Kétirányú információáramlás

K U L T Ú R S O K K

Múlt hét pénteken egy ábrára lettem figyelmes a Népszava címoldalán. Az ábra segítségével a lap a kormányfő által megálmodott új kormányzati szerkezetet ismertette olvasóival. Bátor vonalakkal felrajzolt, világoskékben, sárgában, zöldben, rózsaszínben és pirosban pompázó képen kalandozhattam, ennek ellenére a megreformált kormányzat működését magyarázó illusztráció nem tette világosabbá számomra a reformpárti kormányfő elképzelését. Nevezetesen, hogy miképp csökkentik majd a bürokráciát az új, de nem nagyon értelmezhető céllal létrejövő testületek. De nem is ezen akadtam fenn igazán, hiszen attól, hogy én nem értem, még lehet nagyszerű az a terv, amelyet a Gyurcsány és még tizenkettő címmel dobott diadalittasan olvasói elé az újság. Amin nem tudtam továbblépni, az egy apró grafikai elem volt ebben a színkavalkádban: a kép jobb alsó sarkában mélyzöld színű, két irányba mutató nyilat helyezett el a rajzoló, ráadásul szaggatott vonallal, ellentétben az ábra többi részében lévő piros, rózsaszín és sötétkék nyilakkal, amelyek folyamatos vonalvezetésűek voltak és egy irányba mutattak.
Ez a nyíl (a zöld szaggatott) a rózsaszín téglalapban lévő, Miniszteri kabinetek című téglalapot kötötte öszsze – gondolom én, koncepcionálisan – egy Államreform-bizottság feliratot viselő világoszöld téglalappal, amelyből a riadt szemű Draskovics Tibor tekintett ki az olvasóra. Az ábra alján egyedül ehhez a zöld szaggatott nyílhoz fűztek jelmagyarázatot a készítők, amely így szólt: Kétirányú információáramlás.
Még egyszer megvizsgáltam a reformszellemben született ábrát. Sehol máshol nem volt a mélyzöld, szaggatott vonalú, kétirányú nyíl, csak a jelmagyarázatban és az említett helyen. Nem lesz tehát kétirányú információáramlás a kormány és a Nemzeti Fejlesztési Tanács között, sőt ez utóbbi és a fejlesztési kabinet között sem. A fejlesztési kabinet meg nem áramoltat kétirányúan információt az ábra alapján alá tartozó Nemzeti Fejlesztési Ügynökség vezetőjéhez. De az apparátusban nem kell irigykednie senkinek, hiszen a kabinet ugyanúgy nem osztja meg majd elképzeléseit a Miniszterelnöki Hivatallal, amely viszont a Kormányzati Szolgáltató Központnak int be. És a kormány nem nagyon beszélget az említett miniszteri kabinetekkel és a Draskovics vezette államreform-bizottsággal sem, miközben ők – legalábbis az ábra szerint – öntevékenyen áramoltatnak.
Az információk, folyamatok ábrázolása képi eszközökkel természetesen nem új keletű törekvés, ám az utóbbi húsz évben ezen a téren is forradalmi változásoknak lehetünk tanúi. Az iskolákban és közintézményekben először az írásvetítő mutatta meg, hogy a tananyag vagy éppen a marketingstratégia bemutatásakor a kivetített lapok minősége, megtervezettsége nagyban befolyásolja az előadás sikerét. Ekkoriban, a nyolcvanas évek közepén kezdődött el annak a számítógépes szoftvernek a fejlesztése is, amely az írásvetítő műanyag fóliáinak kézzel írott anyagai helyett szépen tervezett betűtípusok, fotók, grafikusok által készített ábrák felhasználását ígérte. Nyugodtan mondhatjuk: a Power Point nevű prezentációs program futótűzszerű elterjedése megrengette az előadótermek és vállalati (minisztériumi) tanácskozószobák világát. (A szoftver egy számítógéphez csatlakoztatható kivetítő segítségével lehetővé teszi, hogy az előre megtervezett szöveges-képes oldalainkat levetítsük hallgatóságunknak. A Power Point program ennek formáját is megadja: elképzeléseinket legkönnyebben az egyes kérdésekre adandó/adható válaszok pontokba szedésével prezentálhatjuk.) Ma már talán azok lógnak ki a sorból, akik egy-egy ilyen értekezletre a laptopjukon előző nap megtervezett „prezentáció” nélkül érkeznek, és az adott témában enélkül próbálják meg előadni érveiket. Az internet elterjedése pedig lehetővé tette, hogy ezeket a prezentációkat a drága kivetítő mellőzésével, e-mailen is megosszuk felebarátainkkal.
