Levélváltás a jobboldal összefogásáért

Tisztelt Tihanyi Örs!
Olvastam a május 8-i Magyar Nemzetben megjelent, összességében helyes gondolatait a Fidesz–KDNP-viszonyról, illetve a „jobboldal új szerkezetéről”. Egyetértek azzal a gondolatával, hogy „ha a polgári oldalnak nincs pólusképző pártja, (…) akkor a katasztrofális vereség sem zárható ki”, valamint azzal is, hogy a „megannyi, különböző érdeket és stílust nem tudja lefedni egyetlen politikai erő”. Habár a két állítás szerintem ellentmond egymásnak, az első felvetésre mondhatjuk, hogy arra ott van a Fidesz, amelyik megfelelő lehet a pólusszerepre, ugyanakkor egymaga a megannyi különböző érdeket valóban nem tudja lefedni, s ehhez kiváló segítsége lehet – reméljük, lesz is – a KDNP. Nem tudom azonban, miért hagyta ki a felsorolásból a kisgazdákat, amikor Magyarország vidéki lakosainak döntő többsége rájuk szavazott volna, ha színen lettek volna (lásd a ’98-as választást). Reméljük, hamarosan újra megalakulnak, illetve ők is önálló frakciót alkotnak majd – de levelem fő célja nem az eddig leírtak, hanem az, hogy kifejezzem, mennyire nem értek egyet cikkének befejező mondatával, vagyis azzal az óhajával, hogy a „radikálisokkal való koalíció kényszere nélkül is összejöjjön a parlamenti többség”.
Nagyon jó lenne, ha végre a jobboldalon nem az egyik jobboldali hadakozna a másik jobboldalival, ha végre méltóztatnának velünk, mondjuk, a radikálisokkal is számolni. Lehet, van, aki a Dávid Ibolya-féle „jobbközép” langyosságát jobban kedveli, talán ön is, de szerintem aki középen áll, az nem áll sehol sem. Most nem is Csurka Istvánra gondolok, a nem mindig szerencsés módon megfogalmazott kijelentéseire, hanem a mögötte álló nemzeti érzésű sokaságra, akik sértve érzik magukat, amikor azt látják, egyesek azt szeretnék, hogy ne legyenek a színen. És gondolok a Jobbikra, Kovács Dávidra, a Jobbik-fiatalokra, akikben – nem tudni, hogy, hogy nem – még magyar szív dobog. Ne Szabó Albertekkel és Bácsfi Diánákkal azonosítsák a radikális tábort, akiknek a fellépése – valószínűleg – csupán megrendezett színjáték volt, s semmi közük nem volt a – bárha radikális – MIÉP-táborhoz.
Úgy látszik, hiába a párt szalonképessé tétele a Jobbik által, nem sok szó esik róluk, még a nyomokban fellelhető jobboldali médiában sem, s úgy látszik, hiába Szájer József – kissé későn megérkezett – kijelentése, hogy tudniillik a radikálisok is a jobboldal részei, egyes újságírók igyekeznek erről nem tudomást venni, holott az ellenfelet, akiktől távol kellene tartania magát a Fidesznek, máshol hamarabb megtalálhatná – a jobboldalon belül pedig a csatabárdnak valóban a föld alatt lenne a helye, ahogy ön is írta.
Szenter Erzsébet
Budapest

Tisztelt Szenter Erzsébet!
Örömmel olvastam a nekem címzett levelét. Engedje meg, hogy röviden reagáljak az Ön által felvetett kérdésekre. A kétpólusúvá váló magyar pártrendszerben a polgári oldal vezető ereje a Fidesz, amelynek sorozatban immár a második parlamenti választáson sikerült negyven százalék fölötti szavazati arányt produkálnia. Ezt a támogatottságot, ami több mint kétmillió választópolgárt jelent, a továbbiakban is meg kell őriznie, hogy egy súlycsoportban tudjon maradni az MSZP-vel.
A jobboldali szavazótábor egésze azonban ennél jóval nagyobb tömeget takar, például a 2006-os választásokon is megközelítette az ötvenszázalékos szintet. Könynyen levonható a következtetés, hogy van körülbelül nyolc-tíz százaléknyi szavazó, aki ehhez az oldalhoz tartozónak vallja magát, ám valamilyen okból nem akar a Fideszre szavazni – legalábbis az első fordulóban. Mivel az ötszázalékos parlamenti küszöb perdöntő tényezője a magyar választási rendszernek, ezért könnyen kiszámítható, hogy a pólusképző erő mellett legfeljebb két kisebb pártnak juthat hely. A választók már letették a voksukat az MDF mellett, és hosszabb távon életképes tömörüléssé válhat a KDNP is. A Független Kisgazdapárt ugyanakkor olyan mértékben aprózódott szét az elmúlt években, hogy a kereszténydemokratákhoz hasonló újjáélesztése lehetetlennek tűnik. Az ország peremvidékein és a falvakban élők választási hajlandóságát természetesen fokozni kell, ám erre a Fidesz is képes lehet, ha tovább növeli vidéki tagságának és alapszervezeteinek a számát. Szintén fontos lenne, hogy a párt identitásának erősítésében az eddiginél jóval nagyobb hangsúlyt kapjon a kisgazda örökség, ami Nagyatádi Szabó Istvántól Vörös Vincéig egytől egyig olyan történelmi személyiségeket takar, akikre egy polgári párt is büszkén tekinthet szellemi elődként.
Nézzük a másik problémakört. A nemzeti radikális érzelmű szavazók aránya lényegesen nagyobb, mint az a 2,2 százalék, amit a MIÉP–Jobbik páros az idei választásokon produkált. Az euroszkeptikus, keresztény fundamentalista és privatizációellenes gondolkodásmód híveinek nagy többsége vagy nem ment el szavazni, vagy pedig a Fideszre adta le a voksát, hogy ne vesszen el a szavazata. Bármilyen mozgások zajlanak le a közeljövőben a Fidesz és a pillanatnyilag romokban heverő nemzeti radikális pártszövetség között, bizonyosan kijelenthető, hogy az utóbbi nézeteihez kötődő szavazók voksai nélkül a jobboldal nem tud választást nyerni. Ennél lényegesen nagyobb dilemma, hogy vajon lehetne-e együtt kormányozni velük? Amennyiben a Harmadik Út egy olyan higgadtan és szakszerűen érvelő stílust, illetve az európai normákhoz legalább részlegesen igazodó magatartást képviselne, mint az olasz Nemzeti Szövetség vagy az osztrák Szabadság Párt, akkor minden további nélkül vállalható lenne vele akár egy koalíciós kormányzás is.
A nemzeti radikális tábor azonban ma még nem ilyen. Az Ön által említett Jobbik – amelyik valóban sokat ígérő tömörülésként indult – már azzal lenullázta a megerősödésének lehetőségét, hogy bojkottálta a 2004-es európai parlamenti választást, és a mai napig nem tudni, hogy rendelkezik-e tárgyalási alapot jelentő programmal és kormányképes szakértőkkel.
Ha a Harmadik Út – egy magyar Gianfranco Fini irányításával – kiszámíthatóan politizáló pártként úgy építene ki stabil választói támogatottságot maga mögé, hogy eközben nem gyengíti a Fidesz és a többi jobbközép párt győzelmi esélyeit, akkor ezzel a polgári oldal egésze hatalmas lépést tehetne az MSZP–SZDSZ-kormány leváltása felé.
Tihanyi Örs