Tükörképek

Elsők voltunk az öngyilkosságban, mostanra elhúzott mellettünk Litvánia, Oroszország, Fehéroroszország. Elmúlt volna fölülünk a balsors? Erről azért nincs szó, csupán az önpusztításnak, az önvigasztalásnak és önmegvalósításnak más módjait választottuk. A rendszerváltoztatás első évei óta sokat változtunk: megtanultuk az európai mintákat. Jókat és rosszakat egyaránt.

Andorka Rudolf 1996–1997-ben foglalta össze több évtizedes kutatási tapasztalatainak eredményeit, majd jelentette meg Bevezetés a szociológiába című művét. Az új jelenségek tömegessé válása, a felgyorsult társadalmi változások azonban indokolttá tették a legújabb vizsgálatok közzétételét is. Megszületett 2006-ra az Osiris Kiadó gondozásában a Változások az ezredfordulón című fejezetekkel bővített második kiadás, amely már az elmúlt tíz év fejleményeit is tárgyalja, egymás mellé állítva a magyar és a nemzetközi tendenciákat. A munkát szerzői kollektíva végezte el, az átdolgozást és a szerkesztést Spéder Zsolt vállalta.
A szociológia nem tűri az érzelmeket. Az a tükör tehát, amelyet most e kötet elénk állít, sok tekintetben cáfolja a mai társadalomról alkotott képünket, megérzéseinket, ugyanis következtetéseinek alapja a számszerűség. Választ kaphatunk belőle például arra, valóban önpusztítóbbak, agresszívabbak-e a fiatalok, mint tíz–tizenöt évvel korábban. Jogos-e, hogy szívtelenebbnek és félelmetesebbnek érezzük magunk körül a világot?
Mit mondanak erről a számok?
A deviancia olyan viselkedési mód, amelyik eltér a megszokottól, káros következményekkel jár az egyénre és a társadalom működésére, magyarázza Spéder Zsolt szociológus. Az alapvető feszültséget az váltja ki, hogy választott és mások által megerősített, helyesnek tartott céljaink (jólét, gazdagság, harmónia) elérését nem teszik lehetővé az hozzá vezető utak és módok, szaknyelven fogalmazva a legitim társadalmi eljárások és gyakorlatok. A vágyott célok és a meglévő lehetőségek közötti feszültség lázadásra, esetleg önpusztításig fajuló visszahúzódásra kényszerít. Különböző megnyilvánulási formái közül a legismertebbek az öngyilkosság, az alkohol- és drogfüggőség, a bűnözés, illetve a mentális betegségek megjelenése. Ha végignézzük ezeket a deviáns viselkedési formákat, nem meglepő, hogy az utóbbi tizenhat év változtatott az egyes típusok elterjedtségén, illetve új formákat hozott magával. A rendszerváltozás ugyanis átalakította a célok eléréséhez rendelkezésre álló eljárásokat, a sikerhez vezető utakat.
A legszembetűnőbb és örömteli változás, hogy világelső öngyilkosokból visszacsúsztunk a középmezőnybe. Azt gondolhatnánk, aki eddig maga ellen fordult, most, e szabadabb világban máson éli ki agreszszivitását, gyilkos hajlamait, ám a tények mást mutatnak.
Magyarországon 1990-ben 38,6 öngyilkosság jutott százezer emberre, 2004-ben pedig már csak 27,2, miközben Európában nem változott az egyébként rossz helyzet: az öngyilkosság világviszonylatban csak a tizennegyedik, Európában viszont a hetedik helyen áll a halálokok sorrendjében. A volt Szovjetunió egykori tagköztársaságainak némelyikében példátlan emelkedés tapasztalható: 2003-ban Litvánia vezetett (41,0 százezrelék), utána Oroszország (33,8 százezrelék) és Fehéroroszország (33,5 százezrelék) következett. Nyugat-Európában Finnországban a legmagasabb az arányszám (19,4 százezrelék), a dél-európai országokban – Görögország (3,7 százezrelék), Olaszország (5,9 százezrelék) – viszont nagyon alacsony.
Magyarországon tehát folyamatos és jelentékeny mértékű az öngyilkosságok csökkenése. A jelenségre többféle magyarázat született. Vannak, akik szerint ebben a depressziót és egyéb mentális betegségeket kezelő hatékonyabb gyógyszereknek van döntő szerepük, mások szerint a közéleti szabadság szolgál amolyan levezető szelepként, segít megszabadulni a feszültségektől. Az öngyilkosság jellemzően az idősebbek, főleg férfiak „problémamegoldási” formája, száma, aránya az utóbbi időben elsősorban e körben csökkent, ugyanakkor a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy azok, akik a kiugróan magas számú öngyilkosságról elhíresült délkelet-magyarországi régióban nőttek fel és szocializálódtak, azt követően is erősebb önpusztító hajlamot mutattak, hogy elköltöztek e vidékről. A kulturális minták tehát, úgy tűnik, fenntartják az öngyilkossági hajlamokat.
