Nagyidősök

Jókai Mór is megcsodálta és a sóhajok házának nevezte a nyomtatott H alaprajzú sopronkőhidai fegyházat. Komor épület, ahol mindig kemény fiúkat őriztek. Ma is visszaeső és többszörösen visszaeső férfiak töltik itt büntetésüket. 1956-ban a fegyintézet véres lázadás színhelye volt.
Volt más véres intermezzo is Kőhida életében. 1944 decemberének közepén – Budapest körül az ostromgyűrű csak karácsonykor záródott be – a hadbíróság a fővárosból ide helyezte át székhelyét. Az intézettel szemben lévő iskolában – ahol az őrök gyermekeit okították – hozták a nemegyszer kíméletlen ítéleteket. A halálos ítéleteket a börtön udvarán hajtották végre, itt végezték ki többek között a németekre is fegyvert fogó országgyűlési képviselőt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, továbbá a kommunista Pataky Istvánt és Pesti Barnabást. Sopronkőhida rabja volt az illegális ellenállási mozgalmat szervező Rajk László és Mindszenty József is, aki veszprémi püspökként tiltakozott a zsidók üldözése ellen, és azt követelte a nyilas kormányzattól, hogy ne tegye hadszíntérré a Dunántúlt. A későbbi kommunista belügyminisztert – aki megtörte a katolikus egyházat, s az akkor már hercegprímás Mindszentyt kiszolgáltatta a népbíróságnak – bátyja, a nyilas államtitkár mentette meg a kötéltől. Rajk kőhidai portréját az ugyancsak fogoly, ám mindig nyalka huszár Révay Kálmán örökítette meg: börtönalbuma egy karikaturistának sem utolsó tiszt kézjegye. Révay az 1949. évi Rajk-per tiszti vonulatában elítéltek – filmkockákra is felvett s az Erkel Színházban tiszti iskolásoknak levetített – kivégzését vezényelte le kivont karddal a budai Margit körúti börtön belső udvarán, majd – s ez a sors fintora – egy újabb párton belüli tisztogatás után őt is elérte a vég.

Kőhidán a bevonuló oroszok hadifogolytábort létesítettek, majd Szerov tábornok utasítására – ő vezette a tisztogatásokat 1956 novemberében Budapesten – a badeni szovjet hadbíróság börtöne lett 1948 elejéig. (Rég meghalt smasszerok rebesgették, hogy csoportos kivégzések is voltak a kőbányák területén: a soproni ünnepi játékok előkészítési munkái során a géppisztolysorozatok nyomait is el kellett tüntetni.) 1948. március 10-én az oroszok távozásával a fegyintézet visszatelepült, de a nyugati határ közelsége miatt 1951 októberére politikai megfontolásból felszámolták. Újra csak a moszkvai „olvadás” hatására 1955-ben nyitották meg. (Bécsben aztán aláírták az osztrák államszerződést, nálunk pedig, ha vontatottan is, a XX. kongresszus hatására megkezdődik a Rajk-per felülvizsgálata.)
Az újranyitás évének novemberére már 1390 főre rúgott az elítéltek száma, közülük több mint ezren olyanok, akiknek „külső munkáltatása nem tanácsos”. A rossz állapotban lévő manufakturális szövödében jó, ha a rabok felét foglalkoztatni tudták. Ez és a sok helyről odahelyezett, nem összeszokott őrszemélyzet eleve konfliktushelyzetet hordozott magában. A robbanást a kintről beszivárgott hírek váltották ki.
A II. körlet mintegy félezer rabja, kihasználva a meglehetősen rossz ajtózárakat, kitódult a folyosóra 1956. október 28-án. Politikai jelszavakat kiabáltak, fenyegetőztek, majd elénekelték a Himnuszt: ezután kitörést kíséreltek meg a hátsó kapunál. Az őrök lövéseire megtorpantak, majd visszarohantak a biztonságosabbnak látszó börtönfalak közé. A tárgyalni kívánó Nagy József parancsnokot és néhány őrt azonban túszul ejtették, kivégzéssel s az épület felgyújtásával fenyegetőztek.
