Megfosztva a szülőföldtől

A második világháború után elüldözött német nemzetiségűek sorsa tükrözi egész huszadik századi történelmünk keserűségét, kiszolgáltatottságát. Azt a megalázó helyzetet, hogy miként a zsidó származású magyarok, a német kisebbség esetében is a többségi társadalom akarata ellenére kényszerítették az országot egy morálisan vállalhatatlan monstre akció véghezvitelére. Nem véletlen tehát, hogy a Terror Háza Múzeumban tegnap megnyílt új időszaki kiállítás a német kitelepítés hatvanadik évfordulójára a Német sors Európában – sváb sors Magyarországon címet kapta, miként az sem: a szervezők a Magyar tragédia, 1946 alcímet adták a tárlatnak.

Európában 1945. május 8-án véget ért ugyan a második világháború, ám átadta helyét egy újabb üldözési hullámnak. A győztes hatalmak a faji alapú kirekesztést átvéve a gyűlölt nemzetiszocializmustól, immáron a legnagyobbrészt tökéletesen vétlen, Európában szétszórtan élő németséggel is le akartak számolni. Kimondva az abszurd kollektív bűnösség vádját, az újkor legnagyobb népvándorlása vette kezdetét, s a kontinensen a különböző államokból kitelepített húszmillió emberből tizenhárommillió németnek kellett elhagynia szülőföldjét. Magyarország ezúttal sem maradhatott ki a kollektív embertelenségből, s 1946 elejétől 1948 közepéig több mint kétszázezer honfitársunknak kellett elhagynia azt a hazáját, amelybe őseik legtöbbször évszázadokkal ezelőtt, meghívásra érkeztek. Megalázottan, marhavagonokba zsúfolva távoztak Németországba, tekintet nélkül korra és nemre, egy-két napi hideg élelemmel, vagyonuktól megfosztva.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója köszöntőbeszédében tegnap utalt rá: boldogok azok az országok, ahol nem kell szembenézni hasonló traumákkal. Ám ha nem ismerjük azoknak a sorsát, akik itt szerettek volna élni és boldogulni, hazájuknak tekintették Magyarországot, mégis elüldözték őket, nem ismerhetjük meg saját történelmünket sem. Azoknak a honfitársainknak állít tehát emléket a szeptemberig nyitva tartó kiállítás, akiktől a politikai rövidlátás elvette a lehetőséget, hogy az országot az évszázados hagyományokhoz híven tovább építsék. Ha ezt az önvizsgálatot nem tesszük meg, magunkról sem tudhatjuk meg az igazságot.
A kiállítási háttéranyagban az a rezümé olvasható: a magyarországi németek tehetségük, szorgalmuk, munkabírásuk révén újra gyökeret eresztettek. Németország nyert általuk, Magyarország pedig veszített. Ismét. Nem a múlt sebeinek a felszakítása, hanem a közösen megélt történelem volt Ursula Seiler-Albring, Németország budapesti nagykövete megnyitóbeszédének fő motívuma. A nagykövet asszony érzékeltette: jelképes, hogy az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulóján közösen emlékeznek erre a tíz évvel korábbi megrázkódtatásra. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a sok-sok emberöltő óta Magyarországon élő németség nem új, hanem egyetlen hazáját volt kénytelen elhagyni. A kitelepítetteket így joggal tarthatjuk Adolf Hitler utolsó áldozatainak, hiszen nekik kellett megfizetniük egy embertelen, saját állampolgáraival szemben is kíméletlen hatalom szörnyűségeinek az árát.
De hát kik is minősültek németnek? Heinek Ottó, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke felidézte a magyar kormány akkori rendeletét a kitelepítésekről. Mindenkinek el kellett hagynia szülőföldjét, aki a német nyomásra megalakuló Volksbundnak, a békés együttéléssel szemben disszimilációt szorgalmazó Magyarországi Németek Népi Szövetségének a tagja volt. Igaz, többek csak komoly presszió hatására léptek be, ám erre az akkori hivatalok nem voltak tekintettel. Azok is ebbe a kategóriába estek, akik a negyvenes évek elején visszanémetesítették a nevüket, s nemkívánatosnak nyilváníttattak az SS-ben vagy a német hadseregben, a Wehrmachtban szolgált személyek is. Köztudomású volt ugyan, hogy kényszersorozásokat hajtottak végre a svábok körében, erre azonban a rendelet alkotói nem voltak tekintettel. Még azt sem értékelték, ha a náci megszállókkal szembeni ellenállásban vett részt valaki. Sokszor örökre szétszakítottak családokat, házastársakat. Mind Ursula Seiler-Albring, mind Heinek Ottó kitért arra a több évszázados alkotómunkára, amelyet a tizenharmadik századtól kezdve kifejtettek az országba uralkodóink által behívott németek. A korszerű mezőgazdasági technikákat, kézművesipart főleg telepesek hozták be a Kárpát-medencébe, a városi polgárság java részét németek alkották, így nélkülük a modern Magyarország nem születhetett volna meg. Nem véletlen, hogy a tizenkilencedik századig a német volt városainkban a leginkább használt nyelv.
