Licsakovi sírok

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

A Rzeczpospolita (Nemesi Köztársaság) néven ismert lengyel–litván államot 1772-ben felosztották. A Galícia néven Ausztriához került több mint 80 ezer négyzet-kilométernyi terület fővárosa a gazdag kereskedőközpont, Lemberg, régi magyar nevén Ilyvó (latinul Leopolis, lengyelül Lwów, oroszul Lvov, ukránul Lviv) lett. Lviv, a mai Nyugat-Ukrajna központja dicsekedhet Európa egyik legrégibb temetőjével, amelyet 1786-ban alakítottak ki az akkori Lemberg tőszomszédságában, a licsakovi városkapunál. Az 1808-ban kibővített és a mai formáját a XIX. század derekán elnyert sírkert úgy él a lengyelek és az ukránok tudatában, mint a franciákéban a párizsi Père Lachaise, a magyarokéban pedig a kolozsvári Házsongárdi vagy a pesti Kerepesi úti temető. A szovjet időszak tervszerű múlteltörlő sírrombolásai után a lvivi városi tanács 1990. július 10-i határozata tett pontot, amely történelmi-kulturális emlékhellyé nyilvánította a licsakovi temetőt. 2005. június 24-én itt került sor a lengyel–ukrán megbékélés jelképes gesztusára, a Brezsnyev idején elbuldózerezett és szemétteleppé alakított, de a kommunista diktatúra bukása után, az ezredfordulón újjáépített (2589 embernek nyughelyet adó) lengyel katonai temető ünnepélyes újraszentelésére, újbóli megnyitására – az ukrán katonai temető mellett. Az 1918–19-es lengyel–ukrán háború sírjai fölött Viktor Juscsenko ukrán és Aleksander Kwasniewski akkor hivatalban lévő lengyel köztársasági elnök kézfogása, amelyet közös katolikus, görög katolikus és pravoszláv misék és zarándoklatok is előkészítettek, egy új korszak kezdetét jelenthetik. Míg a francia–német történelmi kéznyújtás jelentőségéről ma is naponta hallhatunk, a térségünkben hasonló horderejű lengyel–ukrán megbékélésről mintha se a magyar tömegtájékoztatás, se a magyar politika nem akart volna, nem akarna tudomást venni…
A kulturális turizmus magyar híveinek érdemes megfordulniuk Lvivben, azaz Ilyvóban, amely belvárosának megannyi középületével, lépten-nyomon fel-felörvénylő történelmi hangulatával a Monarchia korába varázsolhatja a látogatót. Pihentető sétát kínál a csöndbe burkolt licsakovi temető, ahol a múlt árnyai között magyar sírokra is bukkanhatunk: az Aulich családéra, a Némethy családéra példának okáért. De a magyar szabadságharc lengyel résztvevői közül is sokan nyugszanak itt. Kettejük sírját fedeztem fel egy tavaly júniusi délutáni temetőjárásom során. Egyikük Karol Junosza Zaliwski, aki a megfakult márványtábla felirata szerint „1848–49-ben a magyarországi lengyel légió tisztje volt”. A lublini levéltárban talált dokumentumból már korábban tudtam, hogy az Orosz-Lengyelországban fekvő Gostonin község bírójának írnokaként 1848 júniusában szökött Galíciába, majd onnan az ősz folyamán Magyarországra. Személyleírása szerint „termetes, haja sötétszőke, arca kerekded, orra kicsit turcsi…” Az 1. lengyel dzsidásezredben küzdötte végig a tavaszi hadjáratot. Érdemeiért hadnaggyá léptették elő, de 1849. július 16-án Wysocki tábornok már főhadnagyi rangjának megerősítését kérte a hadügyminisztertől. A szabadságharc után Törökországba menekült. A sírfelirat üzenete győzött meg arról, hogy végül nem nyelte el nyomtalanul a nagyvilág, hanem Galíciában telepedett le, s Ilyvó polgáraként halt meg 1877. október 28-án. A másikuk, Karol Kalita sírjára könnyű volt rátalálni, mivel központi helyen áll. Megbecsültségét igazolhatja, hogy az 1863–64-es lengyel szabadságharc ezredese volt. Az 1849-es nyári hadjáratot Magyarországon még a 2. dzsidásezred közlegényeként küzdötte végig. A nyeregből az sem tudta leszállítani, hogy az augusztus 5-i szőregi csatában lábán gránátszilánk sebesítette meg. Ütközetben először 1849. július 20-án Turánál vett részt. Ennek élményét így örökítette meg emlékiratában: „Az ágyúgolyók, kartácsszilánkok, gránátok szakadatlanul süvítettek a fejünk fölött, be kell vallanom, hogy páni félelem szállt meg. De akkor ijedtem meg igazán, amikor az első szakasz második sorában mellettem álló Chojecki strázsamester szomszédját (nem emlékszem a szerencsétlen nevére) a hasába csapódó ágyúgolyó több méterre kiröpítette a nyeregből. Amikor megfordultam, láttam, hogy széttárt karokkal, kifordult belekkel hanyatt feküdt a földön. E látvány bizonyára a legvitézebb katonát is megrendítette volna, hát még engem, a tapasztalatlan ifjú regrutát, úgyhogy minden golyósivításra öntudatlanul a lovam nyakára borultam. Néha itt is, ott is elhangzott, hogy »Gyáva! Gyáva!«, de nem tudtam, hogy rólam van szó. Csak akkor tértem észhez, amikor Chojecki odaszólt nekem:
– Károlykám, ne kapkodd a fejed, mert gyávaságod miatt a végén még beledurrant valaki!
Ettől kezdve, magamat a Szűzanya kegyelmébe ajánlva, meg se rezdültem.”