A Power Point népszerűségét az amerikai New Yorker magazin 2001-ben megjelent cikke társadalmi méretű változásokat okozó jelenségként írta le. „Amikor még nem voltak prezentációk, voltak megbeszélések, amelyek egy kicsit olyanok voltak, mint a prezentáció, de kevesebb pontot használtak, és senkinek sem kellett lekapcsolnia a villanyt” – kezdődött az azóta hivatkozási alappá váló cikk, amelyben a szerző egy helyen megjegyezte: „Az üzemek és reklámügynökségek elsötétített szobáiban, a vásárok standjain és a konferenciákon már így kommunikálnak az emberek; nincsenek bekezdések, nincsenek névmások – a világ néhány optimista diakockába sűrűsödik, rajtuk körülbelül hét sorral és soronként hozzávetőleg hét szóval.”
A következmény? „Amerika több értekezletre kezdett járni.” Tegyük hozzá: nem csak Amerika. És gyanítom, hogy ma már a magyar államigazgatásban is kedvelt eszköze a Power Point annak, hogy az egyes osztályok és vezetőik ötleteiket kollégáikkal „kommunikálják”.
Önmagában persze ez nem rossz dolog. Életemben először pár nappal ezelőtt én is készítettem egy ilyen prezentációt a főszerkesztő úr részére, amelyet egy megbeszélésen diadalittasan vetítettem le. Meg kell mondanom, engem elbűvölt. Gondolataim célba juttatásának hatékonyságát még nem tudtam lemérni, de úgy éreztem, végre lépést tartok a korral. Nem arról van szó tehát, hogy a Power Point haszontalan eszköz lenne, csupán arról, hogy – mint minden eszköz – ez is meghatározza a megoldás módját: ez esetben azt, hogy miképp csoportosítsuk, rendezzük gondolatainkat. Még merészebben fogalmazva: hogy miképp gondolkozzunk.
Ez pedig nem minden esetben hasznos. Edward Tufte, a Yale Egyetem professzora, aki az információ megjelenítésének módozatait kutatja évtizedek óta, 2003-ban nagy felzúdulást váltott ki 28 oldalas pamfletjével, amelyben a New Yorker cikkénél is mélyebben elemezte a jelenséget. Ő nem kevesebbet állított, mint hogy a Columbia űrsikló katasztrófáját részben a NASA-nál uralkodó Power Point-kultúra okozta, amely egyes esetekben inkább elfedi, mint feltárja a hiányosságokat. Merész állítás, de talán jól érzékelteti: ahogy kezdetben a kőbaltát, ezt a „szerszámot” sem lehet mindig hatékonyan alkalmazni.
A Power Point mindazonáltal csak egy jól kiragadható szimbóluma a jelenségnek: említhetnénk más szoftvereket, más, nem kevésbé nagyszerű eszközöket is e veszedelem szemléltetésére. Arról van tehát szó, hogy annak, aki ötlettelenségét és bárgyúságát akarja tetszetős és eladható formában prezentálni hallgatóságának, ma már ütőképes eszközpark áll rendelkezésére. A különféle folyamatábrák, pontokba szedett gondolatok és nyilak rengetegében pedig nem mindig egyértelmű elsőre, hogy a tetszetős „prezentáció” voltaképpen ostobaságot takar.
Gyanítom, hogy az újság nem magától rajzolta fel színes vonalait. Az ábra valamelyik kormányzati „műhelyben” születhetett, ahol lehet, hogy már tényleg így áramoltatják az információt – kétirányúan.
A semmiről.