Mappa Vályitól

L U G A S

Azt írja Kogutowicz Károly az 1936-os Dunántúl és Kisalföld írásban és képben című könyvében, hogy a magyar irodalomban addig senki nem írta meg a magyar tájak földrajzát. Született is egy nagyszabású, remek képanyaggal elkészített kétkötetes munkája, amelyet csak ajánlani lehet az érdeklődőknek, bár az első kiadás óta nem jutott eszébe senkinek újra megjelentetni.
Kogutowicz korszakos könyvének van egy gyakran idézett, ám annál kevésbé olvasott magyar nyelvű forrása: Vályi András „királyi magyar univerzitásbéli professzornak” 1796 és 1799 között Budán, három kötetben kiadott munkája, a Magyar országnak leírása. És éppen ez Kogutowicz legelső magyar nyelvű forrása is – „mellyben minden hazánkbéli Vármegyék, Városok, Faluk, Puszták; uradalmak, fábrikák, huták, hámorok, savanyú és orvosló vizek, fördőházak, nevezetesebb hegyek, barlangok, folyó vizek, tavak, szigetek, erdők, azoknak hollétek, Földes Urok, fekvések, történettyek, külömbféle termésbeli tulajdonságaik, a’ betűknek rendgyek szerént feltaláltatnak”.
Erre a lexikonra régóta és reménytelenül fájt a fogam: az idei könyvhéten viszont a magam szenzációjaként hozzá is jutottam. Tudtam már fakszimile kiadásáról, hiszen egy kiváló felföldi, közelebbről somorjai (régi Pozsony megyei, privilegizált mezőváros) könyvkiadó, a Méry Ratio még 2003-ban mind a három kötetet ki is adta. Beleolvasván a pompás (és nem olcsó) ajándékba, úgy látom, ha egy kalandvágyó és elvetemült férfiú az ismertebb Fényes Elek vagy a Hunfalvy János leírása előtti Magyarország tájföldrajzát óhajtaná maga elé vizionálni, akkor leginkább ezekbe a Vályi-kötetekbe ugorjon fejest. Mert ez még a csodás birkanyájak és ökörcsordák, a tágas puszták és ligetes erdők, a szőlőkbe burkolt kisvárosok és a delizsánsz, az ősmocsarak, az ősnádasok és az őserdők kelet-európai országa – Csokonai Alföldje, Berzsenyi Dunántúlja, a peleskei nótárius Budája. A búza, a kukorica és a cukorrépa világsikere, a tanyák és modern majorok előtt vagyunk, a szabályozott folyóvizek és az erdők kiirtása előtt, a sakktábla alakú új városok, a nyugat-európai fényben csillogó székesváros vagy a gyárkémények és a vasutak Ausztriával versenyre kelő világa előtt. Ősvilág, ahol minden romlatlan természeti elem együtt van, és szinte középkori ez a földrajz – többek közt nemes szőlők mindenfelé, merthogy addig művelték a szőlőt, ameddig a növény képes volt megélni.
Vályi (1764–1801) rendes tanárember volt: Kazinczy kollégája Patakon, aki, írja róla Kazinczy, „1790-ben pápistává leve, hogy Batthyány cardinalis védelme alatt a pesti univerzitásnál a magyar nyelv professzora lehessen”. E minőségében írja meg nagy munkáját.
Mit sorol föl leírásában? Mindent, ami létezik s amiről választ kapott. (Kérdőíveket küldött ki több fordulóban a vármegyékhez, alázatos kérésekkel, segítenék őt vállalkozásában.) A végeredményben mindenki tallózhat kedve szerint – keresheti faluját, városát, ükszülei családtörténeti helyszíneit. A régi királyi Magyarországot (a nagyobb települések részletes históriájával), Erdély nélkül – ahogy ez a mellékelt „földképen” is jól látható. Orsovától északra fut az „egy haza” határa, át a Maroson, Margittánál keletre térül, majd az ismert Máramaros–Bereg–Zemplén–Sáros–Szepes–Liptó–Árva–Trencsén–Pozsony vonalon Dévényig szalad, hogy a stájer határon Varasdig tartson, majd a Dráván–Dunán–Újvidéken–Palánkán át Orsováig zárja a kört. Van viszont a lexikonhoz mellékelt Vályi-mappán egy magyarázó jel, amely legelőször keltette föl érdeklődésemet: közvetlenül a „Postahely” neve mellé tették. „Híres bor” – és a három kötetben szinte minden lapon szerepel valamilyen szőlőhegy; csak „Szőlős” nevű helységből akad tizenkilenc, s akkor nem számoltam a hegyaljai Szőlőskét (ma Szlovákia), ahol különben a legnagyobb szőlőművész, Mathiász János vincellérkedett a filoxéravész idején.
