Szakbarbárok helyett

Negyvenharmadik alkalommal adják át ma, június 24-én tizenegy órakor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a Magyar Örökség kitüntető címet. A díjazottak: Brusznyay Árpád tanár, Degré Alajos jogtörténész és Sík Ferenc színházi rendező (posztumusz), Szabó Helga karnagy, a Kormorán együttes, a genfi magyar könyvtár, valamint a hatvan éve alapított ismeretterjesztő hetilap, az Élet és Tudomány. A kitüntetettek közül az Élet és Tudomány szerkesztőségét kerestük fel. Gózon Ákos főszerkesztővel a kiadvány múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk.

Ma már hitetlenkedve fogadja az ember, hogy a világháború megpróbáltatásaiból szinte magához sem tért ország egyik első dolga volt, hogy tudományos ismeretterjesztő lapot alapítson. Ki vagy mi szorgalmazta, hogy az Élet és Tudomány világra jöjjön? Volt már ekkor a magyarságnak olyan nagy múltra visszatekintő, rangos folyóirata, amely a természettudományos újdonságok terjesztését kiválóan teljesítette…
– Francia példa, a Science et Vie alapján indították el az Élet és Tudományt, a háború utáni szellemi pezsgés, az átmeneti demokratizálódási folyamat hívta életre lapunkat hatvan évvel ezelőtt – mondja a főszerkesztő. – A tudományt minél szélesebb körben el kell juttatni az emberekhez – ez volt az alapelve az új sajtóorgánumnak. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, aki az első számhoz a beköszöntő sorokat írta, ezt meg is fogalmazta. A másik, már az induláskor kinyilvánított alapelvhez, hogy tudniillik maguk a tudósok írják a cikkeket, szintén erősen ragaszkodtak az Élet és Tudomány szerkesztői az elmúlt hat évtized során. A lapban olvasható írásoknak – az úgynevezett aktuális rovatban megjelenő cikkek kivételével – nem hivatásos újságírók a szerzői. A szerkesztők csak abban segédkeznek a kutatóknak, hogy friss eredményeiket gyorsan és közvetlenül juttathassák el az emberekhez.
– Van valamilyen házon belüli szerkesztői megállapodás arra vonatkozóan, hogy milyen arányban foglalkozzék az Élet és Tudomány a társadalomtudományokkal, filozófiával, történelem-, irodalom- és nyelvtudománynyal, valamint a természettudományokkal?
– Az Élet és Tudományban a reáltudományoké az elsőbbség, hazánkban ugyanis a természettudományos ismeretterjesztés terén a legtöbb a tennivaló. Ma már egyre kevésbé lehet élesen elkülöníteni egymástól a természettudományi és a társadalomtudományi ismereteket. Ki mondja meg például, hogy a régészek, akik munkájuk során egyre több természettudományos bizonyítási eljárást alkalmaznak, a humán vagy a reáltudományok művelői? Nem vagyunk szakbarbárok, állandó rovata van például lapunkban a nyelvészeti, a képzőművészeti ismeretterjesztésnek, és arra is ügyelünk, hogy méltó helyet kapjon az Élet és Tudomány hasábjain az irodalomtudomány. Ugyanakkor, miként lapalapító elődeink, mi is kötelességünknek tartjuk, hogy eltüntessük azokat a „fehér foltokat”, amelyek a közgondolkodásban felfedezhetők a természettudományos felfedezésekkel kapcsolatban.
– Az első tíz évben bizonyára „menekülési útvonalat” is jelentett az Élet és Tudomány szerkesztőinek, hogy nagyobb teret szenteltek a természettudományoknak, mint a szigorúan átideologizált társadalomtudományoknak. Ámbár az ötvenes években azoknak sem lehetett könnyű megőrizniük szellemi integritásukat, akik természettudományos kutatásokat folytattak…
– Kétségtelen, hogy volt olyan időszak, amikor sok, a szovjet tudományos akadémiától érkező cikket kellett elhelyezni a lapban. Ezeknek az írásoknak a végéről persze sosem maradhatott le a „vörös farok”. Az Élet és Tudomány nagy korszakában azonban, amikor még száznyolcvanezer példányban jelent meg lapunk, már bátran le lehetett vágni az ideológiai jellegű függelékeket, a 70-es években az lett a lap egyik fő vonzereje, hogy nemigen jelent meg benne politika.
