(ki mire büszke…)

Én nem tudom, értékelhetjük-e immár Gyurcsány Ferenc államférfiúi képességeit és tevékenységét, beszélhetünk-e gyurcsányizmusról, ami, bárhonnan nézzük, az elismerés egy bizonyos foka.
Kérdezzük meg tehát először önmagunktól, hogy mit tett értünk Gyurcsány eddigi politikusi működése során. Kérdezzünk, ahelyett, hogy ő kérdezne minket, hiszen az ellenzékben lévők egyik legfontosabb fegyvere, amellyel kordában tarthatják a hatalom birtokosait, a kérdezés. Erről feledkezett meg a Fidesz agytrösztje, különösképp a választási kampány során, ezért viselkedhetett úgy Gyurcsány mindvégig, mintha az ország számos aktuális gondjáért a polgári szövetség volna a felelős, nem pediglen a Medgyessy–Gyurcsány-kormány. A viták során ő vádolt olyan hévvel, amely védekező attitűdbe sodorta ellenfeleit, akik taktikai szerénységbe burkolóztak, s eszükbe sem jutott feltenni újra és újra a kérdést: ki irányította az országot a romlásba vezető úton? Gyurcsány soha semmiért nem felelt, legfeljebb áthárított. Így adta tanújelét már a parlamenti szóváltások során államférfiúi talentumának: általában sikerült piszkálódásnak feltüntetnie a Fidesz szónokaitól származó (gyengécske) bírálatokat és érveket.
A büszkeséget és bátorságot tette vezérszólamává, bár sosem fejtette ki, mire büszke és mitől bátor. Az igazságos kifejezést is szívesen használta, s használni is fogja rogyásig. Mindezt a paroxizmusig fokozta, mintegy áttáplálta híveibe. Emlékszünk még azokra az időkre, amikor az MSZP-szimpatizánsok sumákoltak, és még a Szonda Ipsos előtt is eltitkolták szavazási hajlandóságukat? Ezek az idők elmúltak. Nincs többé baloldali szégyenkezés sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő miatt. Számomra felejthetetlen az a kép, amikor egy erősen öregecskedő férfiú a tévében arra a kérdésre, hogy miért vesz részt a Gyurcsány-féle másodlagos frissességű nagygyűlésen, így felelt: 1951-ben beléptem a kommunista pártba, azóta itt vagyok. Eközben büszkeség és bátorság töltötte el. Természetesen 1951-ben gyurcsányizmusról még szó sem volt, leginkább sztálinizmusról beszél az, aki hajlamos egy kis komcsizásra elmerülni a múltba. De a fent idézett férfiú, lám, önmagában hűséget és azonosságot vélt felfedezni. Miért ne hinnénk neki?
Hogy 1951-ben ronda dolgok történtek? Hol van már a tavalyi hó! Gyurcsány nyilván nem a baloldal 1951-es szerepére büszke, nem is az 1956-oséra, nem is a fejlett, majd hanyatló kádárizmus évtizedeire. Vagy mégis netán? Mert ha nem, akkor mire? Kéthly Annára? Aki sírva fakadna, ha látná?
De mindegy.
Gyurcsány múlhatatlan államférfiúi érdeme, hogy a baloldali populáció körében a bátorságot és a büszkeséget vezérlő elvvé tette. Sok bocsánatkérés, szégyenkezés és szemlesütés után ennek itt volt az ideje. Hogy a baloldal gátlástalan regnálása során siralmas és ronda dolgok történtek balsors tépte hazánkban? Lehetséges. Miért ne? Lárifári! Gyurcsány Ferencnek volt bátorsága kimondani: a rút dolgok is lehetnek szépek, a rondára is lehetünk büszkék. Valójában ez mélységes és gyönyörűséges önirónia, s mint ilyen, bizony nemes emberi tulajdonság. Nézzetek rám! Én szép vagyok? Dehogy! De lám, vállalom magam, táncikálok, ringatózok, játszom a lazát. Olyannyira vállalom magam, hogy az, aki rám néz, szépnek lát. Vállaljátok hát ti is magatokat, ez az igazi bátorság! S a bátorsággal együtt a büszkeség is belétek költözik. Csak vállalni kell önmagunkat, és utána már jön minden magától. Továbbra is büszkén, bátran fogjuk kormányozni ezt az országot. Hogy hová? Én nem tudom…