Latin-amerikai folyamatok és magyarországi megítélésük, avagy mi a baj Washingtonnal?

A világ jelenlegi egyetlen szuperhatalma elnökének magyarországi látogatásakor különösen érdekes lehet az a vita, amely Magyarországon is megjelent az elmúlt évek latin-amerikai fordulatáról. A jobbközép, konzervatív értékeket képviselő háttérintézmény, a Budapest Analyses alábbiakban olvasható anyaga a térség balra tolódását árnyaltan igyekszik bemutatni. Az elemző intézet ugyanakkor értetlenül szemléli egyes magyar publicisták Hugo Chávez venezuelai és Evo Morales bolíviai elnök iránti szimpátiáját; arra szerinte legfeljebb egyfajta zsigeri Amerika- és Nyugat-ellenesség adhat magyarázatot. Lóránt Károly válaszcikkében e jelenség valódi okát igyekszik feltárni. Közgazdász szerzőnk úgy látja, hogy Latin-Amerika populistának nevezett vezetői már csak történelmi tapasztalataik okán is olyan többpólusú világot szeretnének, amelyben nem Washingtoné a kizárólagos vezető szerep. Emellett hazánk számára is tanulságos lehet a nyugati pénzügyi körök által Latin-Amerikára kényszerített neoliberális gazdaságpolitika látványos kudarca.

Összefoglalás:
A baloldalinak tartott politikai erők latin-amerikai térnyerése Magyarországon – ahogyan az egész világon – komoly érdeklődést váltott ki. Kérdés, hogy Hugo Chávez venezuelai vagy Evo Morales bolíviai elnök megjeleníthető-e bármilyen formában követendő példaként.

