Lépcsők, hézagok

Két hete másodszor gyújtották föl azt a Ráday utcai galériát, amelyben Pataki Tibor mutatta be Sorskönyvek című remekbe szabott sorozatából válogatott műveit. Első alkalommal „csak” a bejárati ajtó égett el. Ezt a beszélgetést még a könyvhéten tervezgettük az ép „könyvmetszetek” között. Mára por és hamu maradt belőlük.

Halk szavú ember. Csöndben dolgozik, nem tolakszik. A könyvek egész életét végigkísérik. De nem szobadíszként, ahogy „a műveltség látszatának fenntartására kínosan ügyelő” némelyik újgazdag lakásában látható, hanem megbecsült, alkotásra késztető társként. Neki a kidobott, zúzdába szánt könyv is érték, amelyből új minőséget tud létrehozni. Itthon sorra nyeri a díjakat, külföldön is bemutatkozott szép sikerrel.
„Festményei, a falon elhelyezett könyvképei semmi esetre sem színes dekorációk, inkább elgondolkodtató meditációs objektumok… egyfajta iróniát, kultúrakritikát is hordozhatnának.” Legújabb művei „egy könyvtervező látomásai”. Zúzdára ítélt, egymásba lapozott könyvekből készült metszetei „ábrázolandó szépséget hordoznak, olyan törvényszerűségeket mutatnak, mint a mezők és a megművelt földparcellák hálózata a légi felvételeken. Képzeletbeli tájak, amelyek emlékeztetnek az egykor látottakra, de a valóságban nem megnézhetők, ahogy a könyv metszetét sem láthatjuk. Az elmetszett lapok egymáshoz való viszonya, a könyvszedési metódus, a kolumnák, a betűk foltjai eddig nem ismert, harmonikus látványt nyújtanak” – írta róla egyik kritikusa a kiállítás katalógusában. Hatévi aprólékos, hihetetlen türelmet igénylő munkájának eredményei közül a legféltettebb darabokat emésztette el most a tűz.
– E könyvmetszetek eredetijét soha nem szoktam kiadni a kezemből – mondja rezignáltan Pataki Tibor. – Az emberek ma ahhoz vannak szokva, hogy egy kép legalább két méterszer másfél méteres, ezek a könyvtárgyak pedig alig harminc centiméteresek. E Sorskönyvek tele vannak olyan finom részletekkel, amelyeket felnagyítva lehet látványosan megmutatni. Beszkennelem, az eredetinél sokkal nagyobb méretben kiprintelem, és úgy állítom ki őket. Most azért vállaltam, hogy az eredeti példányokat viszem a galériába, mert Balogh András barátom olyan installációt készített számukra, amilyenhez még soha nem volt szerencsém. Két üveglap közé helyezte el őket, és mindegyiket külön oszlopra állította, ezzel mindkét oldalukat láthatóvá tette.
– Sorkönyveknek nevezte a műveket. Miért?
– Nem volt ebben semmi drámai. Nem végzetszerűségről, fátumszerű meghatározottságról szólnak nekem e könyvek, hanem egészen másról. Ha két ember közös életre szegődik egymás mellé, akkor kettejük történetének átfedéseiből megszületik valami, amit közös sorsnak mondhatunk. Ilyesmi jön létre ezekből a könyvekből is.
– Amikor elkezdte „összelapozgatni” a könyveket, előre elgondolt terv szerint dolgozott, vagy egyszer csak az alakuló mű terelgette?
– Húsz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy tökéletes elképzelésem van arról, mit akarok, és ahhoz körömszakadtáig ragaszkodom. Elég gyorsan kiderült, hogy ez így nem megy. Nem számoltam az anyag törvényszerűségeivel, a véletlennel, a hiányokkal. Elképzelésem persze most is van, de az inkább ötlet, ami az anyaggal való találkozás során átalakulhat, és ami köré azután a könyv, a papír a saját tulajdonságaival szerveződhet.
– Hogyan jött az ötlet? Mi indította ezeknek az alkotásoknak az elkészítésére?
