Nemzeti baleset

Tizenhét évvel ezelőtt, 1989. július 11-én többezres tömeg várta a Parlament előtti Kossuth téren George Bush amerikai elnököt, aki nem sokkal az 1956-os mártírok újratemetése után érkezett Budapestre. Az elnök este fél nyolckor, zuhogó esőben ért a térre, ahol az őt váró magyarok Erdélyt éltető táblákat és a szárnyukat bontogató pártok üzeneteit hirdető transzparenseket emeltek a magasba. Többek között a Fidesz egyik intelmét az Egyesült Államok elnökéhez: „Ne bízz a kommunistákban!”
A rendszerváltás legártatlanabb időszaka volt ez. Négy évtized szünet után pár hónappal azelőtt engedélyezték a politikai pártok újbóli működését: az egypártrendszert, a diktatúrát már maga mögött hagyta az ország, de a valódi politikai alkuk és változások még előttünk álltak.
Ekkor zajlott le az a jelenet, amely a magyar rendszerváltás legendáriumának részévé vált. Bush elnök a pulpitusra lépve így szólt: „Nézzék, eltépem a beszédemet, hadd szóljak önökhöz tiszta szívemből, rövid leszek, éppen eleget álltak már itt az esőben.”
Az elnök spontaneitása és őszintesége mindannak az ellentéte volt, amit az előző negyven évben Magyarország a politikusaitól megszokott. Mindannak, aminek képviselői, az utolsó kommunista kormány tagjai – Németh Miklós kormányfő, Horn Gyula külügy- és Pozsgay Imre államminiszter – azon az estén szintén ott álltak a Kossuth téren. A tömeg azonban nem rájuk figyelt, hanem a világos ballonkabátban érkező elnökre. A beszéd annak ellenére, hogy semmi lényegeset nem tartalmazott, felemelő volt. És a rendszerváltó tömeg akkor, abban az órában, a zuhogó esőben az Országház épülete előtt bízott Amerikában, és szilárdan hitte, Amerika továbbra sem bízik a kommunistákban.
Lehet azt mondani persze, hogy a jobboldalon sokan félreértették az üzenetet. Ezért kísérte némi értetlenség később, hogy a sikeres rendszerváltás helyett miért volt fontosabb Amerika számára a kelet-európai piacok megnyitása és a gazdasági pozíciók elfoglalása. És hogy miért bízott jobban az Egyesült Államok az exkommunistákban. Tény azonban, hogy a szabadság amerikai üzenete mindig is öszszekötődött az amerikai gazdasági élettér expanziójával, és ez 1990-ben is éppen annyira látható volt, mint 2006-ban. Más kérdés, hogy akkor kevesen látták meg.
Mit is hordoz tehát akkor ez az igencsak összetett üzenet? Mi az a láng, amelyet ifj. Bush mind több helyen szeretne fellobbantani a világban 2001. szeptember 11-e után? A szabadságról, az önrendelkezésről, az egyén boldogulásáról és a szabad versenyes kapitalizmusról szóló mítosz egyben Amerika nemzeti hitvallása is. Ez a credo az utóbbi fél évszázadban forradalmi módon alakította át a világot. Az pedig különös érzéssel tölthet el bennünket, magyarokat, hogy az elnök látogatása kapcsán tudatosítjuk magunkban: 1956 után 50 évvel a magyar szabadságharc is részévé válik annak a mitológiának, amely ma eszmei alapot biztosít Washingtonnak ahhoz, hogy megvívja birodalmi háborúit az általa civilizáltnak tartott világ peremvidékein.
