Urnakerülők

Fekete Gyula
Sokakkal szemben én úgy látom: a sors különös ajándéka volt a nemzeti oldal számára ez a vereség, s a túloldalon a pirruszi győzelem ugyanúgy.
„Nemzeti oldal” – mondom, mert a „jobboldal”, „baloldal” fogalma részben kiüresedett, s még nagyobb részben annyira megváltozott a jelentésük, hogy kimondhatatlan ez a két szó hamisítás nélkül. A „nemzeti oldal” jogosítványát korunk valósága szülte: a feltűzött kokárdáért ki adja és ki kapja a pofont? Ha gyáván és szánalmasan gyatra arányban is, de melyik fél emelt szót a népesedés bajai, a megiramló fogyás, elvénülés orvoslásáért, és melyik fél tartozékai nacionalistázták, fasisztázták le a figyelmeztetőket, gúnyolódtak rajtuk a kabaréban, és röhögnek nagyokat mindmáig a végpusztulással fenyegető gondokon? Hol talált magának helyet a szociális érzékenységet s a magyarság jövőjéért a felelősséget együtt megőrző „baloldal” a jövőrablással s a fél évszázados népirtással szemben is? A testvérkitagadás 2004-es kampánya, december 5-e után, a magyar–magyar tanácskozások megfojtása után, a közvagyon herdálása, a begyűjtött adósságok 14–16 ezermilliárdos terhe után lehet még egyáltalán vitatni, melyik „oldalnak” drágább a magyarság léte, megmaradása? És melyiknek fontosabb valami más?
Igazán nem sérteni akarom azokat, akiket sért a fenti – igen-igen megkurtított – emlékeztető, csak a tiszta képlet felállítására törekszem. Igenis, azokat tartom hiteles embereknek a túloldalon, akik március tizenötödikén sem tűzik ki a kokárdát, s a nemzeti érzést megnyilatkozásaikban nemcsak túlhaladottnak, de pusztító veszedelmek forrásának is tartják, „esztelenségnek”, „indulati konglomerátumnak”, „orákulumok manipulációjának”. Akik szerint túl sokat háborgunk a határokon túli magyar testvéreink megalázása, nyomorgatása, irtogatása miatt, „tekintet nélkül a lehetőségekre”. Így aztán a szomszédainkkal való feszültség jobbára felesleges, retrográd és irreális érzésekre támaszkodik. „Nehezen tudunk belenyugodni a realitásba”, azaz magyar testvéreink hátrányos megkülönböztetésébe, elnyomásába, lassú, de hitelesen mérhető kiirtásába.
Tiszta képlet.
Van, aki könnyen belenyugszik testvérei megalázásába, irtogatásába, van, aki nehezen vagy végképp nem nyugszik bele. Van, aki a globalizálódó világ érdekviszonyait tekinti az emberi jövő feltétlen törvényének, van, aki hű marad nemzet-édesanyjához, akinek létét, emberi minőségét köszönheti.
Sokan úgy látják, az emberi együttélés korszakváltása elkerülhetetlen, a globalizáció, az egységesülés kohójában fortyog a világ, a kultúrák összeölelkeznek, egymásba olvadnak, a fegyvereket előbb-utóbb leltári számokkal látják el, múzeumokba rakják, s ránk köszönt az örök béke. Sokan viszont úgy látjuk: folytatódik a harc a létért, a szabadságért, a lehetséges függetlenségért, hátrányok ledolgozásáért, előnyök szerzéséért, ha utódaink megérik, fegyverek nélkül is. A kultúrák, korántsem ritkán, egymás fojtogatására ölelkeznek össze, s az emberi egységesülés törvénye nem a beolvadás lesz, épp ellenkezőleg: az önazonosság kiteljesedése.
Ma már nyilvánvaló, hogy ezt a százados nézetkülönbséget nem viták oldják fel és döntik el, hanem az élet és a halál, a teremtő életerő és a pusztító, életellenes kórosodás vastörvényei.
A sors különös ajándéka lehet ez a választási kudarc. Kerek fél évszázad óta pusztul a magyarság, s ez a pusztulás nagy valószínűséggel már irreverzibilis, ha ugyanúgy nem történik nagyon sürgősen és érdemben „valami” a pusztulás gátlására, sőt megfordítására, ahogyan fél évszázad óta nem történt. Az elmélyítésére annál inkább, mind a legutóbbi időkig. A közvetlen és a közvetett népirtás több változatát meghonosítottuk, a „nacionalizmus elleni harc” ürügyén a kádári ellenforradalom végképp elroncsolta az identitástudatot. „Nemzet”, „haza”, „magyar” – még az efféle szavak is vád alá helyezve, káderlapok megbélyegző tartozékai. A hazaszeretet bűnös elfogultságnak minősült, a nemzeti érdek képviselete, szolgálata szinte fasizmusnak, irtózott is tőle a legtöbb magyar politikus.
