(medrében van-e a Balaton…)

Én nem tudom, járt-e a magyar tengernél az, aki a „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta. Ne menj arra, kisangyalom, mert leesel róla!” kezdetű népdalt szerezte. Lehet persze, hogy a sosem létezett híd csak afféle allegória, s a lemenő nap vagy a felkelő telihold vízre vetülő fényére utal, amiről valóban könnyű leesni. Annyi azonban biztos, hogy ez év tavaszán a tó jóval szélesebb volt, mint bármikor ezelőtt, emitt is, amott is túlcsordult a medrén, feledtetve nemrég még kiszáradással fenyegető állapotát.
Egyes hisztériára hajlók akkor annyira megrémültek, hogy felvetődött, vajh, nem kellene-e a Rába vagy a Dráva vizét a Balatonba vezetni. Felesleges volt az aggodalom, az ijedelem viszont tartósnak bizonyult: a Sió csatorna zsilipjei kissé túlságosan sokáig zárva maradtak, s volt olyan pillanat, amikor attól lehetett tartani, hogy a Duna vize táplálja majd a Balatont.
A csopaki kikötőben, ahol a csónakom áll, az egész part menti terület víz alá került, és egy szempillantás alatt mocsárrá változott. Közel egy emberöltőnyi idő óta – amióta bérlem a kikötőhelyet – nem fordult elő hasonló: félméteres vízben gázolva lehet csak elérni a partot. Így történt, hogy megvásároltam életem első gumicsizmáját, amelynek viselése kissé melegebb időben eléggé fárasztónak bizonyul. A gumicsizmáról mindig néhai amerikai nagybátyám, Lajos bácsi jut az eszembe, aki – jó rokon lévén – a háború után évekig csomagokat küldött nekünk, szegény magyaroknak, s minden csomagban legalább három pár gumicsizma volt tíz-húsz szivattyús töltőtollal párosítva. Ezt a társítást már akkor sem értettem igazán; a töltőtollak magyarázata az lehetett talán, hogy az Újvilágban akkor terjedt el a golyósiron, de a gumicsizmadömpingre nem találok megnyugtató magyarázatot. Mindenesetre most egy eredeti, tajvani szuperzöld bélelt gumicsizmában kelek át az ingoványon, hónom alatt Natasa kutyámmal, aki vízi vadász létére irtózik minden latyaktól, horgászni viszont felettébb szeret, és rendszerint kikönyörgi, hogy magammal vigyem. Számos Magyar Nemzet-olvasó, konzervatív polgár ránk ismer, illetve Natasa alapján engem önmagammal azonosít, és miközben elvergődünk a csónakig, arról faggatnak, hogyan tudta elveszíteni ezt a választást megint a Fidesz. (Mintha én tudnám.) Natasára kenem az egészet, aki tudvalevőleg egy jobbközép spániel, és ezúttal sem „húzott bele”.
A Bahart, amelytől a kikötőhelyet bérlem, részvét nélkül figyeli, ahogy csúszunk-mászunk az iszapban. A bérleti díjat a cég már decemberben behajtotta, más egyébbel nem vállal közösséget.
Ennek a helyzetnek van azonban némi előnye is. A beton réseiben gyönyörű káka és sás nő, a sétányon pedig sárgán virágzik a mocsári gólyahír. Kis kerti tavamba gyönyörű példányokat sikerült itt beszereznem; egy satnya gólyahír a kertészeti árudában négyszázötven forint, kákáról pedig nem is hallottak. (Kókáról annál inkább. Most, így írás közben, némi szégyenkezés fog el, hogy ezt a hitvány kis szójátékot minden lehetséges alkalommal elsütöm.)
A bátyám az imént érkezett meg Zalaegerszegről, Suzukijának csomagtartóján bontási anyagból származó deszkát és gerendát hozott, abból ácsolunk majd trepnit a csónakkikötőben, hogy Natasát ne kelljen mindig ölben odacipelni.
Hogy nincs-e itt az ideje a túl dagadt Balaton megcsapolásának, én nem tudom…