Átkozott légy, Magyarország! – rázta öklét hajdan egy borsi magyar asszony a határon, hogy aztán soha többé ne térjen vissza az anyaországba. Jobban mondva vissza az alföldi pokolba, ahová családjával együtt toloncolták a ’45 utáni „lakosságcsere” alkalmával, és csak kínkeservesen, minisztériumokban előszobázva, könyörögve, apró trükkökkel tudta elérni, hogy visszaszivároghassanak szülőföldjükre, a bodrogközi településre.
Ez csupán néhányuknak sikerült: a Sátoraljaújhelytől néhány kilométerre, a határ túloldalán fekvő, egykor színmagyar Borsi ma már csaknem félig szlovák. Újabban épített hagymakupolás görög katolikus templom áll a főút mellett; s egy rossz utcácskán a fejedelem arcképével díszített Rákóczi presszó bodegája mellett eldöcögve érjük el „a legönzetlenebb magyar” szülőhelyét, a hányatott sorsú borsi várkastélyt. A mindkét világháború után módszeresen kifosztott, a csehszlovák állam által lebontásra ítélt, az 1938-as magyar hatalomváltással megmentett, hajdan impozáns épület termeiben tartottak lábasjószágot, katonákat, jobb esetben (észak-)tokaji borokat – ahogy az egy Kárpát-medencei magyar vonatkozású műemléknél illik. A végső pusztulás előtt – és a kegyelemdöfésként bekövetkező nyolcvanas évekbeli „restaurálást” követően – azonban felébredt az anyaország, és a hazai állami, illetve civil támogatásoknak meg műemlékvédelmi szakembereknek köszönhetően a Rákóczi-kastély most újjászülethet.
És ennek nem csupán művelődéstörténeti jelentősége van: a Bodrogköz Szlovákiához került részén sem tombol a jólét, nagy a munkanélküliség, rogyadozik a mezőgazdaság, nő az elszegényedett cigány lakosság száma, így rohamosan szlömösödik a vidék. Délkelet-Szlovákia elfeledett, elhagyatott zuga ez, amely a szépen felújított szepességi városállamocskákhoz, a felkapott tátrai üdülőtelepekhez képest – durván szólva – szinte északi szomszédunk Száhel-övezetének tetszik. Csak egy ugrás innen az éhséglázadásáról hírhedt Tőketerebes, viszont fényévnyi távolságra látszik Kassa városa – pedig csak egyórányi autóút. Talpraesett polgármesterének és a falusiak vállalkozó kedvének köszönhetően Borsi azonban nem kíván osztozni a térség letargiájában: ha megújul a várkastély, szállodát, éttermet, internetkávézót, konferencia-központot, a Rákóczi-tárlat mellett helytörténeti múzeumot kívánnak berendezni termeiben, amely akár egybusznyi turistát képes volna befogadni. És akár a helyi fiatalságot is becsábítani.
Miközben az egyik teremben a budapesti Teleki László Alapítvány (TLA) utazó műemlékvédelmi tanácskozásán előadást tart Wittinger Zoltán, a magyar Állami Műemlék-helyreállítási és -restaurálási Központ építésze, aki a kassai Pásztor Péterrel közösen tervezte a kastély felújítását, odakint megállás nélkül folyik a munka. A szobákban még törmelékhalmok, talicskák a sarokban, csörlők és cementeszsákok, de az 1999 óta tartó felújítás során a várkastély új tetőt kapott, megújultak a földszinti termek, kiirtották a környékről a gazt, emellett nem szünetelnek a régészeti kutatások sem, amelyek megváltoztathatják a várkastély történetéről alkotott képet.
– A XIX. században már degradálódva, nem fejedelmi pompájában működött az épület – mondja Wittinger Zoltán, aki a kezdetektől részt vesz a felújításokban. Egy kőtöredék alapján – amelyen 1579-es évszám díszeleg – szokás meghatározni a kastély építésének idejét, de a mostani kutatások szerint lehetett korábbi reneszánsz magja is az épületnek. Mindenesetre igen magas szintű kőfaragótudásról árulkodik a korai periódus, mutat rá az építész.