Az eltelt tizenöt évben, ha nem is csökkent, legalább nem nőtt a hazai alkoholizmus mértéke, bár a számok nem vigasztalóak. A májzsugorodásban meghaltakat tekintve Magyarország 2000-ben az európai rangsorban a második, az egy főre jutó fogyasztás alapján a tizedik volt. A mindig is magas egy főre jutó borfogyasztás a legutóbbi években jelentősebb növekedést mutatott (2002-re 34,6 liter), miközben visszaesett a sörfogyasztás (az 1990-es 105,3 literről 2002-re 72,7 literre). Az 1980-as évek végétől a tömény italok fogyasztása visszaszorult, a 2002-ben kimutatott évi 6,5 liter 1985-ben még 10,8 liter volt. Az egy főre jutó összes szeszesital-fogyasztás a legmagasabb értéket a nyolcvanas évek közepén érte el, azt követően csökkent, a kilencvenes években változatlan maradt. Az ezredforduló után újabb jelentős növekedés mutatkozik, két év alatt egy literrel nő a (tiszta) alkoholfogyasztás (2002-ben 11,2 liter). Úgy tűnik tehát, hogy az 1990-es években megállt az alkoholizmus korábban Magyarországot jellemző terjedése, az ezredforduló után azonban hirtelen növekedni kezdett. Ennek okaira egyelőre nincs magyarázat.
Rámutatnak a felmérések a fiatalok alkoholfogyasztásának növekedésére is: 2003-ban a 16 éves magyar diákok 56 százaléka egy hónap alatt legalább három alkalommal fogyasztott alkoholt, a heti rendszerességgel ivók aránya elérte a 26 százalékot. Kétharmaduk már volt részeg életében. Figyelemre méltó, akár vigasztaló is lehet azonban, hogy a magyar fiatalok alkoholfogyasztása európai társaikéhoz képest átlag körüli, sőt inkább alatta marad. Spéder Zsolt szerint mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a lányok felzárkóztak a fiúk mögé: egy 2002-es felmérés szerint a fiúk 62,3, a lányok 61,2 százaléka volt már részeg életében, a havi lerészegedés aránya a fiúknál 26,5, a lányoknál 24,3 százalék volt.
A Magyarországon évszázados hagyománynak számító mértéktelen alkoholfogyasztás és öngyilkosság terén tehát az 1990-es években pozitív fordulat következett be, azonban megjelent a kábítószer. Az elmúlt évtizedben bekövetkezett jelentős növekedés ellenére is Magyarország ma még Európa azon országai közé tartozik, ahol alacsony a fogyasztási arány. A felnőttekre vonatkozó első országos vizsgálatot 2001-ben végezték el. Ennek eredménye azt mutatta, hogy a 19–65 éves népesség 6,5 százaléka kipróbált már valamilyen kábítószert, a többség marihuánát. Két évvel később, 2003-ban a 18–54 éves népesség 11,4 százaléka élt már valamilyen tiltott szerrel. A növekedés tehát dinamikus.
A szociológia tudománya nemcsak a tényeket rögzíti, hanem megpróbálja tipizálni is a folyamatokat. A fiatalok között végzett felmérések azt erősítették meg, hogy az ép család, a harmonikus apa-gyerek viszony némi védelmet nyújt a kábítószer-fogyasztással szemben, mondja Spéder Zsolt, ugyanakkor a fiatalok bizonyos életformái – a motorozás, a túlzott televíziónézés, a diszkó, a játékautomaták világa – ösztönzik a szerfogyasztást. Növeli a kockázatot a szülői kontroll gyengesége, a családban előforduló deviáns viselkedési minta és különösen a testvérek rossz példája. A szülői háttérnél is erőteljesebb azonban a kortárs csoport hatása, a barátok kábítószer- és túlzott alkoholfogyasztása.
Meg kellett ismerkednünk az elmúlt évtizedben a megélhetési bűnözés fogalmával is, amely azonban nem tudományos, inkább politikai kategória. Azt sugallja, felmentés, de legalábbis bűnbocsánat jár azoknak, akik azért veszik el a másét, mert maguk éheznek. A rendszerváltozásnak valóban voltak vesztesei, de nem ezzel magyarázható, hogy jelentősen megnövekedett az ismertté vált bűncselekmények száma. A folyamat ugyanis már a nyolcvanas években elkezdődött: 1980 és 1989 között 73 százalékos volt az emelkedés. Az arány későbbi alakulása tükrözi a hatalmon lévő politikai kurzus erejét is. Míg 1990-ben 310 ezer volt az ismertté lett bűncselekmények száma, 1998-ban, tehát a Horn–Kuncze kormány ciklusának végére már 600 ezerre emelkedett. (Minden ez, csak nem közbiztonság, mondta erre, joggal, az akkori miniszterelnök.) Négy évvel később számottevő javulás volt tapasztalható, 2002-ben az ismertté vált bűncselekmények száma 420 ezerre esett vissza.