– A rendszerváltozás után találtak módot arra, hogy helyesbítsék az egykor felsőbb nyomásra közreadott tudománytalanságokat?
– Túl sok javítanivaló nem jelent meg a lapban, a kerek születésnapi évforduló alkalmából ilyen szempontból is büszkén vállalhatjuk az Élet és Tudomány múltját. Három éve vagyok a lap főszerkesztője, s azt vallom, nem a múltba nézés a mi első számú feladatunk. Annyi fontos esemény történik a magyar tudományos életben, azokkal kell foglalkoznunk.
– Úgy tűnik, a jövőben egyetlen szellemi fórum sem zárhatja ki érdeklődési köréből a „magas politikát”. Az a lap pedig bizonyosan nem, ahol a hazai tudományos élet eredményeinek publikálására szakosodtak, miután a kormány célkeresztjébe került a Magyar Tudományos Akadémia.
– A hatvanadik születésnap alkalmából az Élet és Tudomány tartalmi s arculati megújításáról gondolkodunk. Ha elképzeléseink megvalósulhatnának, a hazai tudománypolitikával kapcsolatos kérdések számára önálló rovatot nyitnánk. Ezeken a hasábokon a tudományfinanszírozással, tudományirányítással is foglalkozhatnánk.
– Komoly, megizmosodott lap lehetett már 1956-ban a tízesztendős Élet és Tudomány. Tetten érhetők a hasábjain azok a változások, amelyeket az ötven évvel ezelőtti események idéztek elő? Egyáltalán: mi volt a sorsa ’56 őszén, telén a hazai tudományos ismeretterjesztés hetilapjának?
– A forradalom ötvenedik évfordulójára olyan összeállítással készülünk, amely részletesen bemutatja, miként tűntek fel az Élet és Tudományban a forradalom előjelei. Mert feltűntek, ez nyugodt lélekkel állítható. A forradalom kirobbanásának másnapján, 1956. október 24-én jelent meg a lap, többek között Öveges József kísérleteiről olvashatunk benne. Ezt a lapszámot már korábban nyomdába küldhették. A következő szám, a negyvennegyedik a forradalom által törvényesített Kossuth-címerből szerkesztett címlapképet.
– Öveges Józseffel ellentétben sok nagyszerű tudós idegenkedik az ismeretterjesztés minden lehetséges műfajától. Még ma, a televízió „parancsuralmi rendszerében” is azt tartják egyesek, hogy nem komoly tudós az, aki kutatásainak népszerűsítésére vállalkozik. Ennek az elevenen élő elméletnek a gyakorlati következményeivel is számolva hogyan tudják „becserkészni” az Élet és Tudomány szerkesztői a hazai tudományos élet legrangosabb személyiségeit?
– Szerkesztői munkánk legfontosabb része ez: a legkiválóbb – és legelvontabb – tudósokat is meggyőzni arról, hogy az Élet és Tudomány hasábjain számoljanak be kutatási eredményeikről. Nemrég találkoztam egy közvélemény-kutatási kimutatással, amely szerint a magyar akadémikusoknak csak a fele tartja lényegesnek az ismeretterjesztést. Nekünk „házon belül” ennél sokkal jobb a tapasztalatunk.
– Fénykorában – hallottuk – száznyolcvanezer példányban jelent meg az Élet és Tudomány, ma tizenötezerben. Vajon mivel magyarázható ez a drámai változás? Az ismeretterjesztő televíziók térhódításával? A szellemi újdonságok iránti általános közönnyel?
– Ha meggondolom, milyen kevés a lehetőségünk, hogy lapunkat reklámozzuk, ugyanakkor milyen határtalanok a távlatai az ismeretterjesztés divatos fórumainak a saját portékájuk népszerűsítésére – a televízió mellett ott van már a „piacon” a legnagyobb ellenfél, az internet is –, voltaképpen nem is kicsi az Élet és Tudomány jelenlegi példányszáma. Lapunk azonban semmiféle expanzió érdekében nem fog bulvárosodni. De újra meg újra meghatározza, hogy mi a küldetése, hogy a változó világban szinte évenként változó feladatait miként tudja a leghatékonyabban teljesíteni. Két évvel ezelőtt, ha megkérdezték, mit tartok az Élet és Tudomány fő feladatának, azt válaszoltam, hogy ne engedje szakbarbárrá válni az embereket. A közoktatásban lejátszódó változások láttán most ellenben azt vallom, a mi feladatunk az, hogy miközben az iskolákban a legnagyobb súlyt az önmegvalósító készségek kifejlesztésére helyezik, és emiatt természetszerűen kevesebb idő jut a szaktantárgyakra, megpróbáljuk arra figyelmeztetni az embereket, diákokat, szülőket, tanárokat egyaránt, hogy készségeket csak az tud felmutatni s fejleszteni, aki ehhez bizonyos mennyiségű tudást halmozott fel. A semmit nem lehet kreatív módon számba venni s csoportosítani, a semmit csak ideig-óráig lehet szemfényvesztő módon, jól előadni.