Elemzés:
Két évtizeddel a katonai diktatúrák felszámolása után Latin-Amerikában erős baloldali fordulat figyelhető meg. Hugo Chávez 1998-ban lett Venezuela elnöke, Lula da Silva Brazíliáé 2002-ben. Néstor Kirchnert 2003-ban Argentínában, Tabaré Vázquezt 2004-ben Uruguayban, Evo Moralest 2005-ben Bolíviában, Michelle Bachelet-et pedig 2006-ban Chilében választották meg. A közelmúltban Peruban visszatért a mérsékelt baloldali Alan García. Szoros verseny alakul ki a Chávez iránti szimpátiáját tagadó baloldali és a hivatalban levő jobboldali Fox elnök pártjának jelöltje között Mexikóban. Baloldali jelölt nyerhet Ecuadorban is.
Az új politikai áramlatnak közös gyökere lehet, hogy az elmúlt évtizedek gazdasági fejlődésének eredményeiből (a szubkontinensen átlagosan 5–6 százalékos gazdasági növekedés volt tapasztalható, illetve az adósság a GDP 72 százalékáról 2002-re 53 százalékára esett vissza) a lakosság rendkívül egyenlőtlen módon részesül. A térség legjelentősebb gazdasági-társadalmi problémája a szegénység. Gazdasági kutatók a közép- és dél-amerikai lakosság 40 százalékát sorolják a szegények közé, és ezzel Afrika után a legelmaradottabb kontinensnek számít. A térség lakosságának elégedetlensége alapvetően kormányzataikkal és politikai vezetőikkel szemben nyilvánul meg. A közintézmények elfogadottsága alacsony, a korrupció elleni küzdelem további erőfeszítéseket követel.
Külön jellegzetessége a most hatalomra kerülő politikai mozgalmak többségének az Amerika-ellenesség. Latin-Amerikában a „jenkiellenesség” komoly kulturális hagyományú, részben a XIX. és XX. században tapasztalt gazdasági gyarmatosítás, részben pedig Washingtonnak a kommunizmus elleni küzdelem által szentesített véres katonai diktatúrák támogatásában játszott szerepe miatt. Egy közelmúltban végzett felmérés szerint a térség elitjének 86 százaléka ellenzi Washington egyoldalú lépéseit a világpolitikában. Az elmúlt időszak egyetlen kivétele a kolumbiai Álvaro Uribe idei meggyőző választási sikere volt. A Bush elnök által támogatott jobboldali jelölt rendkívüli népszerűségét a közbiztonság javításában elért eredményeknek és a baloldali gerillák elleni sikeres harcnak köszönheti.
Magyarországon kevés elemzés készült arról, hogy bizonyos közös vonások ellenére a fent említett baloldali mozgalmak nem tekinthetők egységesnek. Chilében, Brazíliában és Uruguayban a baloldali fordulat után semmilyen, a piacgazdaságot, az alkotmányosságot és a demokratikus berendezkedést veszélyeztető lépés nem történt. Az elnökjelöltek sikere a társadalmak azon demokratikusan kifejezett óhaját jelenti, mely szerint igény van a megtermelt javak igazságosabb szétosztására. A három ország elnökének politikája nem sokban tér el a nyugat-európai baloldali politikusokétól, illetve felfogható a jobboldali–baloldali politikai váltógazdálkodás eredményeként. Argentínában Néstor Kirschner sajátos színfolt, hiszen az ország visszatért a nacionalizmussal vegyített populista baloldalisághoz, amit „peronizmusnak” nevezünk. Egyelőre azonban Latin-Amerika második legnagyobb országában is betartják mind a piacgazdaság, mind a demokráciai játékszabályait.
Más tendenciák bontakoztak ki Venezuelában és Bolíviában. Az egykori marxista katonai puccsot szervező Hugo Chávez 1998-ban a venezuelai vezetésre jellemző korrupció elleni fellépésének köszönhette választási sikerét. Azóta olyan hatalom kiépítésén fáradozik, mely az államosított kőolajipar bevételeinek részleges szétosztásától népszerű a szegények között, másrészt a hadseregre támaszkodva fokozatosan építi le a civil társadalmat, és megfélemlíti politikai ellenfeleit. Nemzetközi színtéren a venezuelai elnök USA-ellenes koalíció kiépítésén fáradozik, melyben kitüntetett szerepet játszik a kubai Fidel Castro kommunista diktatúrája, illetve belefér a szomszédos Kolumbia baloldali gerilláinak támogatása is. Chávez rendszere leginkább a nigériai rezsimhez hasonlítható: míg az olajipar lehetővé teszi számára a pénzosztást a szegényebb rétegek között, addig népszerű is lehet. Amennyiben az olaj ára lemegy, akkor Venezuela elnökének már csak a hadsereg fog maradni hatalma megtartására.
Mindennek ellenére ráadásul a szegénység felszámolása Venezuelában is inkább a retorika szintjén maradt, és ez további elégedetlenségek forrása lehet. Az Út a Szocializmushoz Mozgalom vezetője, Evo Morales megválasztásával Bolíviának először van indián származású elnöke. A brazil állami vállalat, a Petrobas kárára államosított gázüzletág jelezte, hogy La Paz új ura komolyan gondolta választási ígéreteit. Ez azonban regionális feszültségekhez vezet, s hatalmas presztízsveszteség a térség vezető pozíciójának álmát dédelgető brazil elnöknek, aki emiatt nehéz helyzetbe kerülhet a következő választásokon. Morales országlására baljós fényt vett, hogy a reformok „akadályoztatása” miatt nekiesett a köztisztviselői karnak, a legfelső bíróságnak és az alkotmánybíróságnak.
Júliusban Bolívia alkotmányozó nemzetgyűlést választ. A kétharmados többséget igénylő alkotmánymódosítási terv szerint feleslegessé tennék a parlament intézményét, „mivel az lejáratódott”, másrészt az „elnöknek csak akkor kellene magát választásokon megméretnie, ha ezt a társadalom igényli”. A Morales köreiben megfogalmazott elképzelések megvalósulása egyértelműen a demokrácia végét jelentené. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy számos európai ország, elsősorban Spanyolország jelentős befektetésekkel rendelkezik, s Morales év eleji spanyolországi látogatásán egyértelművé tették elvárásaikat befektetéseik védelmét illetően.
A fenti folyamatokat figyelembe véve meglepő s rendkívül sajátos Hugo Chávez és Evo Morales népszerűsége bizonyos magyar publicisták körében, különösen negyven év kommunista diktatúra után Magyarországon. Latin-Amerikában a valódi törésvonal nem az antiglobalizációs baloldal és az Amerika-párti jobboldal között, hanem a demokrácia és piacgazdaság bal- és jobboldali hívei, illetve a nacionalista és baloldali populizmus antidemokratikus törekvései között húzódik meg. A térség amúgy a magyar külpolitika mostohagyermeke, tekintet nélkül a magyar kormányzat pártállására. A koncepciótlanságot jól jellemzi, hogy egyes magyar diplomáciai képviseleteket hol bezárnak, hol újranyitnak.
A magyar helyzet abszurditását jól jellemzi a legújabban kinevezett úgynevezett laptop-diplomaták státusa, akik budapesti központtal látnak el képviseletet egyes latin-amerikai államokban. Pedig az együttműködést megalapozhatná, hogy Latin-Amerikában továbbra is él egyfajta szimpátia az európaiak iránt elsősorban a civilizációs értékek hasonlósága miatt. A demokratikus átmenet tapasztalatai miatt Magyarország külön is érdeklődésre tarthatna számot.

Következtetés:
A latin-amerikai történelmi örökségnek és a mai társadalmi valóságnak egyenes következménye a mostani, demokratikus úton történő politikai fordulat. Ugyanakkor hiba az új politikai hullám egységes kezelése. A magyar sajtó egyes szegmenseinek Hugo Chávez és Evo Morales iránti szimpátiájára nincs logikus magyarázat, hacsak egy feltételezett zsigeri Amerika-, illetve Nyugat-ellenességet nem tartunk annak.
Budapest Analyses