Még egyszer Latin-Amerikáról

Lapjuk Vitafórumának hasábjain e hó 21-én Lóránt Károly közgazdász tollából megjelent helyzetértékelés a (latin-) amerikai kontinens politikai viszonyairól több ponton is támadható. Alábbiakban ehhez fűznék néhány rövid olvasói észrevételt. A szerző cikkében a dél-amerikai kontinensen tapasztalható Amerika-ellenesség megalapozottságát igyekszik bizonyítani. Ennek során azonban téves általánosításokat tesz egészen különböző politikai klímájú országok esetében.
A Washingtonnal szembeni ellenszenv zászlóshajójaként azt a Mexikót állítja be, amely a térség országai közül az egyik legkiegyensúlyozottabb kétoldalú viszonyt ápolja az Egyesült Államokkal. Lóránt Mexikó esetében a „milyen távol van Istentől, és milyen közel az Egyesült Államokhoz” szellemes történelmi idézetre hivatkozik. S valóban: olyannyira közel, hogy 1994-ben Mexikó Amerikával és Kanadával közös szabadkereskedelmi térséget (NAFTA) hozhatott létre. E háromoldalú (s a problémákat természetesen nem nélkülöző) egyezményrendszer fennállásának első tíz esztendeje alatt az Egyesült Államok felvevőpiacaira irányuló mexikói export évi 49,5 milliárd dollárról 140 milliárd dollárra növekedett (a 90 milliárdos mexikói növekménnyel párhuzamosan az országba irányuló amerikai export körülbelül 40 milliárddal nőtt). Mexikó legjelentősebb partnere (export: 87,6 százalék, import: 55,1 százalék) még úgy is az Egyesült Államok, hogy az országnak 12(!) különböző szabadkereskedelmi megállapodása van mintegy 40(!) különböző országgal. A szorosra fűzött gazdasági viszony tehát napjainkban inkább tűnik kifizetődőnek, mintsem szuperhatalmi „elnyomásnak” Mexikó számára.
Ami a közvéleményt illeti, a (már az iraki invázió és a dél-amerikai populista-kommunisztikus hullám megindulása után készült, 2004-es) felmérések alapján:
A mexikói lakosság többsége szerint (34 százalék kontra 31 százalék) a globalizációnak tulajdonított nemzetközi gazdasági nyitás az ország számára elsősorban pozitív; 65 százalékuk szerint a nemzetközi problémák megoldásában az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek kell vezető szerepet vállalnia; 54 százalékuk szerint a kétoldalú viszonyban felmerülő problémákért elsősorban saját kormányzatuk a felelős; a számottevő többség (36 százalék kontra 24 százalék) Mexikó kimaradását sürgeti a latin-amerikai államok közötti intenzív diskurzusból.
Az Egyesült Államokba ma két másodpercenként érkezik egy-egy újabb bevándorló – legjelentősebb hányaduk éppen Mexikóból és az annak térségében található kis államokból (becsült adatok szerint az illegális határátlépőknek nagyjából 70 százaléka mexikói). Az amerikai lakosságnak már ma is mintegy 10,7 százaléka spanyol anyanyelvű. A mexikóiaknak több mint 80 százaléka pedig támogatja a jelenleg formálódó liberális amerikai munkavállalási vízumpolitikai törekvéseket.
Fentiek nehezen lennének elképzelhetők akkor, ha Mexikó valóban a Venezuela, Kuba és Bolívia által preferált Amerika-ellenes platform tevékeny támogatója lenne – amint arra a szerző utalni próbál.
Böszörményi Nagy Gergely
kutatási ösztöndíjas (angolszász
tanulmányok) Polgári Magyarországért
Alapítvány, Budapest

Jus murmurandi. A világért sem akarom magamat Latin-Amerika-szakértőnek feltüntetni, pusztán azért reagáltam a korábbi Latin-Amerikával foglalkozó cikkre, mert az két olyan gondolatot vetett fel, amellyel nem tudok egyetérteni. Az egyik az Amerika-ellenesség mint negatívan megítélhető vagy megítélendő magatartás. Ez engem egy korábbi időszakra emlékeztet, amikor a szovjetellenesség számított bűnnek. Természetesen mint ahogy a múltban, úgy a jelenben és a jövőben is a politikai realitásokat nem célszerű figyelmen kívül hagyni, de ezen belül – legalábbis publicisztikai szinten – megfogalmazhatók kritikák még az aktuális Gazdával (Sztálint emlegették így annak idején) szemben is. Nem vitatható az sem, hogy Latin-Amerika népei sokat szenvedtek az utóbbi időben a rájuk erőltetett washingtoni konszenzustól (vagyis neoliberális politikától), így még a múlt emlékeit (amerikai–mexikói háború) feledve is az utóbbi évtizedekben untig elég sérelem gyülemlett fel, hogy a latin-amerikaiak ellenszenvet érezzenek, ha nem is az amerikai nép, de az amerikai hatalom iránt. Az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény értékelése is vitatható, a nagyszerű mexikói exporteredmények mögött többnyire a maquiladorák, a külföldi, főleg amerikai multinacionálisok (GM, Ford stb.) vannak, a mexikói export felfutása tehát jórészt Kóka típusú dübörgés.
A másik kérdés, ami az eredeti cikkben zavart engem, az a dél-amerikai vezetők megítélése. Általában az a véleményem, hogy egy politikai rezsim minősítése alapvetően az érintett nép joga: én magam nem szívesen osztályozom őket, különösen nem azon az alapon, hogy milyen a viszonyuk Washingtonnal, hiszen sorolni lehetne a diktatúrákat, amelyekkel az Egyesült Államok egészen jól kijött addig, amíg azok amerikai érdekeket szolgáltak. A Magyar Nemzetben valószínűleg azért tűnnek fel pozitív színben egyes latin-amerikai vezetők, mert példát mutathatnak azon politikusoknak, akik pillanatnyi pénz- és elmezavarukban egy ország nemzeti vagyonát elkótyavetyélik, hogy miként lehet azt a nemzet javára visszaszerezni.

Lóránt Károly