Kótai elfáradt a hosszú út alatt

Rakamazról és a nélkülözésből indult, amatőr ökölvívó Eb-bronzéremig, profi világbajnoki címig és ezzel együtt ismertségig, népszerűségig jutott. Ám mivel becsúsztak vereségek, jelenleg nem a csúcson hagyná abba karrierjét Kótai Mihály. A folytatás a hátától függ, amelybe manapság edzések nélkül is rendszeresen kap fájdalomcsillapító injekciót. Megélhetési bunyós biztosan nem lesz, hiszen civilként megtalálta a számítását és a tisztes jövedelmét.

Milyen főzeléket evett a Falodában? – kérdeztük ebédidő utáni találkozásunkkor az WBF és IBO profi szervezetek korábbi nagyváltósúlyú világbajnokától.
– Főzeléket? Ja tényleg, ez a neve ennek a helynek, de én csak húst eszem, esetleg mellé egy kis tésztát.
– Semmi sportos reformkonyha, semmi Norbi-féle diéta?
– Egyszer tényleg szóba került, hogy Norbi lefogyasztana, de mondtam neki, kösz, nem akarok lejjebb menni egy súlycsoporttal.
– Most meg nyilván nem, hiszen éppen „szünetelteti” profi karrierjét, már a világranglistán sincs fenn a neve. Mikor, minek alapján dönt a folytatásról vagy a befejezésről?
– A szurkolóknak, újságíróknak természetesen egy igen vagy egy nem kell, hogy folytatom-e, ám nem könnyű a döntés húsz év élsport után. S nekem van még egy okom a bizonytalanságra, arra várok, hogy rendbe jöjjön a hátam. Ha egészséges leszek, akkor tudok majd érdemben dönteni. Tavaly augusztus óta a fájdalmak rendszeresek, és edzés nélkül is előjönnek. Egy hete megint kaptam injekciót, mert arra ébredtem, hogy „bekattant a hátam”, előtte meg a keresztfiammal a karomban a villanyt akartam felkapcsolni, és úgy maradtam. Egyelőre az orvosok sem tudnak semmi bizonyosat. Így én sem tudok.
– Azért nyilván készített valamiféle összegzést a karrierjéről. Ebből a Kótai-féle „anyagból” kijöhetett volna valami jobb, szebb?
– Ha most be kellene fejezni, nem lenne bennem semmi negatív érzés. Édesapám lerakta a jó szakmai alapokat, aztán 21 évesen elindulhattam a budapesti vb-n, ahol a negyeddöntőig jutottam. Stabil válogatott lettem, s hosszú tanulási folyamaton mentem át. 2000-ben a tamperei Eb-n legyőztem a kategória legjobbját, az orosz Oleg Szaitovot, végül bronzérmet nyertem. Arany is lehetett volna, de lepontoztak, sírtam az öltözőben. Az olimpia kimaradt az életemből, ez hiányzik, de beálltam a profik közé. Magyarként, kelet-európai menedzsmenttel kihoztuk belőlem azt, amit lehetett, WBF és IBO világbajnoki címet. Persze nekem is voltak-vannak álmaim amerikai címmecscsekről, de a hosszú út alatt kicsit elfáradtam.
– A szakmai elemzések túlterheltségről beszélnek. Tényleg így történt?
– Öt év alatt 36 meccset vívtam, 2001-ben 12 mérkőzéssel én voltam Európa legfoglalkoztatottabb bunyósa, 2004-ben ötször védtem meg WBF-címemet. Talán ezért kattant be a hátam. Annyit bokszoltam, mint a többi magyar profi együtt!
– Azért talán akadtak más hibák is…
– Hogyne. Belementünk olyan kemény felkészülésekbe, amelyek végére nem jött meccs. Már fájt a hátam, amikor tavaly decemberben elvállaltuk a Conway elleni első meccset. Hiba volt, az enyém, én döntöttem így. Jobban jártunk volna, ha elveszik a vb-övemet, mert így köteleztek a címmeccsre kilencven napon belül. S ez a felkészülés már nem volt olyan jó, mint amilyennek mondtuk, ráadásul a mecscset Angliában, angol bírókkal, angol rivális ellen kellett vívnom.
– Mit szól ahhoz, hogy azóta Conwayt már legyőzte Kovács Attila, és ő az IBO-bajnok?
– Őszintén, minden cinizmus nélkül mondom, örülök neki. Jó meccs volt, néztem a tévében, és élveztem.
– S mit élvezett a legjobban saját karrierjéből?
– Amatőrként természetesen Szaitov legyőzését, profiként pedig 2004. szeptember 11-ét, amikor a Kisstadionban tízezer néző előtt szenzációs hangulatban védtem meg vb-címemet, úgy, hogy már az első menetben csontig felrepedt a szemhéjam. Veres Laci fel is kiáltott a ringsarokban: „Hú, Misi, de szétment a szemed!” Így nyertem, aztán a kórházban elsírtam magam a műtőasztalon…
– Mennyit változtatott önön a siker, a népszerűség?
– Amikor 2003-ban világbajnok lettem, kicsit elszaladt velem a ló. Jókor jött a vereség meg egy amerikai túra, ahol megtapasztaltam a mexikóiak mentalitását: mindig úgy kell küzdenem, mint az életemért.
– Mennyire van rászorulva a boksszal keresett pénzre?
– Szerencsére nem különösebben, két jól jövedelmező cégben dolgozom, s normális életet élve, félre is tudtam tenni valamennyit.
– A szponzorok sem kényszerítik a folytatásra?
– Mi, bunyósok, egyenesek vagyunk, én is visszaadtam a kocsimat a támogatómnak, pedig ülhettem volna benne akármeddig.
– Visszakanyarodva az eredeti kérdésre: mikor dönt a folytatásról?
– A nyaralásom után, szeptemberben. Csak akkor folytatom, ha meggyógyulok, nem akarom rossz bunyóval ledönteni azt, amit öt év alatt felépítettem.