Sajókeresztúr régi református temploma

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Miskolcról északra járunk, a Sajó tágas völgyében, régen szebb napokat látott iparvidéken. Néhány kilométer után kelet felé térünk le a 26-os főútról, s máris a folyó mentén fekvő Keresztúron vagyunk. A másfél ezer lakosú község közepén álló, kőfallal kerített műemlék templom bizony megérett a renoválásra, sok évszázados építészeti értékeinek feltárására és méltó bemutatására. A Borsod megye jelentősebb középkori templomait ismertető Kozák Károly 1965-ben megjelent munkája óta eltelt több mint negyven év alatt sok víz lefolyt a Sajón, az öreg református templomon azonban nem sok változás történt.
Iratokban 1291 és 1388 között tűnik fel a település neve „Kereztur” alakban, mint sok helyütt az országban, itt is Szent Kereszt titulusú templomára utalva. A dézsmajegyzékek alapján tehetős plébánia volt, hiszen míg az abodi egyház 24, a szentpéteri 29, az abaújkéri 31 garast fizetett négyévi tizedként, a keresztúri eklézsiától 47 garasnyi péterfillért tudtak beszedni. Zsigmond király idején oppidum, azaz mezővárosi rangú hely, 1576-ban „Sayo Kerezthur” formában szerepel összeírásban, a neve azóta sem változott.
A templomot közvetlenül a folyó partján találjuk. Szabadon álló, kelet–nyugati tengelyű, tekintélyes nagyságú épület. Schulek János építész 1894-ben készített felmérési rajzáról közel harmincméteres teljes külső hossz olvasható le, amelyből 18 méter jut a 10 méter széles hajóra s több mint tíz méter a szintén hosszúkás szentélyre. Ez utóbbi merőleges harántfalban végződik, emiatt a régész-történész Kozák Károly a XIII. század második felében épült, négyszögletes szentélyű templomok közé sorolta a sajókeresztúrit, hangsúlyozva dolgozatában, hogy „ez a templom méreteiben és arányaiban elüt az eddig vizsgált egyenes szentélyzáródású templomoktól, s az ott található részletek fontos adatokkal szolgálhatnak e templomtípusnak a megyében való elterjedéséhez”.
A többi – az elmúlt hetekben sorozatunkban is bemutatott – borsodi középkori rokon emléktől eltérően a keresztúri templom nyugati oldalán a homlokzat elé kilépő, erőteljes torony látható. Arányai, saroktámpillérei és ablaknyílásai a gótika korát idézik, amint a templom hajójának és szentélyének déli oldalán megfigyelhető csúcsíves, mérműves ablakok is a XIV–XV. században készültek. A hajó nyugati szakaszának külső falán azonban ott látjuk a felül félköríves, befelé szűkülő, román stílusú ablakokat, ami az 1200-as évek második felére keltezi az épület születését. Ugyanez a nyílásforma megismétlődik a szentély déli oldalán, a keleti végfal tengelyében pedig egy errefelé ritka ablaktípussal találkozunk: a tölcsérbélletű nyílás felül háromnegyed körhöz kapcsolódik, amelybe hatkaréjos kőrozettát faragott a középkori mester. E motívum különlegessége, hogy az 1230 és 1270 közötti évtizedekben a cisztercita szerzetesrend magyarországi építkezéseinek körében tűnt fel, elsőként az erdélyi Kerc apátsági templomán, majd a környékén lévő Brassóbertalan és Prázsmár, illetve a távolabbi, mezőségi Szék templomának szentélyén. Náluk jóval közelebb a bükki, szintén ciszterci Bélapátfalva apátságánál és a gömöri bányavidék egyik korabeli templomán találkozhatunk e ritka rozettatípussal. Az 1241. április 11-én a Sajó menti Muhinál történt katasztrofális csatavesztés után kő kövön nem maradt a környéken. Keresztúr tatárjárás utáni újjáépítése a fenti időszak második felére, 1250 és 1270 közé tehető.
Sajnos hat és fél évszázad múlva, 1893-ban ismét a lángok martaléka lett a sajókeresztúri, immár református öreg templom. Korábbi küllemét Myskovszky Viktor 1876-ban készült rajzáról, valamint az említett Schulek-féle felmérésből ismerjük. Az 1800-as évek végén elvégzett renoválás alaposan kiforgatta eredeti mivoltából, azonban így is sok értékes középkori részlet rejtőzik öreg falai közt.