Ám Lorántffy Zsuzsanna reneszánsz udvarházát szinte nyomtalanul elsöpörték a századok. Hajdanán a Bodrog felé gondosan kiépített kert nyúlt, malom működött a felduzzasztott Ronyva-patakon – aztán a XVII. századtól kezdve menetrend szerint feldúlták a várat az átvonuló labanc és kuruc seregek. A véletlennek köszönhető, hogy II. Rákóczi Ferenc itt látta meg a napvilágot: 1676-ban Zrínyi Ilona Munkácsról éppen Regécre tartott, amikor a köztes állomáson, Borsiban megkezdődtek a fájások. A Borovszky Samu-féle vármegye-monográfia pedig még emlékezik a várkastély alatt futó állítólagos alagútra, amely, mielőtt beomlott volna, Borsitól Sátoraljaújhely alatt a sárospataki várig húzódott, „s ezen az alagúton át menekült – a hagyomány szerint – II. Rákóczy Ferencz, midőn 1701. május havában a császáriak elől Borsiba futott”.
– A trianoni döntés után a Csehszlovák Köztársaság majornak minősítette az épületet: alul meg volt rakva szarvasmarhával, felül, ahol a zsindelytető éppen nem ázott be, szálastakarmányt tároltak – magyarázza Hajdú Jenő, a borsi székhelyű II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság elnöke. – Ha nem következett volna be az 1938-as visszacsatolás, akkor mára itt kő kövön nem marad, a csehszlovák hatalom ugyanis rendeletet hozott arról, hogy el kell bontani a kastélyt a telepesek építkezési céljára. A magyarországi Zrínyi Ilona Nőszövetség ezt megakadályozta azzal, hogy kérvénnyel fordult Beneshez: az anyaország hajlandó elindítani a gyűjtést a telepesek építkezésének támogatására – csak a várhoz ne nyúljanak! Így maradt meg a kastély, csak ennek emlékét már nem őrzi semmi, mert 1945-ben egy barbár kiskatona fejszével szétverte a gyűjtést megörökítő márványtáblát.
A terület visszacsatolásakor vármegyei adakozásból és a magyar állam támogatásából felújították az árkádokat meg az emeleti szobákat. Közéleti személyiségeknek köszönhetően a termek megteltek értékesebbnél értékesebb műtárgyakkal: gróf Károlyi Gyula nyugalmazott miniszterelnök például három eredeti kuruc zászlót, gróf Apponyi Károly egy 300 éves Bibliát helyezett letétbe a vármegyénél. E relikviák nagy része természetesen eltűnt 1944 decemberében, amikor átvonult a front Borsin, és ki tudja, hányadszor idegen katonák törtek-zúztak, fosztogattak a helyenként kijavítgatott épületben.
– Amit a falusiak hordtak szét, az nagyobbrészt megkerült – hangsúlyozza Hajdú Jenő –, ugyanis kisbírók hirdették ki a viszszaszolgáltatási kötelezettséget; aztán szépen teherkocsikra rakták, majd Kassára szállították a tárgyakat, és a Rodostó-ház udvarán elégették a borsi várkastély leltárát. Tudomásom szerint Pozsonyban még ma is létezik egy titkos levéltári összeírás, amelyben 250 borsi tétel van feltüntetve, ám ezt a dokumentumot még nem vizsgálták meg.
– Mi történt 1945 után a Rákóczi-kastéllyal?
– Volt itt kaszárnya, óvoda, iskola, tsz-raktár, borérlelő. A hetvenes években már olyan állapotban volt az épület, hogy tíz évre lelakatolták. A bársonyos forradalom után merült fel, hogy jogi személyt hozzunk létre a vár megmentésére – idézi fel Hajdú Jenő. – Meciarék hallani sem akartak a felújításról, mondván, mit akarunk mi, újabb Monarchiát? Nem szerettem volna, ha Rákóczi Szövetségnek neveznek bennünket, mert a helyi szlovák nacionalisták irredentának minősítik azt a szervezetet – én pedig nem kívántam ütközni velük. Így lettünk emléktársaság, amelynek ma 308 tagja van nyolc országból.