– Ez az egész nem 2000-ben kezdődött, amikor az első Sorskönyvet készítettem, hanem jóval előbb. Sok könyvet, borítót terveztem, és amit a könyvkiadás menetében nem tudtam megvalósítani, azt megcsináltam magamnak. Ezzel elsodródtam egy másik műfajba, a művészkönyvek, könyvtárgyak területére. De már akkor is próbálkoztam azzal, hogy zúzdába küldendő könyveket használjak fel. Elkezdtem gyűjteni mindent, ami könyvre emlékeztetett. Egy trafikban találtam valamit, amit én pici könyvnek minősítettem. Pedig valójában filterekből összefűzött füzetecske volt. Vittem belőle egy marékkal, hátha jó lesz valamire, de nem mentem vele semmire. Egy nap két ilyen kis „könyvet” tartottam a kezemben, és elkezdtem őket laponként egymásba hajtogatni, egymásba csúszott a kettő. Érdekesnek találtam, ami keletkezett, de nem láttam benne távlatot. Gondoltam, szétszedem az egészet, megpróbáltam széthúzni, de nem ment. Olyan erősen összetapadtak a lapok, hogy nem boldogultam velük. Biztosan nem véletlen, hogy kinek miről mi jut eszébe. Nekem valamiért az ötlött az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok is így jönnek létre. Találkozunk valakivel, beszélgetünk, és egy-egy lap máris észrevétlenül „összelapozódik”. Később megint találkozunk, iszunk egy kávét, újabb lapok kerülnek az előzőhöz, és egy idő után kialakul valami, amit csak erővel, tudatosan lehet szétválasztani, semmissé tenni. Ezt továbbgondolva rájöttem, hogy ha a könyv belsejét nézem meg, ha keresztben elvágva metszetet készítek róla, az akkor is hordozza a könyvben található történetet, ha közben nem lehet elolvasni. Ha például japán szöveget nézek, csak a rajzolatára figyelek, mert érteni nem értem. Ugyanez a helyzet a könyvmetszetekkel is. Gyönyörű szerkezete van belülről a könyvnek. Ha két könyv lapjait egymásba hajtogatom, erővonalak jönnek létre, gyűrődések, lépcsők, hézagok keletkeznek. Két könyvstruktúra összeadódva olyasmit hoz létre, ami különben nem létezne. Engem ez olyan emberi megnyilvánulásokra emlékeztet, amelyeket mindennap tapasztalhatunk magunk körül.
– Látszólag hosszú utat járt be, míg idáig jutott. Eredetileg ötvösnek tanult, hogyan lett mégis képzőművész?
– A családban senkinek nem volt köze alkotótevékenységhez. Apám jól rajzolt, de nem érdekelte a művészet. Édesanyám fölnevelt három gyermeket, és a nyugdíjba menetele előtti utolsó tizenöt évet az MTI fotóműtermében töltötte. Engem egy barátom vitt el tizenhárom éves koromban a Fő utcai Ferenczy István rajzkörbe. Nyolcadikosok voltunk, amikor megengedték, hogy aktot rajzoljak. Az ötvösség úgy adódott, hogy az édesapám nem engedett felvételizni a főiskolára. Akkoriban sokan gondolták, hogy művészetből nem lehet megélni. Később, amikor szülői hozzájárulásra már nem volt szükség, első próbálkozásra felvettek. Előtte két évig ipari tanuló voltam a pénzverdében, de nem bántam meg. Érdekes osztály volt a miénk, sok alkotó szándékú ember végzett ott. Én egy percig sem dolgoztam ötvösként, mert mire kitanultam a szakmát, fölvettek a főiskolára, festő szakra. De azután nem ment minden simán. Iván Szilárd osztályába kerültem, és a második év második félévére már nem engedtek tovább. Domanovszky Endre úgy döntött, hogy az előmenetelem nem felel meg a követelményeknek. Szó szerint ezt írták be az elutasító határozatba. Egy évet ki kellett hagynom, később új rektor jött, Somogyi József, és ő azonnal visszahívott. Nemcsak engem, többünket, akiket elküldtek.
– Mi baja lehetett magával az előző rektornak?
– Szerintem azt sem tudta, ki vagyok. Valami politikai háttere lehetett a dolognak, ami nem azt jelenti, hogy személyesen velem volt baj. Erős szél söpört át a művészeti főiskolákon 1973-ban.
