Köznapló

Június 15., csütörtök
Valaki nevemre hagyott a szerkesztőségben egy olyan könyvet, amely aztán ébren tartott egész éjfélig. Ritkán esik meg ilyen, mert reggel öt órakor szoktam kelni. Akkor a gondolatokon még harmat csillog, míg az éjszakaiak nehezek, sötétek, rátelepszenek a lélekre. A könyvhöz nem csatolt levelet, aki hozta, annyit tudok, hogy a Ludwig Polzer-Hoditzról szóló biográfiával az Őrségi Országépítő Kör lepett meg.
Már a hátsó borító szövege megragadott.
„Európa közepe misztériumtér. Megköveteli az itt élő emberiségtől, hogy ezt felismerve, ennek megfelelően viselkedjen. A jelenlegi kultúrperiódus – amelyben élünk – nyugatról érkezve ezen a térségen keresztülhaladva kelet felé fordul. Itt a réginek át kell alakulnia. Minden régi erő áthalad ezen az úton; nem haladhat tovább anélkül, hogy az itteni szellemiségből meg ne újulna. Ha a régi erő átalakulása itt a középben elmaradna, romboló erővé válna. E térségben emberismeretből, emberszeretetből és emberi bátorságból kell létrejönnie annak, ami gyógyítóan képes továbbhaladni kelet felé.”
Ludwig Polzer-Hoditz 1928-ban írta ezt, Rudolf Steiner, a korszak legnagyobb szellemtudósa hatása alatt, akivel 1908-ban találkozott, és életének, mint megvallja utóbb, ez volt a „legnagyobb és legdöntőbb eseménye”. De ki ez a prágai születésű gróf, akiről Thomas Meyer vastag könyvet írt? Nos, szülei ugyanúgy a Monarchia egyik katonaiskolájába íratták, mint az írók közül az osztrák Musilt, nálunk Ottlik Gézát és Örley Istvánt vagy az utóbb orvossá lett Weninger Antalt, aki az első magyar jógakönyvet írta.
Polzer-Hoditz pályája számunkra némiképp kuriózum, hiszen k. u. k.-tisztként 1891-ben a szombathelyi huszárezredben szolgált, megismerte a Széchenyi családot, szabadságát többször náluk töltötte, és a magyar viszonyokba is bepillantást nyert: „Egész másképp éltem át az emberek érzésvilágát és hangulatát Magyarországon, mint Csehországban. Bármennyire befolyásolta, sőt uralta Ausztria kül- és belpolitikáját Magyarország, már ekkoriban éreztem, hogy ami egy »eljövendő« Ausztria vagy Közép-Európa számára jelentős, a szláv országokban rejlik” – írta pár évvel később.
Mi lehetett az ok, amely ezt diktálta?
Talán az, hogy ekkor került közeli ismeretségbe Ferenc Ferdinánddal, aki sosem volt a magyarok barátja, de pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a szlávok barátja volt. És ide kívánkozik még egy fontos kérdés: a trónörökös olvasta-e a könyvet, amelyet Polzer-Hoditz egészen biztosan? Londonban jelent meg 1894-ben, az angol C. G. Harrison írta, címe Okkult tudomány, teozófia és a katolikus hit.
Arról ír benne, hogy a nyugati tradíciókból s a nyugati okkultizmusból táplálkozó nyugati politika számára a legfontosabb – máig érvényes – tétel, hogy világhatalomra, az egykori rómaiakhoz hasonlóan, az angol–amerikai népek hivatottak. Ám ennek kiterjesztéséhez, ami az emberiség fejlődését hozza magával, szükségesek bizonyos szociális kísérletek. E nagy léptékű kísérletekre kizárólag a szláv népek alkalmasak, jövőjüknek azonban útjában áll Közép-Európa akkori formája, ezért elsősorban Ausztriát „ki kell iktatni”.