Forradalmi változást említettem, és nem véletlenül, hiszen az a hevület, amely ma Amerikát saját társadalmi berendezkedésének terjesztésében hajtja, forradalmi láz. Alapja a jakobinusi nemzetköziség, amely közvetlenül eredeztethető a francia forradalom eszméiből (ami persze nem jelenti azt, hogy ez volna egyetlen történelmi hagyománya). Alapvető tulajdonsága, hogy – amint a szomszédaival azonnal háborúba keveredő Franciaország egykoron – fenntartja magának a jogot arra, hogy meghatározza: mely államok és állampolgáraik között kötött társadalmi szerződést ismerje el legitimnek. Azazhogy kimondja, mely országok demokráciák, melyek tartoznak a megtűrt rezsimek körébe, és melyek azok, amelyeknek a társadalmi berendezkedését kell megváltoztatni akár erővel is.
Ezt a felosztást persze nem feltétlenül magasabb eszmei kritériumok határozzák meg: sokkal inkább napi politikai megfontolások. Ennek következtében válik tűrhetetlenné Chávez valóban tökéletlen demokráciája és Ahmadinezsád iszlám köztársasága, illetve tolerálhatóvá az ezeknél sokkal tekintélyelvűbb társadalmi berendezkedésű Egyiptom, Szaúd-Arábia és Kína.
Ez a jakobinusi nemzetköziség az emberben, az egyénben meglévő univerzális szabadságvágyra hivatkozik, ez egyben ideológiai alapvetése is. Következménye az az első hallásra meghökkentő feltételezés, miszerint minden ország természetes, őseredeti berendezkedése a demokrácia, amely megfelelő körülmények biztosítása esetén szinte magától kialakul. Az ilyen gondolkodásból nem nagy ördöngösség levezetni azt, amit Anatol Lieven neves brit újságíró az amerikai nacionalizmusról nemrég írt könyvében (America Right or Wrong – An Anatomy of American Nationalism) „a politikai hülyeség barokkos apoteózisának” nevez. Vagyis Irak lerohanását és társadalmi berendezkedésének erőszakos átalakítását.
Ne felejtsük el, hogy a tudatlanságból Európában sokszor történelem nélkülinek tekintett Amerika a világ legrégibb demokráciája, és egyedülálló abból a szempontból, hogy társadalmi berendezkedéséhez lassan negyed évezrede érdemben nem nyúltak hozzá. Nem meglepő, hogy az amerikai alkotmány egyben a nemzeti büszkeség tárgya, ám épp ezért megtévesztő folyamat ez az ideológiai export: attól még, hogy az ideológia maga a demokrácia, alapjában véve mindez szélsőségesen nacionalista mentalitást takar. Kétségtelen mindemellett, hogy a társadalmi berendezkedés exportjára való törekvés – amelyet az amerikai külpolitika hagyományosan az ország legnagyobb biztonsági garanciájának tekint, mondván, hogy két igazi demokrácia nem jelent veszélyt egymás számára – nem csupán e nemzeti büszkeség, felsőbbrendűség-érzés és történelmi elhivatottság megjelenése. Ez egyben birodalmi késztetés is, amely hol erősebben, hol gyengébben volt jelen a történelem során – a politikai helyzet és lehetőségek függvényében – Amerikában.
Mindehhez hozzájárul az is, hogy Amerika eredetmítosza szerint olvasztótégely, ezért az ország „felnőtté érésének” meghatározó élménye az oda érkezők nemzeti identitásának gyökeres megváltozása. Az előbbiekből és utóbbiakból is következik az a szemléletmód, amely szerint – Clyde Prestowitz volt amerikai kereskedelmi főtárgyaló gúnyos és önkritikus szavait használva – valójában „a világon mindenki potenciális amerikai, és jelenlegi nemzeti és kulturális kötődése szerencsétlen, de visszafordítható baleset”.
Az ilyesfajta nemzetekfelettiség tehát nem valami globális, kozmopolita képzet, hanem nagyon is nacionalista ideológia. Azt is le kell szögezni ugyanis, hogy az asszimiláció, amely az amerikai birodalmat hosszú távon sikeressé tette, az angolszász protestáns, puritán hagyományokhoz való kőkemény alkalmazkodást jelentette. Ez a réteg képezte azt a Herrenvolkot, amely az Egyesült Államok kultúráját és politikáját meghatározta.