– Pedig akkoriban már nem hangoztatták, legalábbis nyíltan nem az „osztályidegenséget” …
– De visszarendeződés az volt, és sokakat érintett. Lehet, hogy a főiskolai vitakörrel volt baj, ahova eljártam? Lehet, hogy nem kellett volna? Vagy azzal, hogy mindenben részt vettem? Gondolom, azzal tűntem föl, hogy kezdtem jól érezni magam a főiskolán, és mindenfélébe belefogtam. Festőnek vettek föl, de megkerestem Rozanics Tibort a grafika szakon, és hozzá is eljártam. És jártam mintázni is. Somogyi Józsefnek köszönhetően végül jóra fordult a dolog. Amolyan vigaszágon befejezhettem a főiskolát a velem egy időben elküldött barátokkal együtt.
– Mit csinált abban az egy évben, amíg nem járhatott a főiskolára?
– Amíg nem vittek el katonának, levegőhöz jutottam. Az átmeneti időben találkoztam egy volt pénzverdei osztálytársammal, aki szólt, hogy játéktervezőt keresnek. Különböző megoldásokat kutatva olvastam az origamiról, a papírhajtogatás japán művészetéről. Addig egyetlen darabot sem láttam, de annak alapján, amit olvastam róla, megragadott a szellemi tartalma. Azért érdemes most erről beszélni, mert a hajtogatásban és a Sorskönyveimben az a közös, hogy nem a felhasznált anyag mennyisége, hanem a mű szellemi tartalma dominál, és mindkét esetben finom, törékeny alkotások jönnek létre.
– Két könyvet is írt a hajtogatásról, sőt tanította is általános iskolában. Megélhetési kényszer volt a tanítás 1977 után, vagy örömöt talált benne?
– Eleinte abszolút kényszer volt. Két hét alatt kiderült számomra, hogy nekem ez nem megy, és a gyerekek arcán is láttam az unalmat.
– Mit kellett tanítani?
– Ami a tantervben benne volt, például hokedlirajzolást. A második hét végén leültem, kidolgoztam egy feladatsort, amely nekem érdekesnek látszott. Kipróbáltam, és kiderült, hogy a gyerekeknek is érdekes. Ettől kezdve mindig mást tanítottam, mint amit kellett, aminek persze meglettek a következményei: sorozatosan ellenőriztek. De végül semmi nem történt.
– Mit nehezményeztek a tanfelügyelők?
– Azt, hogy sokat hajtogattunk a gyerekekkel, mert nem értették, miért csináljuk. Pedig pedagógiailag abszolút védhető volt. Olyan munkákat hoztunk létre, amelyeket a gyerekek boldogan hazavittek. De ennél lényegesebb, hogy sok mindent megtanítottam a gyerekeknek, amit a kollégák nem tudtak megtanítani. Például a negyedik-ötödikesek nem értették a mértan alapelemeit. Hajtogatás közben csak annyit kellett tennem, hogy az origami készítésekor a szokásostól eltérő kifejezést használjak. Nem azt mondtam, hogy hajtsd félbe a papírt, hanem azt, hogy hajtsunk szögfelezőt. A gyerek rögtön látta maga előtt, miről van szó. És ez érvényes volt az összes többi fogalomra: téglalapra, háromszögre, átlóra. Mindez tökéletesen beépült a tudatukba vizuális alapon. Nyolcvankettőig tanítottam, az utolsó három évben a szakkörökben rendszeresen teszteltem a gyerekeket. Azt figyeltem, mit értenének meg, ha hajtogatások leírásait kellene olvasniuk egy könyvben. Elég nagy volt a merítés, legalább négyszáz gyereket tanítottam abban a lakótelepi iskolában, ahova ezer gyerek járt. A tapasztalatok alapján megírtam a Papírcsodák című könyvemet. Amikor megjelent, úgy döntöttem, hogy otthagyom az iskolát. Azóta szabadúszó vagyok.
– De az kiderült a tesztelésből, hogy a gyerekek értik, miről van szó.
– A mai napig használják azt a könyvet, ami nekem nagy örömet okoz.