Ez azt jelenti, hogy már 1894-ben szó volt a Monarchia felosztásáról. Utal rá egy korabeli angol lapban publikált térkép: nem szerepel rajta Ausztria–Magyarország, látni viszont Csehszlovákiát és Jugoszláviát. S persze megvalósult a „nagy léptékű kísérlet”, az orosz forradalom is.
Toldjuk meg mindezt azzal, amiről olvasva az ember csaknem lefordul a székről. Egy végzetes hatást gyakoroló írásról van szó, a Nagy Péter-testamentumról. Nem a cártól származik, egy látnoki képességű XVIII. századi lengyel: Sokolnicki fogalmazványa. Ez a rejtélyes irat 1812-ben Franciaországban jelent meg, majd Rigában 1876-ban. „Szelleme és tartalma abban teljesedik ki, hogy a nyugati imperializmussal egy keleti imperializmust kell szembeállítani, és a németséget ki kell irtani. A nyugati tőkés termelésnek olyan imperializmusra van szüksége, amely akarat nélküli fogyasztókat nevel, és kizár minden gazdasági versenyhelyzetet” – foglalta össze a maga számára a tizenhárom pontos írást Polzer-Hoditz.
Olvasva e két mondatot, az embernek óhatatlanul eszébe jut a magyar közélet. Hogy vajon miért ragaszkodott székéhez az a liberális miniszter, aki mintha szándékosan tette volna tönkre az addig működő oktatási rendszert? Annak jegyében cselekedett tán, amiről Harrison és Polzer-Hoditz írt? Vagy van nekünk egy miniszterelnökünk, aki első perctől fogva az amerikai és az angol kormány vezetőivel keresett és keres kapcsolatot: Blair korábban, Bush most járt itt. De mintha az is a fentieket igazolná, hogy a korábbi magyar kormányfő főleg Németország és Ausztria kormányfőivel volt jóban.
Lehetséges volna hát, hogy ez a választás nem a mi voksaink versenye volt, és hogy ami eldőlt, nem itt dőlt el, hanem máshol?
A könyv további részeit képtelenség ismertetni, hisz 540 oldalról van szó, no meg kíváncsi vagyok arra a munkára, amit maga Polzer-Hoditz írt. Címe: Az európai Közép misztériuma, szintén most jelent meg, és beszámolok róla hamarosan. Aki pedig felhívta a figyelmemet rájuk, bárki volt, köszönöm!

Június 18., vasárnap
A kaszálás nehéz tudomány. Harminchárom fok van árnyékban, de a fű, a gaz nem árnyékban van, hanem a napon. A kaszát Párkányban vettem, a nyelén két „mankó”, dupla fogantyú van, tán leginkább ez való hegyi kaszálásra. Nálunk jókora lejtése van a kertnek, gondoltam, ide jó lesz: elhoztam. Persze a hozzáértést, vagyis a mozdulatot, miként kell jól vezetni a kasza pengéjét, nehogy hegye a földbe álljon, nem árulták hozzá – pedig szívesen megvettem volna.
Ilyenkor eszembe jut apám, ő az apja mellett megtanulta az Alföldön, mint kell széles rendet vágni, hogyan kell az erőt beosztani aratáskor, csakhogy én nem ismertem nagyapámat, így nehezemre esik a keskeny rend is. Pedig lucernát vágni vagy füvet semmi, mondogatta apám, igazi vizsga a tippanfű, ami szinte eggyé válik a földdel, mint golyózáporban a katonák – a gyönge kaszás a levegőt suhintgatja fölötte, a tippan meg kacag. Apám is kacagott, mert az Alföldön a virtusnál semmi nem volt nagyobb, s aki lemaradt vagy ügyetlen volt, kíméletlenül kigúnyolták.
Pár éve levelet kaptam Bátyáról, olvasó írta – a fontosakat megőrzöm –, volt abban egy mondat, ami elgondolkoztatott: „Olyan közegben nőttem fel, ahol a munka, a szorgalom volt a legfőbb érték, a természetes lételem, ahol megvetették a dologtalan léhűtőt, a hanyag embert. Sőt munkának is csak a kétkezi, a paraszti tevékenységet nevezték, és naplopóknak tartották nemcsak az íróasztal mellett dolgozókat, de még a tanítókat is.”