Szerkezetileg is kedvezőtlenül alakult a bűnözés: míg 1980-ban az összes bűncselekményen belül 72 százalék volt a vétség és 28 százalék a bűntett, 1990-re a bűntettek hányada 46-ra emelkedett, majd a kilencvenes években 40 százalék körül mozgott. A legnagyobb hányadot a vagyon elleni bűncselekmények képviselik. Arányuk a bűnözési statisztikában 2002-ben 46,7 százalékos. Lényegesen alacsonyabb lett ugyanakkor a család és ifjúság elleni bűncselekmények száma (2002-ben 0,9 százalék).
A kilencvenes években végzett felmérések tehát összességében javuló képet mutatnak a társadalom lelkiállapotáról. Az évtized közepéig még általános volt a fejekben az orientációs zavar, mondja Spéder Zsolt, sokan nem értették a körülöttük lévő világot; 1993-ban még a népesség egynegyede teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy „nem tud eligazodni az élet dolgaiban”, 1997-ben ez az arány már csak 15 százalék volt. A tanulási folyamat tehát lezajlott, a fiatalok, főként a magasan képzettek önbizalommal tekintenek a jövőbe, hiszen relatív helyzetük valóban jobb lett. Míg a nyolcvanas években az előmenetel, a gyarapodás még életkor függvénye volt, ma nem kell megöregedniük ahhoz, hogy magasabb életszínvonalat érhessenek el.
Nem tévednek azonban azok sem, akik mindennapjaikban érzékelik a társadalomban lezajlott értékválságot: már 1993-ban is a népesség 77,9 százaléka azonosult részben vagy teljesen azzal az állásponttal, hogy aki vinni akarja valamire, rákényszerül egyes szabályok áthágására, 1999-re ez az arány elérte a 83 százalékot. A magyar társadalom tagjai tehát szinte egyöntetűen azt vallják, hogy a siker eléréséhez bizonyos mértékig normákat kell sérteniük.
Régebben voltak közösségi minták, amelyek viszonyítási alapként szolgáltak, de mostanra az egyén sokkal magára hagyatottabb, ezért lényegesen több egyéni erőbefektetést igényelne tőle annak a meghatározása, hogy mi a helyes és a jó az életben – szögezi le Spéder Zsolt. A piacnak az az érdeke, hogy korán önállókká, ezáltal fogyasztókká tegye a gyermekeket. A média sem segíti az eligazodást, akarva-akaratlanul leegyszerűsített mintákat közvetít, sztárt, idolt farag a whiskys rablóból, a kinti világból pedig az erőszakosságot veszi észre, azt tálalja, ami egyrészt ijesztő, szorongást keltő, másrészt gyakori tematizálása magától értetődőnek, kikerülhetetlennek sejteti.
Az ifjúság tele van energiával, de nincs lehetősége rá, hogy levezesse. Ma már alig vannak szabadon hozzáférhető focipályák, a sportolásért gyakran fizetni kell, a sportfelszerelés nagyon drága, csak kevesen engedhetik meg maguknak. Maradnak tehát az alternatív, visszahúzódó levezetési formák, az ivás, a drog, az erőszak. De a fiataloknak a legnehezebb mégis a családi feszültségek elviselése, ez pedig nem társadalmi helyzettől függő probléma, legalul és legfelül egyaránt előfordul.
Kimondható tehát az ítélet, hogy rosszabb lett a magyar világ? Kétségkívül más lett. Boldogabb semmiképpen, legfeljebb valamivel elégedettebb, jobb színvonalon élő. Vannak nálunk sikeresebbek, sikertelenebbek is a volt szocialista táboron belül: az észtek például sokkal jobban fejlődtek, Oroszországban és Fehéroroszországban viszont a férfiak várható élettartama 65-ről 58 évre esett vissza, a csehek között a kábítószer-fogyasztók aránya jóval magasabb, mint nálunk. Mi, magyarok tehát a deviáns viselkedést illetően Európa középmezőnyében vagyunk. A kilencvenes évek elején még egészen más problémáink voltak, mint a kontinens nyugati felének, mostanra a mieink is jellemzően európaiak lettek.