– Hogyan látja a falu helyzetét? Valóban kiutat jelenthet a vár felújítása a borsi közösségnek?
– Fájdalommal tölt el, hogy Borsiban nincs magyar anyanyelvi oktatás – feleli Hajdú Jenő. – De a turizmus a falu fejlődésének záloga. Az emberek majd meglátják, hogy az ő megélhetésük is azon múlik, mennyi turista fordul meg itt. Nyelveket kell tanulniuk, művelődniük és alkalmazkodniuk. Most nagyon csúnyán eltorzult a közösség, annak ellenére sokan elpártoltak a magyarságtól, hogy csak harminc család cserélődött ki annak idején a kitelepítéskor. Főleg a fiatalság: egymás között a gyerekek már szlovákul beszélnek, a magyar történelmet nem tanulják meg. Szeretném az egyetemes magyarságot felkérni arra, hogy mondjon le egy káros szenvedélyéről, s ha annak árát bedobja a perselybe 15 millió magyar, akkor nem félek attól, hogy nem lesz felújítva Rákóczi szülőháza. Hiszen ugyanez történt 1938-ban, a vármegyék adakozásakor is – int Hajdú Jenő.
Szabó Mihály polgármester is bizakodó, nem véletlenül, ő a falu motorja: pályázatokat nyújt be, megszervezi a magyarországi szakemberek ellátását, hamarosan termálfürdő építésébe fog. Ünnepségeket szervez a Rákóczi-évfordulókra: az idén március 26-án, a fejedelem születésének 330. évfordulóján magyar és szlovák államtitkári jelenléttel zajlott a koszorúzás a várban, októberben pedig sor kerül a hamvak hazahozatalának centenáriumi rendezvényeire is. Szabó büszkén mondja, hogy népszerű a minden július elején megrendezett tokaji fesztivál is, amely azonban nem kötődik a magyarországi hegyaljai rendezvényekhez – mivel ez saját tokaji régiójuk ünnepe.
Semmibe futó középkori hidak, kolostorok erődítményei, felújításért kiáltó vagy már nagyszerűen helyreállított régi templomok vidékére utazunk. Újabb és újabb freskófelületek, kapuívek, befalazott ablakok kerülnek elő ma is a bodrogközi, abaúji, gömöri vakolatrétegek alól. Méghozzá olyan példás műveltségű szakembereknek köszönhetően, akik a tárgyszerű mérnöki tudást a középkor és a magyar építészet iránti szenvedéllyel elegyítik. Ha kell, a templomi padozatok tetején egyensúlyoznak fényképezőállványukkal, s minden csinnadratta nélkül, csendben rendbe hozzák azokat az épületeket, amelyek már nem a magyar állam, de még mindig a magyar kultúra részei.
Elkárhozott lelkek harsonát fújó angyallal, középen mandorlás Krisztus, kétoldalt az apostolok Máriával. Különös ábrázolás az északi falon: bíboroskalapú egyházi férfiak vonulnak, egyikük tekercset tart ölében, amelyen három arc látható: talán a Szentháromság, de furcsa, hogy a „Krisztus” melletti két alaknak mintha tonzúrája volna. Talán Szent Péter és Pál. Mindezt Lángi József restaurátor mondja el a Borsitól nem messze fekvő, ugyancsak bodrogközi Lelesz premontrei apátságának rendházában, ahol tavaly fejeződött be a pompás középkori falképek feltárása a TLA és a magyar állam közreműködésével.
