Mohó kezek a korallzátonyon

Fogjuk fel környezettudatos intézkedésnek a villany- és a gázár emelését, és könnyebb lesz a szívünk. Ha drágább a szolgáltatás, jobban odafigyelünk. Elgondolkodunk azon, kell-e égnie a villanynak tévézés közben is, avagy nem sok-e télen huszonhárom fok a lakásban. Persze a magyar huncut fajta, amelyik másként spórol. A telke végébe ereszti a szennyvizet, erdőbe viszi a szemetét, és gyors kézzel lopja a gázt, a villanyt, a folyóból a halat és a mezőről a vadat. És nagyon csodálkozik, ha lebukik, mert az itt, nálunk nem szokás. Nálunk azoknak szokás csak államilag kotorászni a zsebében, akik amúgy is megmutatnák, hogy mi van benne.
Persze nemcsak és elsősorban a magyar szűk látókörű, hanem az ember maga. A mi hazai disznóságaink kicsiny porszemek a nagy globális disznóságviharban, mely lassan betemeti a világot – a világot, amit lassan már nem szabadna használni, csak nézegetni, csodálni, amíg lehet. Azt mondják, ha egy épületet, vidéket, természeti különlegességet a világörökség részévé nyilvánítanak, azzal többet ártanak, mint használnak a jó szándékú örökségvédők. Mert elkezdenek özönleni a turisták. Bakancsaikkal letiporják a füvet, csikkjeiket és műanyag üvegeiket szanaszét dobálják, graffitiket vésnek fába és falba, hogy megmaradjon emlékük az örökkévalóságnak, mohó kezeikkel letörik a korallokat, és a világörökségek az emberiség nagy dicsőségére szép lassan elpusztulnak.
Egyre többen vagyunk a Földön, és egyre jobban akarjuk magunkat érezni. Dédanyáink még a Balatonig sem jutottak, nekünk pedig már Galápagos kell, a Himalája és az afrikai szavanna. Nem az a baj, hogy kell, hanem hogy rosszul kell. Hogy mohón akarjuk, mint a hipermarket áruit, és nem tudjuk, hogy ha elromlik, nem lehet helyette újat venni.
Antall István a múlt héten bemutatott egy testvérpárt, akik búvárkodásból élnek. Pontosabban abból, hogy pénzért embereket visznek le a tengerek, óceánok mélyébe. Ez is sportturizmus, mint a gazdag milliomos kötelekkel biztosított csúcstámadása vagy komfortosított űrutazása. A Volner fiúk tehát abból élnek, amit szeretnek, búvárkodnak, és ezzel még pénzt is keresnek. Nem annyit persze, mondják, mint amikor menő üzletemberek voltak, hisz akkor dőlt a pénz. Csakhogy mégsem voltak boldogok. Most azok. Üzlet ez is, felelősség, munka, befektetés és kockázat. Mégis más, mert másfajta embert igényel. És a Volner testvérek az utóbbi években másfajta emberek lettek. Megérezték a természet rezgését, hinni kezdtek abban, hogy a világ mégsem magáért és magától van, elkezdtek gondolkodni a lét értelmén. Közben riadtan látják, a pénz és a civilizáció a földgolyónak azt a felét is kezdi megbolondítani, ahová eddig menedékért járt a megcsömörlött, szabadságra, megtisztulásra vágyó ember. A túlcivilizált meg hátizsákot vesz, és elindul, hogy megtalálja, ami a Földből még megmaradt. Alighanem végig kell menni mindkettőnek a maga útján. Kérdés, marad-e addigra a világból még valami.
(Mélymerülés, Kossuth rádió.)