Vita tárgyát képezheti, hogy mennyire egyetemesek azok az értékek, amelyekre Amerika a demokrácia terjesztésénél hivatkozik. Következetesebb ezeket az értékeket nem egyetemes, hanem amerikai értékeknek nevezni még akkor is, ha legtöbbjük az európai civilizációban gyökeredzik, és mint ilyet, mi is magunkénak érezhetjük.
Ez a fajta büszkeség azért válhat a birodalmi ideológia alapkövévé, mert Amerika úgy érzi: ezekkel az értékekkel küldetése van. Missziója. És ez a szó sem véletlen, hiszen e küldetés egyben vallásos természetű is. E késztetés eredete szintén az Egyesült Államok történelmének kezdetéig nyúlik vissza, hiszen az első telepesek egyik fő indíttatása a szabad vallásgyakorlás vágya volt, és kimondva-kimondatlanul az is, hogy Krisztus földi királyságát megteremtsék, követendő példát mutatva a földkerekség összes népének. 1630-ban a Massachusetts-öbölben létrejött új kolónia vezetője ezeket a szavakat intézte a közösséghez: „Mert azt kell látnunk, hogy olyanok leszünk, mint város a hegy tetején. Rajtunk van minden nép szeme.” A város a hegy tetején ma már nem csupán példa, hanem globális minta is. A város tervei exportálandók, hiszen e felfogás szerint az így felépített poliszokban a világ összes potenciális amerikaija jobban érzi majd magát. Ifj. Bush elnök az átadandó terveket nemes egyszerűséggel „szabadságnak” hívja, és talán elődeinél is erőteljesebben fellép, ha Washington szerint az épülő városok jelentősen eltérnének a megadott alaprajztól.
A bibliai szimbolika, a kiválasztott nép tudata és a messianizmus egyébként a mai napig erős szál az amerikai politikai hagyományban, és ez nemegyszer nyíltan megmutatkozik a legfontosabb elnöki döntésekben is. Mindennek tükrében nem meglepő, amikor ifj. Bush a terror elleni háborút keresztes hadjáratként értelmezi, ráadásul olyan háborúként, amelyet vélelmezhetően isteni sugallatra indított. Bruce Bartlett, Reagan belpolitikai tanácsadója nyilatkozta 2004-ben, nem sokkal George W. Bush újraválasztása után a New York Timesnak: „Úgy látom, az elmúlt néhány hónapban éppenséggel világosság gyúlt azoknak az agyában, akik némi időt eltöltöttek Bush közvetlen környezetében: hogy az a [politikai döntéseit vezérlő] ösztön, amelyről mindig beszél, nem más, mint különös, messianisztikus elképzelés arról, hogy Isten mire is utasította.”
Kétségtelen, hogy ennek a messianisztikus hozzáállásnak hasznát látta a világ, amíg egy valóban potens és ördögi ellenfél, a Szovjetunió legyőzése volt a cél. Megkockáztatom, hogy a „gonosz birodalmát” valóban az efféle eltökéltség és természetesen az ezt kísérő rendkívül kifinomult és előrelátó politikai sakkjátszma törte meg. És ezért az egykorvolt „rab nemzetek” Kelet-Európában mindig is hálával tartoznak Amerikának. Ám olybá tűnik, hogy a fő ellenfél legyőzését követően ez a küldetéstudat új célokat keresett magának, de nemigen talált olyat, amellyel akár csak szövetségesei is maradéktalanul egyet tudnának érteni.
*
Az amerikai külpolitika 2001. szeptember 11. után soha nem tapasztalt nemzeti támogatást kapott a leomló ikertornyok láttán, de nem tudott élni e történelmi eséllyel. Vietnam, Libanon, Szomália és Irak mélyebb okokra visszavezethető problémát sejtet, amellyel Amerika a hidegháború lezárását követő győzelmi mámorban nem volt hajlandó szembenézni.