A magyar társadalom nagy része s legfontosabb gondolkodói azonban éppúgy felléptek a németeket ért erőszakos diszkrimináció ellen, mint nem sokkal korábban a zsidóüldözésekkel szemben. Bibó István, a huszadik század egyik legnagyobb hatású magyar filozófusa írásaiban párhuzamba állította a zsidó- és németüldözés faji alapú, elfogadhatatlan logikáját. Mindszenty József hercegprímás a leghatározottabban, körlevélben is fellépett a diszkrimináció ellen. Heinek Ottó lapunk, a Magyar Nemzet 1946. januári számát emelte ki mint a humanitárius kezdeményezések példaadó dokumentumát. Fenyő Miksától Füst Milánig, Keresztury Dezsőig és Márai Sándorig szellemi nagyjaink egész sora emelte fel szavát memorandumban az 1945. december 29-én megjelent és azonnal hatályba lépett kormányrendelet ellen.
A Terror Háza Múzeum nemzetközi tudományos konferenciával is tisztelgett a hazájukból kitoloncolt német anyanyelvű magyarok emléke előtt. Külföldi és magyar kutatók egyaránt folytonosságot állapítottak meg nemcsak a zsidók megsemmisítése és a németek kálváriája közt, hanem a sztálini, osztályharcos alapú diktatúrának ördögi logikájával is. Amennyiben ugyanis a faji alapú jogfosztás programmá válhatott, innen már csak egy lépés volt a kulákoknak minősített parasztság, a kizsákmányolóként megbélyegzett polgárság és középosztály, valamint a népnyúzóként definiált osztályidegenek, arisztokraták és dzsentrik elleni államilag intézményesített hajsza. Sőt, csak látszólag ellentmondásos módon a munkásosztály kisemmizése is terítékre kerülhetett, hiszen az új totalitárius rendszer éppúgy nem ismert kíméletet, mint elődje. Glatz Ferenc akadémikus ezért is emlegette a liberális demokráciák felelősségét. Figyelmeztetett: a diktatúrák mindig köztársaságokból nőnek ki. A Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke úgy fogalmazott: sosem azzal van a gond, ha különböző identitású emberek – sokszor még egy családon belül is – veszekszenek egymással. Az igazi bajok forrása az, ha állami szintre emelkedik a hatalom által elvárt gyűlölködés. A történész az 1938 és 1953 közötti kormányzati bűnök sorozatát a kiközösítések, kitagadások szisztémájában látta. Ezért emelte ki Tóth Ágnes történész-kandidátus előadásában: az 1945-ben induló sajtópropaganda mögött olyan erők álltak, amelyek minden kisebbség elleni erőszakos fellépést legitimálni akartak. A professzor különösen súlyosnak ítélte a környező országokban, elszakított területeken élő magyarság sorsa szempontjából a hazai németséget ért jog- és vagyonfosztást. Ezzel ugyanis jogcímet teremtett a magyar kormány a csehszlovák államnak is a magyarok üldözésére. Gerhard Seewann müncheni történész emlékeztetett Eduard Benes prágai miniszterelnökre, aki a német és magyar kisebbséggel szembeni végső megoldást látta a csehszlovák nemzetállam megteremtéséhez vezető út legfontosabb stációjának. Benes méltó társa volt Rákosi Mátyás. Norbert Spannenberg Lipcsében élő történész idézte a magyar kommunisták első emberét, aki deklarálta a jelszót: ki a hazai áruló németekkel az országból!
Igaz, Magyarországon nem került sor olyan brutális eljárásra, mint Csehszlovákiában vagy Lengyelországban, ám a történelmi felelősségvállalás elkerülhetetlen. Mint ahogy komoly felelősségük van a németüldözésben a szövetséges hatalmaknak, az Amerikai Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának is, amelyek 1945 nyarán Potsdamban, bár nem támogatták a Benesék által szorgalmazott és Sztálin által örömmel jóváhagyott gyorsabb és a németség egészére kiterjedő etnikai tisztogatást, nem tudták meggátolni azt – derült ki Alfred de Zayas amerikai történész szavaiból. A Németországba száműzött hazai németség mindezek ellenére jelesre vizsgázott magyar hazafiságból, és új hazájában is a magyarság támogatásán fáradozik mind a mai napig – világított rá Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke lírai hangvételű megszólalásában.