A Vályi-lexikon időtlen leltár – benne van az én életemnek is szinte minden színtere. S hogy csak a „csávolyi félsavanyúról” beszéljek, amely ifjúkorom háromemberes homoki itala volt Szegeden; erről a Csávolyról azt írja Vályi, hogy „szőlei termékenyek, de selejtes borokkal fizetnek, ’s alig lehet fél esztendeig is tartani” – erre a megállapításra egyetemista társaimmal kóstolgatás közben, anno jókat bólogattunk. Dédapám Pozsony melletti szőlőjéről így szól: „Bazin bora nevezetes, ’s jó esztendőkben asszú szőlő borokat is készítenek némelly lakosai, mellyet az idegeneknek jó áron szoktak eladni.” Szülővárosom, Gyula leírásában nem felejti el megemlíteni, hogy „tekenős békás tavak is vagynak itten”. Meg hogy „szőlei termők”. (Tudom, mert bennük sokat kapálék.) S ha a híres borvidékeket tallózom, Bodrogkeresztúrnál (a 29 Keresztúr nevű helység közül) azt írja, hogy „szőlőhegyei szépek, mellyek közzül némellyeken tsak nem az egész hegy allyán a’ legjobb bor terem”. Tarcalnál már felsorolja a jobb termőhelyeket, amelyek közül manapság nem egy a dűlőszelektált tokaji borok címkéjén köszön vissza: „Tserfás, Kócsag, Szarvas, Turzó, Lajstrom Szilvölgy, Deák, Királymáj, Agyak, Tsuka, Bigó, Czeke, Mandolás”, a tállyaiak közül: „Patots, Dongó, Hegyes, Bányász, Hasznos, Bohomálya, Tökösmál, Remete, Sas, Nyerges” stb. S ezt teszi Tolcsván is. A nyugati Rusztról azt írja, hogy „lakosai többnyire Németek lévén, jobbára szőlőmívelésből élnek. Boraik a’ Sopronyiakhoz hasonlítanak, és az Országon kívül is híresek.” Tihany „szőleje meglehetős bort terem”, Szekszárd „veres borai híresek és külső Országra is elhordatnak”. Villánynak „jó bora, ízére nézve a’ Ménesivel megegygyez; tsinálnak veres asszú szőlő bort is, mellynek akója 8. és több aranyon is árúlkodik”. És így tovább – szinte minden lapon van nem csak oenológiai érdekesség. Külön szócikket szentel a füredi savanyúvíznek; aztán Eperjes „savanyú vize is nevezetes”, miként a máramarosi Szaplonczáé is. Vagy Pöstény híres „fördőjét” említi, „mellynek külömbféle nyavalyákban hathatós foganattya van”.
De hát nemcsak szőlészeti vagy balneológiai mappa Vályi lexikona, hanem etnográfia, história, gazdaságtörténet és némileg statisztika is; s mivel a birodalmi statisztikákhoz nem fért hozzá, örök magyar tudóssors, egyedül volt kénytelen ellátni egy tudományos műhely minden munkáját. (Beutazta Magyarországot, mappát készített, írt, jegyzetelt, kérdezett.) S közben „sok emberi konkolyok akadályozták”. Sőt „vajmi kevesen reménylették a’ Hazában, hogy ez a’ munka szerentsésen el fogna végződni”. Ám a szorgalom és a honszerelem átsegítették a bajokon: Bél Mátyás latinul írt dolgozatai után a legtöbbet ő tette a XVIII. századi Magyarország megismerésében. A mindössze harminchat évet élt Vályit és magyar nyelvű munkáját azonban elfelejtettük – ideje ébredésének.