A tervrajz jakobinusi késztetésű továbbadása persze csupán az amerikai külpolitika idealista része. Ezt erősítik a birodalmi és a reálpolitikai törekvések. E törekvések leghatásosabb eszköze – a látványos katonai akciók ellenére – továbbra is gazdasági természetű. A szabadság zászlaja alatt ugyanis Amerika afféle kapcsolt áruként egyben a szabad versenyes kapitalizmust (amely szintúgy az amerikai credo része) is igyekszik rásózni a világ (célba vett) népeire, ami végső soron a helyi piacok megnyitását jelenti – lehetőleg oly módon és ütemben, ahogy ez az amerikai üzleti köröknek érdekében áll. Ifj. Bush mostani európai látogatásának egyik legfőbb célja az volt, hogy elérje az Európai Unió mezőgazdasági támogatási rendszerének feladását, ami nyilvánvalóan érdekük az olcsón és nagy tömegben termelő amerikai megafarmoknak, de kevésbé tenne jót a más rendszerben (is) termelő francia vagy a magyar mezőgazdaságnak.
Így utólag elmondható: a magyar jobboldal idealizmusra hajlamosabb részét felkészületlenül érte az árukapcsolásnak ez a gyakorlata, és talán a mai napig nem dolgozta fel, hogy figyelmeztetése ellenére Amerika jobban bízott a kommunistákban, mint a nemzeti táborban. Kelet-Európával kapcsolatban jellemző volt egyébként az a megközelítés, amely e piacnyitogatást elképzelhetőbbnek tartotta az exkommunista elittel, mint a helyi patrióta-nacionalista politikai erőkkel. Ilyenformán még csak ideológiai meghasonlottságról sem beszélhetünk, hiszen Amerika imigyen látta hatékonyabban teljesíthetőnek küldetését.
Más kérdés, hogy ez a fajta kapitalizmus, amely a minél kevesebb állami beavatkozás híve, és amely hozzátartozik az amerikai középosztály self-made man mítoszához, végső soron épp az amerikai és a célba vett országok középosztályának elsorvasztásáért is felelőssé tehető. Az utóbbi 15–20 évben ugyanis ennek nevében következett be a nemzetközi kereskedelem liberalizációja, amely lehetővé teszi, hogy a magas bérköltségű nyugati – köztük amerikai – munkahelyeket tömegesen külföldre telepítsék. Meghökkentő, de a folyamat logikáját a hangadó amerikai sajtó csupán az utóbbi két-három évben kezdte megkérdőjelezni, az általános közfelfogás azonban még mindig az, hogy a piacok teljes liberalizációja és a laissez faire kapitalizmus az egyetlen gazdasági recept, amely az egyénnek lehetőséget biztosít a jólét megteremtésére, az amerikai álom elérésére.
Eközben a középosztály fenyegetettségérzete tovább nő, hiszen nincs számára elegendő rászabott munkahely. A félelem azonban egyelőre a bevándorlók irányában csapódik le, és az utóbbi időben Bush politikája igyekszik is ezen a területen tartani. (Például a mexikói határon biztonsági kerítést épít, és a nemzeti gárda alakulatait küldi járőrözni, ami kétségkívül látványos akció, értelme viszont annál kevesebb.) A fenyegetettségérzet életben tartása persze egyben a nacionalista érzelmeket is ébren tartja, hiszen – ahogyan arra Lieven is rámutat – az amerikaihoz hasonló nacionalizmus mindig azoknak a társadalmi csoportoknak a sajátja, amelyek befolyásuk meggyengülésétől és elvesztésétől tartanak. Paradoxon, hogy a birodalom gazdasági és politikai expanzióját e fenyegetettségérzet tartja életben: a támadás mindig a védekezés jegyében történik. Ezt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után a „megelőző csapások” katonai doktrínájával hivatalos politikává is emelték.
