Sajókaza református temploma

Rejtőzködő Magyarország

Sajó menti barangolásunkat a Miskolcról a szlovák államhatár felé vezető 26-os főút mentén, Kazincbarcika közelében található Sajókazán folytatjuk. A ma háromezer lakosú nagyközség 1461-től a XIX. századig mezővárosi rangú település volt, nemes Borsod vármegye többször hívta össze ide közgyűlését. A hely első alkalommal 1231-ben szerepel – „Caza” alakban – oklevélben, nevét 1550-ig változatlan formában írták (a török eredetű szó honfoglalás kori magyar nemzetségnév átvétele).
A tekintélyes nagyságú református templomot magas kőfal fogja körül. 1562-ben erősítették meg a török veszély ellen. A munkát az eső után köpönyeg szólással jellemezhetnénk, hiszen tíz évvel korábban az Eger vára alatt gyülekező hódítók már felperzselték Sajókazát, 1558. október 18-án pedig véres csata zajlott a település határában. 1564-ben, két évvel a fal építése után ismét lakatlannak írják le a települést. Első református lelkésze, Alattyáni Mózes 1576-ban gyűjtötte maga köré híveit, ettől fogva folytonos a sajókazai gyülekezet működése. 1638-ban megint tűzvész pusztított a helységben, amely ekkor a Rákócziak birtoka. A kuruc háborúk után az udvar elkobozta a fejedelmi családtól, majd 1756-ban került a báró Radvánszky família kezére, és maradt is egészen 1945-ig. Emléküket a községben látható barokk kastély őrzi.
Sajókaza öreg templomát egy 1595-ben kelt jelentés gótikusnak írta le. Az 1900-as évek utolsó harmadában kiadott útikalauzok ennél visszafogottabban jellemezték: röviden román kori eredetűnek nevezték, XV. századi részletekkel. Aki azonban most érkezik a Sajó bal partján fekvő településre, és megpillantja a folyó közelében álló, 40 méteres templomtornyot, elámul a tiszta román építészeti stílus ilyen tisztán és bőségesen látható részletein. Az épület nyugati oromfala előtt magasodó harangtoronynak a kapualj fölötti három emeletén minden égtáj felé XIII. századi, félköríves ablakok nyílnak, amelyek a felsőbb szinteken karcsú oszlopokkal elválasztott hármas ikernyílásokkal könynyítik a falazat terhelését. További román kori építészeti elemek mutatkoznak a hajó déli oldalán, ahol – a tatárjárás évszázadában készült falusi plébániai templomokra jellemző – három, azonos magasságban lévő tölcséres ablakot láthatunk. A 15 méter hosszú, téglából épült templomhajó a diadalívnél alig keskenyedő támpilléres szentélyben folytatódik, amelynek keleti vége a tízszög három oldalával zárul. A teljes magasságig megmaradt román kori szakasz koronapárkányán több helyütt farkasfogdíszítés látható, aminek érdekessége, hogy sokkal inkább jellemzi a Dunántúl tatárjárás utáni téglaépítészetét, mint az északi hegyvidékét.
Sajókaza református egyházának alapos régészeti feltárását 2000–2001-ben végezték el. A kutatást vezető Simon Zoltánnak a Műemlékvédelmi Szemlében közölt jelentéséből megtudjuk, hogy a templom építésének két román kori, két gótikus és egy jelentősebb késő barokk periódusa különíthető el egymástól. A nyugati hajó az 1200-as évek elejére keltezhető, de már a XIII. század második felében végeztek rajta egy újabb román stílusú átépítést. Akkori tulajdonosai, a Rátótiak nyugati irányban megtoldották a hajót, helyet csinálva a kegyúri karzat számára. A Hazai okmánytárban az alábbi, 1288-ban kelt levélrészlet utal a település birtokviszonyaira: „Kazán Rátholdi Leusták ispán fia, Dezső mester a földesúr; Kazai Dezső mester papját Egyednek nevezik.”
Sajókaza plébániája 1332-ben 36 garas, 1333-ban 33 garas dézsmát fizetett, ez tekintélyes parókiáról árulkodik. Még ebben a században megtörtént a templom első gótikus bővítése, ennek nyomán kialakult a ma is látható, kilenc méter széles, csaknem harminc méter hosszú épület. Újabb, egyben utolsó középkori átépítése az 1500-as évek elején történt, ezután már csak az említett erődítésekre, illetve a református egyház istentiszteletének megfelelő belső átalakításokra került sor az 1660-as évek és 1794 között. A belső berendezés, a festett fakarzat és a szószék 1754-ben készült a környék protestáns templomaiban akkoriban divatos, népies ízlésben.