Estére egyetemisták érkeztek Sopronból a város lakosságának kérését tolmácsolva, hogy a zömmel köztörvényes és veszélyes elítélteket, a „zsiványokat” ne engedjék rájuk zúdulni. Tárgyalások kezdődtek a túszejtőkkel, akik elengedték foglyaikat. Másnap azért folytatódott a zendülés: ott bent mindenkit elragadott a szabadság szele. Az udvarra kitörni igyekvő tömeget ugyan leszerelték mindenféle ígéretekkel, de harmadnap, hogy végleg megtörjék az ellenállást, az őrök két 40-40 fős rohamcsapatot szerveztek, amelyek néhány perc alatt lerohanták és visszanyomták zárkáikba a lázadókat. A három nap mérlege: három halott. Két elítélt és az intézet párttitkára, akit sajátjai lőttek le véletlenül. Az a 16 életfogytiglanira ítélt köztörvényes, akik a túszul ejtett parancsnokot és a smaszszereket a testükkel védték meg társaik dühétől, a forradalom bukása után egyéni kegyelmet kaptak az Elnöki Tanácstól. Fő hangadójuk egykor az ÁVH tagja volt, gyilkosságért s más súlyos bűncselekményért ítélték el. Akkor kaptak kegyelmet Dobi Istvántól, amikor a megtorlásokról szóló politikai bizottsági jegyzőkönyvben az állt, hogy hovatovább nem tudják az elítélteket elhelyezni, ám a párt első titkára, Kádár János ezzel kapcsolatban csak azt jegyezte meg, hogy „a továbbiakban minőségi munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani és több halálos büntetést kiszabni”. Még áprilisban, moszkvai útjáról hazatérve, elragadtatásában elvtársaitól olyan népbíróság felállítását kéri, amely a „horthystákat körmenetben” állítaná bíróság elé, és kivégzésük hírét nem közölné.
Ahogy ez forradalmak leverése után szokás, a személyi állomány „ingadozó” tagjait megrótták, áthelyezték. A parancsnokot előbb előléptették, majd felfüggesztették és elbocsátották, végül pedig egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Fő bűne nyilvánvalóan az lehetett, hogy a forradalmi ifjúsággal összeállva nem engedte rá az alvilágot Sopron városára. (Mint elmesélte, a lázadás idején kapott egy furcsa telefont a BV Országos Parancsnokságától, amelyben a névtelen hívó mintha rosszallotta volna makacsságát a zendülőkkel szemben. Mért nem engedte futni őket?)
Hogy mennyire „törvényesen” próbálta működtetni a forradalom a börtönvilágot, arra Nagy Imre Snagovban, romániai őrizetében írt feljegyzései is utalnak. Kormánya felhívta az ávósokat, hogy jelentkezzenek a büntetés-végrehajtási intézetekben, ahol biztonsági őrizetbe veszik őket. Az intézkedést a később a forradalom leverésében és a megtorlásban nagy szerepet játszó Münnich Ferenc – október 27-e és november 3-a között Nagy Imre belügyminisztere, majd Kádár riválisa és erős embere – hajtotta végre: több száz államvédelmi tiszt és beosztott kérte őrizetbe vételét országszerte. A forradalom – mondhatnánk – nemcsak tiszta volt, de tébolyítóan fényűző is. S ebbe a fényűzésbe fért bele – akárcsak Szegeden, a nevét Marxról ismét Marsra váltó téren, a Csillag börtön nagy ítéleteseinek benn tartása közmegegyezéssel – a soproni köztörvényesek lázadásának a leverése is.

Már 1944-ben végigélt egy börtönlázadást a sátoraljaújhelyi fegyház és börtön, amely a múlt évben ünnepelte centenáriumát. A kitörésről legendák és memoárok születtek. (A németek börtönön belüli megtorlását s a foglyok kivégzését megakadályozó Lindenberger Lajos parancsnokot a Rajk-per egyik mellékvonulatában ítélték halálra, majd vitték bitó alá 1950-ben.) A lázadásnál hadbíróként épp jelen lévő Major Ákos – aki pálfordulása után rettegett népbíróvá vált – emlékirataiban azt írta, hogy a fellázadt foglyok legalább nem hiába haltak meg, nem úgy, „mint a doni hadsereg magyar katonái”. Szép dolog a történelem egyoldalú, bár logikusnak tűnő balos szemlélete, azonban némi esztétikai kételyt támaszt az emberben az, hogy még 1969-ben is 4–15 éves ítéletekkel támasztják alá: a fegyverrel kitörő rabokat agyonlövő egykori csendőrök ekkor kerülnek bíráik elé, hogy hátralévő éveiket fegyházban töltsék le. (Egy ügyvédjük azzal vigasztalta őket, örüljenek, hogy nem adják ki őket Titónak.)
Amilyen sok szó esett 1944-ről, az újhelyi helytörténészek annyira nem beszéltek az 1956-os börtönlázadásról, egészen a múlt évi centenáriumig. Ekkor derült ki a nagyközönség számára, hogy a forradalmat követő rendcsinálás folyamán is történt a börtönfalak közt némi rendbontás, még ha az abban részt vevők jóval szerencsésebbek is voltak, mint elődeik.

Az intézmény díszes évkönyvében a forradalomról s a megtorlásról hat oldalon emlékeznek meg a szerzők. Október 29-e és 31-e között 258 fő szabadult: ügyeltek arra is, hogy a fiatalkorú leányok a férfiaktól elkülönülten szabaduljanak. (Ekkor Újhelyen működött a fiatalkorúak börtöne is: a tököli fiatalkorúak intézete a kádárizmus első nagy börtönberuházása volt a hatvanas évek elején.) A fogvatartottak száma futballcsapatnyira csökkent. A második szovjet beavatkozás után a börtön személyi állománya kétnyelvű, magyar és orosz szolgálati igazolványt kapott, s a váci fegyházból érkezett decemberi rabszállítmánnyal és – Münnich Ferenc szigorú rendelete alapján – a büntetésük további letöltésére már novembertől folyamatosan jelentkező, októberben úgymond jogtalanul szabadítottakkal megkezdték az intézet feltöltését. (A kétnyelvűség felsőbb körökben is érvényesült: a fő döntéshozók közé tartozó Apró Antal például november 7-én – az orosz forradalom évfordulóján – egy orosz és magyar nyelven fogalmazott „bumáskával” bízza meg Nagy Józsefnét a könnyűipari minisztérium ideiglenes vezetésével.)