Mintha szülőhelyemről és apámról szólt volna a levél írója, aligha tudta, hogy ettől a szellemtől néha szenvedtem.
Vidéken születtem, de a fővárosban nőttem fel, ám hiába töltöttem minden szünidőt az első naptól az utolsóig a Nagykunságban, ahogy hiába próbáltam a téeszben gyerekként a kukoricacímerezést vagy a rizsgyomlálást, apám ügyetlennek mondott, olyannak, aki messzi esett a fától, amely érlelte.
Azért mondta, mert sohasem arattam, sosem vettem részt gépnél a cséplésben, nem vittem fel vállon a padlásra zsákban búzát, és ahhoz sem értek, mi kerül a bográcsba, s milyen sorrendben, ha birkapörkölt készül – sorolhatnám. Mindezt megfejelte azzal, hogy fővárosi tanárként rám szólt, ha könyvet látott a kezemben: Ennyire ráérsz? Nincs semmi munkád?
Sok év eltelt azóta, apám már nem él, de mintha ugyanúgy bizonyítani akarnám: jobban kaszálok, mint akkor. Ma ezért álltam neki harminchárom fokban, vágtam, és azt mondtam, levágom, ha beledöglöm is. És tán azt is neki szántam bizonyítékul, hogy tavasszal gyümölcsfákat ültettem. Mind megfogant, szépen fejlődnek a paradicsompalántáim, a selyemakác és a liliomfa is, viszont nemigen változott, amit rám diktált: olvasásba ma is csak olyankor fogok, ha végeztem a ház körül vagy, mint most, a kaszálással.
Hogy mennyire vált ez hasznomra vagy káromra?
Nem tudom – illetve nagyon is tudom. Újra meg újra felidézem azt a világot, ahonnan apám hihetetlen erőfeszítéssel kiemelkedett, és némely pillanatban úgy érzem, őseimnek tartozom azzal, hogy elbabrálok a facsemetékkel, holott őket nyilván az ellenkezője érdekli: mint haladok azzal, amihez nem szereztem bizonyítványt, csak jogosultságot. Mert az ilyen hadonászós kaszálás épp attól veszi el az időt.
És mégis… Miként anyám fiútestvérei – pedig közgazdász, katonatiszt és főkönyvelő lett belőlük – apjuk mellett mind kitanulták a molnárságot, és egy tragikus pillanat után, amikor másik nagyapámat halántékon sújtotta a dobból kiszakadó malomkő, az egyikük rögtön át tudta venni az alcsi malom irányítását, szóval, ha erre gondolok, úgy érzem, nekem is tudnom kell a mesterségemen kívül valami mást. Olyat, ami segít, ha dőlni-borulni látszik körülöttem minden, mint most az országban: hisz a forint naponta kevesebbet ér, vele fogy az értékük azoknak, akik értik a foglalkozásukat – mindez azért, mert jönnek a tehetségtelenek.
Igen, jönnek. Hallani lépteik egyforma csattogását. Ők azok, akik nem szeretik, ha más tempóra lép valaki, nem az övék ritmusára. És azt sem szeretik, ha ott, ahol ők járnak, más is járni akar. Az egyirányú utcát kedvelik vagy a lezártat, ahol nem jöhet szembe velük senki. Ezért tessékelik el a „más irányúakat”, maradjanak inkább otthon, nézzék a képernyőt. Hogy az is őket mutatja? Kapcsoljanak át. De a másik csatornán is őket látni. Ahogy a harmadikon, a negyediken és a tizediken szintén: mindenütt csak ők.
Ilyenkor gondolja az ember, ideje levágni a gazt, és kicsit sajnálja, hogy nem kezeli jobban a kaszát.