– Tudjuk, hogy a szabadúszás nehéz kenyér. Mennyire változtatta meg az életét a könyvpiac földindulásszerű megváltozása a kilencvenes évek elején?
– Az az érdekes, hogy én ezt a változást időben eltolva tapasztaltam. Először a pozitív oldalait, azután a negatív fejleményeket. A nyolcvanas évek második felétől már alakulgattak a magánkiadók. Egyre több könyvet lehetett tervezni, és ez a folyamat 1993–94-ig tartott. Később megritkult a munkalehetőség ezen a területen. Erősen eltolódtak a hangsúlyok. Tervezésre, illusztrálásra ritkán alkalmaznak magyar szerzőket, állítólag üzleti szempontból nem éri meg. Az biztos, hogy rossz a struktúra, én lassan ki is szorulok belőle teljesen. Ez az időszak persze egybeesett azzal, hogy egyre többet foglalkoztam kiállításra szánt munkákkal. Most inkább képeket festek.
– Néhány éve az Édesvíz címet adta az Újlipótvárosi Galériában rendezett kiállításának Jakab apostol egyik levelére utalva. Sok művének témája ez az őselem. Mi vonzza hozzá?
– Nekem a víz természetes közegem, valószínűleg abban kellene élni. Számomra az a legvonzóbb benne, hogy változékony, közben mégis szigorúan állandó. Az anyagi világ határát jelzi, befogad, de ellenállása is van. Nem durva, szervetlen környezet, sokkal humánusabb közeg.
– A víz varázsolta el Velencében is, amelyről leheletfinom akvarelleket festett?
– Mindig az tűnt ideális lakóhelynek, ahol egybeépült a víz és az ember által teremtett mesterséges környezet. Velencénél ideálisabb példát erre nehéz találni. A víz jelenléte az épített környezetben mindig azt jelenti, hogy minden könnyűvé, lebegővé válik. Mintha a nehézségi erő ki volna iktatva ebben a városban, ahol amúgy elég súlyos minden.
– Lett volna lehetősége rá, hogy elmenjen Magyarországról. Mi tartotta itthon?
– Az, hogy itthon vagyok otthon. Itt jobban értem a dolgokat, mint másutt. De nem is töprengtem ezen, mindig elfoglaltam magamat a munkával. Persze bizonyos értelemben szerencsés helyzetben vagyok, mert családi kapcsolataim révén sokat mehettem Franciaországba. Láttam, mi lesz az emigrációban képzőművésznek indult emberekből. Az emigrációban az a borzalmas, hogy nincs, ami megtartson. Ha az ember kalandvágyból itthon marad, biztosan van valami irracionális is abban, hogy a megszokott környezet jobban megtart, akár szeretjük, akár nem.
– Az utóbbi egy hónapban két sokk érte a munkájában. A nyomozás a rendőrség dolga. De mihez kezdenek most azokkal, Orbán Györggyel és Balogh Andrással, akikkel létrehozták ezt a kiállítást, amely aztán elpusztult?
– Először is ez jó csapat. Talán ez az eset még jobban összekovácsol bennünket. Abban állapodtunk meg, hogy mindenképpen továbblépünk. Ennek az egyik módja az, hogy a sokak szemében utolsó mentsvárnak számító nyilvánossághoz fordulunk, ami persze csak az amerikai filmekben igazán hatásos. Nyilvánvalóan vannak következményei ennek az ügynek, nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg. Reagálni kell, de nem feltétlenül úgy, ahogy az emberek elvárják. Mit csináljak? Verekedjek öszsze a gyújtogatókkal? Azt sem tudom, kik voltak. Számomra az a legfontosabb tanulság, hogy nem akarok áldozat lenni, nem akarok áldozatként viselkedni. Merthogy ilyenkor az ember többnyire áldozati szerepbe kényszerül. Az áldozatnak arca van, a bűnözőnek azonban, úgy látszik, soha nincs arca. Mégsem vagyok hajlandó szomorúan üldögélni, panaszkodni, sírdogálni. A körülöttem lévő barátok sem ezt várják tőlem. Akikkel szót tudok érteni, és akik hajlandók rá, azokkal együtt gondolkodom, és dolgozunk tovább.