December 12-én az újhelyi intézetben zendülés tört ki, amelynek „felszámolására egy kormánybiztost és húsz karhatalmistát küldtek ki. A megadásra szóló felszólítás után a kormánybiztos elrendelte a tűzparancsot az ablakokra. Az elítéltek, akik föl voltak fegyverkezve botokkal, vasrudakkal, késekkel, a lövések hallatára elengedték a túszul fogott belső őröket, és nagyobb részük behúzódott a zárkákba. A folyosókon lévők még egy ideig ellenálltak, végül őket is sikerült a zárkákba kényszeríteni… A zárkatorlaszolást a zárkafal bontásával és a sétaudvar felőli ablakon keresztül erős nyomású tűzoltófecskendővel való vízlövéssel szüntették meg.”
Farkas Sándor parancsnokot a sikeres akció után leváltották, majd a központi bv-állományból áthelyezték Vácra. Fél évvel később – amikor már a Váci Országos Börtön parancsnokaként szerepel, ahová Márianosztra mellett az elítélt ötvenhatosok zömét viszik – fegyelmi úton elbocsátják. Megbízhatatlan. Hiába hivatkozott arra, hogy az újhelyi „börtönben lévő 33 főnyi nagy idős elítélteknek életük árán is szándékukban állt a börtönből való kitörés. Az esetet jelentettem az akkori országos parancsnoknak, és segítséget kértem. (Egészen 1956. december 20-ig az a Garasin Rudolf a főnök, aki 1951-ben a Szovjetunióból visszatérve vette át a börtönök igazgatását, illetve szervezte meg szovjet mintára a rabmunkát, s egyes források szerint felmerült a felelőssége a Kossuth téri tömegvérengzésben is. – T. P.) Azt az utasítást kaptam, hogy nyissak tüzet az elítéltekre, és az utolsó golyóig lőjem őket, és az utolsó golyót hagyjam meg magamnak. Jelentettem az esetet a Borsod megyei főkapitánynak is, kérve a segítségét. A válasz hasonló volt az előző utasításhoz, azzal a különbséggel, hogy ha egyetlenegy elítélt kijön a börtönből élve, engem fog agyonlövetni, és utána majd ad segítséget. Végül részemről az ügy lerendeződött vér és emberáldozat nélkül.” Lehet, hogy ez volt a baj? Hogy nemcsak Garasinnak, de másoknak sem volt elég „csekista” megoldás Farkas Sándoré? (1992-ben a leváltott parancsnok megkapta az 1956-os emlékérmet helytállásáért, s a kőhidai Nagy századost is csak ekkor rehabilitálták.)
A Kozma utcai gyűjtőfogházban – ahonnan 1919-ben Kun Béla elindult átvenni Magyarország irányítását – is utalnak nyomok arra, hogy sor kerülhetett rendkívüli eseményekre: Tihanyi bv-alezredes 1957. januári jelentésében a Csillag törött ablakait és zárkaajtóit emlegeti. Ennek a rongálásnak az okáról s lefolyásáról közelebbit nem tudunk, annyi mégiscsak kiderül, hogy az a pufajkászászlóalj látta el egy ideig a gyűjtő őrizetét, amelyben Horn Gyula szolgált, és van valami képletes abban, hogy épp innen – igaz, hosszas kerülővel – jutott el ő is az ország vezetéséig. A 301-es parcellában pedig feltehetően olyan, kötél által kivégzett fiatalemberek is nyugszanak, akiket az Orbán Miklós volt ávós ezredes vezette Hunyadi János karhatalmi zászlóalj emberei fogdostak össze. (S még egy megfontolandó adat: novemberben a szovjet megszálló erők használták a gyűjtőt, a pufajkások csak a külső őrséget adták. Mi történt ekkor a börtönfalak mögött?)
Megrendítő olvasni a forradalom ötvenéves évfordulóján Kubinyi Ferenc 1995-ben írt sorait Horn és Nagy Erzsébet, a mártír miniszterelnök lányának együttes koszorúzásáról. Nagy Imre sírjától nem messze ott van „Bulgakov sátánja, Woland… ott ül a temető melletti börtön egyik őrtornyán, és a padlatba ütött pallosának árnyéka beteríti annak az egész gyalázatos színjátéknak emlékét is, amelyet koszorúzásnak nevezünk”. Aztán lassan kiegyenesedik, ránt egyet az övén, s kiköpi a cigarettavéget. A nap vidáman süt a sebtében letett koszorúkra.