Politikailag persze maga az amerikai középosztály is végletesen megosztott, de ez nem jelenti azt, hogy egy demokrata győzelem esetén az amerikai külpolitikában gyökeres változás állna be. A ma már főként a liberálisabb és fekete szavazókra támaszkodó demokrata párt és a konzervatív értékeket hangsúlyozó republikánusok kulturális háborúja egyre inkább csupán szavazatmaximalizálási technika benyomását kelti, nem pedig érdemi politikai küzdelmét. A demokraták héjái – apró hangsúlyeltolódással – ugyanazt a külpolitikát képviselnék, mint a republikánusok neokonzervatívjai.
Jól szemlélteti ezt az amerikai politikai elit Izraelhez való viszonya, amely elsősorban vallási-kulturális eredetű: az az Amerika, amely magáévá tette a kiválasztott nép és a „város a hegy tetején” mítoszát, természetes szövetségest lát a zsidó államban. Ez a dolog irracionális része. A liberálisabb szavazóknak elfogadható, racionálisabb mítosz arról szól, hogy Izrael az egyedüli demokrácia a Közel-Keleten, az őt körülvevő, tekintélyelvű arab államok tengerében, és mint ilyet, Amerikának, a demokrácia bölcsőjének kötelessége támogatni. Mindehhez járul az az igen ügyes izraeli politika, amely 1967-től megalkotta az „új antiszemitizmus” fogalmát. Ez tulajdonképpen összeköti a történelmileg létező antiszemitizmust az Izrael-ellenességgel, ami azt jelenti, hogy nemcsak Izrael történelmi-kulturális örökségét, hanem jelenlegi politikáját is mitizálja. Egy mítosszal pedig nehéz vitatkozni: nem csoda hát, hogy hovatovább Amerikában tabuvá vált a zsidó állam bírálata mind politikai, mind pedig akadémiai körökben.
A szabadság lángjának őrzése és ilyesfajta terjesztése miatt azonban Amerika, ahogy egykoron a forradalmi Franciaország, egyre több ellenséget szerez, erőforrásait pedig olyan konfliktusokban köti le, amelyeket nem feltétlenül kellene megvívnia. A hihetetlen népszerűségvesztéssel, amelyet az Egyesült Államok az utóbbi években elszenvedett, leghatékonyabb fegyverrendszerét építette le. Nem atomarzenálját, hanem populáris kultúrájának, az amerikai álom üzenetének erejét, azt az erőt, amely egykor még az orosz elitet is meggyőzte arról, hogy tarthatatlanná vált a helyzete.
Érthető tehát, hogy Amerikának újabb és újabb szimbólumra van szüksége ahhoz, hogy missziós hevületét történelmi példákkal ideológiailag is megtámogassa.
Idősebb George Bush látogatása óta eltelt tizenhét év. Csütörtökön fia, George W. Bush érkezett a Kossuth térre. A Parlamentben a kommunista utódpárt miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc, a Kommunista Ifjúsági Szövetség egykori vezetője fogadta. A tudósításokat nézve, olvasva Fábry Sándor egyik hátborzongató „vicce” juthat eszünkbe. Hogy hívnák ma Magyarország miniszterelnökét, ha nem lett volna rendszerváltás? Gyurcsány Ferencnek.
A vicc persze fanyarságában túlzó, és leginkább azok számára lehet bántó, akiknek – az előző rendszer üldözötteiként – konkrétan a szabadságot hozta el a rendszerváltás. Kétségtelen azonban, hogy a hazai jobboldalon tapasztalható szkepszis Amerika irányába nem kis mértékben tudható be annak, hogy e tábor többsége a rendszerváltást politikailag és gazdaságilag vesztesként éli meg.
Mindeközben szabadságharcunk valódi és rendszerváltásunk állítólagos sikere hirtelenében hivatkozási alappá vált, annak a szabadságvágynak a kifejeződésévé, amelynek egyetemessége ideológiai alapot teremt az afganisztáni, iraki, iráni és más jövőbeni rezsimváltások ügyéhez.
Érthető, ha mindez nem tölti el őszinte örömmel mindazokat, akik 1956-ot egy másfajta, nemzeti történelem részének tekintik.