– Tudják-e, hogy éveik számát, foglalkozásukat és iskolázottságukat tekintve miként csoportosítható az a tizenötezer ember, aki megveszi az Élet és Tudományt?
– A legfrissebb felmérések szerint olvasóinknak csaknem a fele Budapesten lakik, a jövőben tehát a vidék meghódítása lehetne az egyik legfontosabb feladatunk. Előfizetőink korcsoport szerinti megoszlására akár büszkék is lehetünk: a médiapiacon hangsúlyosan kezelt tizennyolc–negyvennyolc év közötti emberek közül kerül ki olvasóink ötvennégy százaléka.
– Viszont meglepő s lehangoló, hogy a középiskolás korú fiatalok közül milyen kevesen – egy-két ezren? – érdeklődnek az Élet és Tudomány iránt. Pedig nekik szánják a lap mellékletét, a kéthetente jelentkező Diákoldalt…
– A legsürgősebb változtatásokat ennek a korosztálynak, a tizenöt–tizenhét éveseknek a megnyerése érdekében szeretnénk mihamarabb elindítani. Ha rajtunk múlik, már a következő tanévben valamennyi középiskolába eljuttatjuk lapunkat, mégpedig olyan tematikus ajánlás kíséretében, amely alapján a szaktanárok megjelölhetik azokat a tárgyköröket, amelyeket használni tudnának az oktatásban. Az oktatói „kívánságlisták” alapján is színesedő Élet és Tudomány a középiskolai tanulók széles köreiben kelthetné fel az érdeklődést.
– Tartalmi és formai megújulásra készülnek. Ezeknek az akcióknak azonban nélkülözhetetlen előfeltételük az anyagi biztonság, a sziklaszilárd tulajdonosi és kiadói háttér. Súlyos pénzügyi gondokról az Élet és Tudománnyal kapcsolatban eddig még sehol nem hallottam, de arról igen, hogy kihátrált a lap mögül a közlönykiadó.
– Egészen az utóbbi időkig két tulajdonosa is volt az Élet és Tudománynak: ötvenegy százalékban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) és negyvenkilenc százalékban a lap kiadását magára vállaló Magyar Hivatalos Közlönykiadó. Ennek a „kegyelmi állapotnak” a megszűnte után teljes egészében a TIT-hez tartozik lapunk. Elnökségi határozatának értelmében, úgy tűnik, a TIT nem kívánja értékesíteni tulajdonjogát, csak a kiadásba vonna be másokat. Egy hetilap kiadása ugyanis seregnyi olyan tapasztalatot igényel, amilyennel a TIT, ez a nonprofit társadalmi szervezet nem rendelkezik. Sajnos immár az anyagi gondok sem kerülnek el bennünket. A lap anyagi helyzetét az nehezítette meg az utóbbi időben, hogy eltűntek a láthatárról azok a pályázati lehetőségek, amelyek nélkül egy ismeretterjesztő kiadványnak lehetetlen életben maradnia. Korábban sokféle pályázatot írtak ki a különböző közhivatalok, minisztériumok. Az utóbbi másfél, két esztendőben azonban drasztikusan megfogyatkoztak az ilyen természetű állami lehetőségek, az Európai Uniótól viszont 2007-nél korábban sem mi, sem a többi ismeretterjesztő kiadvány nem remélhet jelentősebb juttatást. Nem alamizsnáért koldulunk, hanem szabályos pályázatokon szeretnénk indulni, hogy teljesíthessük a feladatainkat, amelyeknek a jelentőségével talán a kulturális kormányzat is, a környezetvédelmi tárca is tisztában van.