A kétezer lelkes Leleszt, ezt a száz éve még csaknem teljesen magyar falut ma nagyjából 75 százalék magyar (tíz éve ez az arány még 92 százalék volt!), 11 százalék cigány (valójában a lakosság harmada) és 12 százalék szlovák lakja. És egy-két cseh meg ruszin. A munkanélküliség ma több mint ötvenszázalékos. A virágkorban a premontrei rend hiteles helye működött a dombtetőn álló várszerű kolostorban, amelynek gazdagsága számos magyar urat megszédített és fosztogatásra ösztökélt. II. András királyunk kedvelt tartózkodási helye volt a rendház, s amikor feleségét, Gertrudist kivégezték a pártütők, az asszony szívét a hagyomány szerint ide, a templom oltára alá temettette el.
A XII. századi alapítású kolostor a csehszlovák időkben mezőgazdasági iskolaként működött, a freskókban dúskáló kápolnát műtrágya- és szerszámraktárként hasznosították. Miután alaposan lelakták az épületet, ma ismét az egyház tulajdona. Most magyar anyanyelvű cigány gyerekek kergetőznek a kolostor alatti régi gazdasági épület előtt, nagy szemeket meresztve a budapesti műemlékvédő társaságra.
– Miért fontos, hogy a templomunkat felújítsák? Innen öt kilométer csupán Királyhelmec, ott pedig ipari központok jönnek létre hamarosan. Jó lenne, ha településünk megőrizné falusi jellegét – ezt már Rácz László, Bodrogszentes polgármestere mondja. Állunk a XIII. században épült szentesi református templomban, a szószék alatt Rácz úr arról beszél, hogy nem akarnak ide nagyobb üzemeket telepíttetni, inkább a falusi turizmust fejlesztenék. Hiszen ezerfős község is lehet vonzó magyarországiak és külföldiek számára. Ehhez szeretnék visszaállítani az istenháza eredeti állapotát, amely ma kívülről is meglehetősen ütött-kopott, falfirkák éktelenítik a falat az oldalsó szamárhátíves kapu mellett, nagy a beázásveszély, s az értékes kazettás mennyezet is felújításra szorul.
Bodrogszentesen ugyanis nem sok lehetőség akad a megélhetésre: nagy a munkanélküliség, aki tud, a vasútnál dolgozik. A polgármester szerint ide kellene csalogatni a külföldieket, mert hiába jelentős a szőlőtermesztésük, hiába van minden családnak saját pincéje, ha nincs kinek értékesíteni a borukat. A magyarok még mindig 95 százalékban lakják a szépen rendben tartott falut, csak magyar iskola van itt, és még a helybéli szlovákság is kivétel nélkül beszéli a többség nyelvét.
– Pedagógusként az a véleményem, hogy az a magyar gyerek, akit szlovák iskolába íratnak a szülei, már nem tudja eldönteni az identitását, s inkább szlovák lesz; így kezdődik az asszimiláció – vélekedik Rácz László. – Az egykori lakosságcsere nem magyarázat az elszlovákosodásra.
Az önkormányzat ügyel arra is, nehogy a falu szlömösödni kezdjen, aminek igen nagy a veszélye ezen a vidéken: fölvásárolja az alacsony komfortfokozatú házakat, aztán ha szükséges, lerombolja őket.
Három ország határvidékén, afféle gazdasági vakfolton éldegélnek a leginkább magyar többségű, de lassanként azért morzsolódó bodrogközi falvak – jó két óra járásra a magyar fővárostól, mégis jobbára méltánytalanul elhanyagolja őket a honi kulturális turizmus. Pedig művelődéstörténetünk igen jelentős helyszínei, művészettörténetünk igazán pompás műemlékei magasodnak (vagy rogyadoznak) szinte mindegyik településen. Ötletgazdag polgármesterek ráébredtek arra, hogy a térségnek ki kell használnia épített örökségét még akkor is, ha a szlovák állam nem siet a segítségükre elképzeléseik megvalósításában. Borsitól Bodrogszentesen át Nagytoronyáig fürdik a műemlékvédő csapat a helybéliek minden aggályt elsöprő vendégszeretetében. Nincs olyan hely, ahol a templomlátogatás után ne várnának bennünket borral és pogácsával, úgyhogy a nap végére kissé elbizonytalanodunk.
Folytatjuk
origo.hu
Meghalt egy idős nő egy császári háztűzben
