Töbör és tálasodás

A N Y A N Y E L V Ü N K

Sok minden eszébe jut az embernek a szaknyelvekről: tudományos stílus, idegen szavak, nehezen érthető szövegek, bonyolult megfogalmazás. Kiváltképp a hivatali nyelv nemzedékről nemzedékre öröklődő nyakatekert fordulatainak van rossz hírük. Mindezek fényében beszélhetünk-e egyáltalán a szaknyelvek szépségéről? Annál is inkább jogos a kérdés, mert a szépség fogalma inkább a művészi nyelvhez, a szépirodalomhoz illenék – ráadásul meglehetősen szubjektív kategória.
A tudományos munkák nyelvezetéről szólva inkább a pontosságot, egyértelműséget, gördülékenységet említhetjük, tehát a közlemény céljának leginkább megfelelő formát. Nyelvi lektorálásaim során, a veretes szövegek nem éppen lélekemelő megfogalmazásain átrágva magam, olykor valóban találkoztam nyelvileg figyelemre méltó példákkal is. Érdekesek, tanulságosak és alkalmasak arra, hogy a szaknyelvekről kialakított elnagyolt és közhelyes képünk valamelyest árnyaltabbá váljék.
Fontos elem a szaknyelvi szövegek képszerűsége. Sokszor a köznyelvben megszokott metaforáktól merőben különböző fordulatokkal találkozunk, mégis pontosan érthetők például az alábbi földtani témájú írás mondatai a néhány éve megjelent Bükk-monográfiában: „A járatot több ponton omladék és mennyezeti felharapózás jellemzi.” „A rátolódást követő emelkedés közben a Bükk előtere délnyugati-északnyugati irányú vetők mentén pásztásan föltagolódott.” Még a nem szakember számára is mennyire szemléletes a mennyezeti felharapózás képe, és a szakkifejezések ellenére (rátolódás, vetők) milyen sűrítést tesz lehetővé a pásztásan föltagolódott határozós szószerkezet! A kizárólag magyar szavakból álló mondat akkor is könnyebben befogadható, ha több szakszót tartalmaz: „A látványos szakadéktöbör barlangeredetére több cseppkő-bekérgeződéses barlangroncs utal.” Szemléletes, képszerű volta miatt a szövegkörnyezetből kiemelve is érthető a tányérosodás és a tálasodás fogalma.
Ritkábban előfordulnak egyedi szóképzések is. Mivel a magyar toldalékoló nyelv, érdemes kihasználni a képzők jelentéssűrítő szerepét. Ha szabályosan, azaz nyelvünk hagyományainak, rögzült szokásainak megfelelően alkalmazzuk őket, a számunkra ismeretlen alakulatok jelentése is könnyebben megfejthető: „Gyakoriak benne a szénült növénymaradványok.” Mint a szövegből megtudjuk, a jelzőként álló szénült itt nem helyettesíthető az elszenesedett igenévvel, hanem a természetes folyamatok révén szénné vált anyagra vonatkozik. Elszenesedett – szénné vált – szénült: érezhető eltérés a kifejezések nyelvi szerkezetében, és árnyalatnyi különbség értelmükben. Így játszhatunk egyetlen szóval igekötők, képzők és egyéb elemek segítségével.
Ugyancsak egyedi képzésű alakkal, jelesül melléknévvel találkozunk a következő mondatban: „Kőzettörmeléke alig koptatott vagy koptatlan mészkő.” A köznyelvben szokatlan szó logikusan és helyes analógiával jött létre: járt út – járatlan út, illetőleg alig koptatott vagy koptatlan mészkő. Akárcsak az előbb, a koptatlan is a toldalékolás tömörítő szerepét bizonyítja. A többszavas körülírásnál (nem koptatott mészkő) mindenképpen egyszerűbb, sőt egyedi, találó volta miatt sajátos stílusértéket is hordoz.
Még színesebb terület a növénytan. Továbbra is a Bükkben – és az említett kiadványnál – maradva, hangzatos fajnevekben gyönyörködhetünk: északi fodorka, kereklevelű harangvirág, sédbúza, fehér perjeszittyó, tarka nádtippan, kövér daravirág, fürtös kőtörőfű, sziklai borkóró, jajrózsa, szirti gyöngyvessző, illatos bibircsvirág, légybangó, enyves aszat. Az olvasónak rögtön kedve támad sétálni közöttük. Érdemes megemlítenünk, hogy kiknek is köszönhetjük ezt a tarka virágoskertet, illetve az ilyesféle, nyelvileg igen kifejező megnevezéseket. Nagy szerepe volt hazai növényneveink rendszerének kialakításában és változatos magyar megfelelők létrehozásában Fazekas Mihálynak és Diószegi Sámuelnek. Legfőbb érdeme 1807-ben megjelent Füvészkönyvüknek, hogy tudományos igénnyel megalapozták növénytani szaknyelvünket. De ez már másik, ugyancsak messze vezető történet.