Természeti és brazil csoda

Női kézilabda-válogatottunk dél-amerikai portyájának vége felé, szerdán a magyar és a brazil vágy is teljesült. Mi az iguacui, a világ legimpozánsabb vízesésrendszeréig jutottunk el, ők pedig a Magyarország elleni első győzelemig; igaz, ehhez némi segítségre volt szükségük, előbb csapatunk, majd a játékvezetők részéről.

Októberben már védeni fogok – jelentette ki a keddi térdszalagszakadásával járó lelki traumáját egyetlen nap alatt tökéletesen feldolgozó Sugár Tímea, és bár derűs magabiztosságával minden elismerésünket elnyerte, ettől még a június hetedikei mérkőzésnek természetesen egy szem kapussal vágott neki együttesünk. Sőt, majdnem balkezes átlövő nélkül, mert Mehlmann Ibolya orrát is szétkönyökölték kedves vendéglátóink, de amikor Németh András szövetségi kapitány azt tudakolta, vállalja-e a játékot, ő rávágta: ez nem lehet kérdés.
A társalgás szerdán délelőtt idilli környezetben zajlott, hiszen éppen az iguacui vízesés hullámain megtörő napfény keltette szivárványokban gyönyörködtünk. E természeti csodáról legfeljebb az alkothat képet, aki látta az itt forgatott A misszió című filmet, amelynek alaptémája a guarani indiánok keresztény hitre térítése. A magyar válogatott persze nem teljesített ilyen történelmi léptékű küldetést, illetve a házigazdák szándéka szerint pont az volt a feladata, hogy végre-valahára elszenvedje már első vereségét Brazíliától. És mivel a túra vasárnapi mérkőzésén 34-34-es döntetlen, a keddin pedig 28-25-ös vendéggyőzelem született, az ellenfél számára a harmadik volt az utolsó alkalom.
Mindent meg is tett, hogy kihasználja. Foz de Iguacuban mintegy 600 néző és két felejthetetlen játékvezető fogadott bennünket. Már az különleges volt, hogy a páros egyik tagjának hiányzott a jobb alkarja; e testi hibával természetesen milliónyi foglalatosság tökéletesen űzhető, de egy kézilabdabíró hitelességének nem árt, ha feltételezhető róla, hogy valaha játékosként is próbálkozott a sportággal. Később aztán kiderült, hogy a kinézetre ép kollégával még több a gond, de addig el kellett telnie negyvenöt percnek. Válogatottunk ezalatt szárnyaszegetten támadott és tétován védekezett, ezt a félidőbeli 15-10-es hátrány is jelzi. Tóth Tímea megfázással és fejfájással kínlódott, még egy perccel a kezdés előtt is pátyolgatásra, ápolásra szorult, mégis pályán kellett tartani, mert Mehlmann mellett csupán ő jelentett folyamatos gólveszélyt.
Amikor szünet után hat góllal léptek meg a hazaiak, még a súlyos verés lehetősége is felrémlett, de játékosaink, igazi profik módjára, a legjobbkor mozgósították utolsó energiamorzsáikat, többször lerohanták, túlfutották a riválist, és az 52. percben 27-27-re egyenlítettek. E váratlan fordulat hatására a játékvezetők „mentőakcióba” fogtak. Ilyesmit nem először tapasztal az ember, de ha ilyen amatőr módon teszik, mint ezúttal, az már sértő, hiszen nem kétes, hanem egyértelmű szituációkban kedveztek honfitársaiknak. Mehlmann óriási pipagólja után nem véletlenül kiáltotta vissza, ugyancsak pipásan: na, ezt fújjátok le! Nem tehették, de lefújtak helyette mást – vagy éppen nem szólt a síp, amikor nagyon is illett volna. Láss csodát, Brazília így nagy nehezen 31-30-ra győzött, első „diadalát” aratva Magyarország felett. Utólag érdekes a felvetés: mi történt volna, ha a mieink nem tizenöt, hanem hatvan percen át kézilabdáznak saját szintjükön, de ez a kérdés megválaszolatlan marad. Az ellenben nem vitás, hogy a portya hivatalos része a legjobbkor fejeződött be, mert a zaklatott búcsú után fura lenne odaállni az újabb „barátságos” találkozóra.
Így viszont csupán a Rio de Janeiróban eltöltendő két és fél nap marad hátra, az egyetlen cél pedig innentől az, hogy érezzük jól magunkat. Az előjelek alapján ez teljesíthető.