A nemzettagadásban a „béketábor” egyetlen országának a sajtója és politikája sem aljasodott le anynyira, mint a magyar.
A „befogadó nép” önigazoló történelmi státusában keblünkre öleltük a „szép idegen” Magda Marinkót is, a közhírű sokszoros gyilkost, tisztelettel adózva eme „másságának”, lévén mi a diszkrimináló rasszizmus legelszántabb ellenségei. Miközben a legszélsőségesebb és legkorlátoltabb rasszizmus mintapéldáját szolgáltattuk a világnak: gyilkosságban társtettes, hat-nyolc-kilencszeres visszaeső bűnözők csoportját az emberi szabadságjogok bajnokainak kikiáltva a francia miniszterelnöktől pártfogásukat kéri „negyven magyar értelmiségi” (nevesítve 37). Nos, ez a minden létező emberi minőséget, cselekményt, bűnt lenullázva, egyes-egyedül az etnikai hovatartozást hangsúlyozó, csupán arra alapozó ítélet – maga a desztillált rasszizmus.
Mindezt csak annak sovány jellemzésére, milyen mélyre süllyedtünk, erkölcsiekben leginkább. A rendszerváltásnak nevezett politikai átöltözés hónapjaiban feljegyeztem egy „felmérésnek” ezt az adatát: a magyarságnak csak hat (!) százaléka tartja számon, hogy a határainkon túl is élnek magyarok. Akár eszmélkedésnek is tekinthetjük, hogy ez az arány 2004-re a háromszorosára, 18 százalékra nőtt. Tehát már „csak” a népesség 82 százalékát képviselték a nemmel szavazó, nemzettagadó globalizátorok, „internacionalisták”, „antinacionalisták”, doktriner kozmopoliták, velük azonos oldalon az urnakerülő, vállrándító testvértagadók, és ki tudja, milyen arányban azok, akik életfogytig reszketnek a „nacionalista!” leprabélyeg egzisztenciális veszedelmétől.
Nagyobb gyalázat ez Trianonnál is, amelyet nagyhatalmak kényszerítettek ránk, s ezt a kényszert mintegy törvényesítette 82 százalék nyílt vagy titkos szavazatával meg a „nem érdekel” vállrándításával is. 2004. december 6-án beírtam a naplómba: „Ha létezik még igazság a földön, a magyarság a pusztulását most kiérdemelte. Azt mondhatná erre még a Jóisten is: Csak azt bánom, hogy teremtettelek.”
Igaz, a nem szavazat kevesebb volt az igennél, de Gyurcsány egy táborba sorolta a nemmel szavazókat a tartózkodókkal, az urnakerülőkkel, mindig a 82 százalékos többségre hivatkozott, s végtére őt igazolta az országgyűlési választások eredménye is: megkapta a többség jóváhagyását.
A demokrácia alaptörvénye szerint?
De létezhet-e demokrácia a tájékozódás lehetősége, szabadsága, esélyegyenlősége nélkül? Sőt mindez együtt is kevés volna a mindennapos manipulált szóözönben, az „információ” minden perces dömpingjében a sokoldalú tájékozódás lelkiismereti parancsa, kötelességtudata nélkül. (Állíthatná valaki jó lelkiismerettel, hogy a hiteles demokráciának ezeket az elemi feltételeit – mondjuk a forradalom óta – csak egyetlen percre is tartalmazta a hazai valóság?)
Idáig hallom az ellenvetést: még az ilyen hézagos demokrácia is jobb a jogfosztó diktatúránál!
Csakhogy ez nem feltétlenül igaz. Éspedig nem csupán azért, mert lehet jogfosztó a hézagos demokrácia is, példa rá szinte a kerek világ, hanem mindennél inkább azért, mert a hézagos – pontosabban: az áldemokrácia – ellenállhatatlanul a pusztulásba sodorja a társadalmakat.
Az itt feltorlódó gondolatok kifejtésére kevés volna egy vaskos kötet is, tehát csak címszavakban mondom tovább, vállalva a meg nem értést, a félreértést, a felkeltett indulatot.
Kezdhetném azzal: a jövőt csak áldozatok vállalásával lehet szolgálni. Korunk áldemokráciái viszont a jövő megrablásából élnek, ígérgetik a mielőbbi jólétet, a duplájára emelt életszínvonalat, voksaikat a legtermészetesebb módon a jövő terhére vásárolják, rég kilúgoztak magukból minden áldozatra való hajlamot.
Hogy lerohanták Mikola Istvánt még a saját párttársai is, amikor bíráló hangnemben említette a szingliket. Így akar ő a szingliktől voksokat szerezni? Hiszen ha hinni lehet a HVG-nek, parlamentünk nagyobbik fele „magánügynek”, „szabadságjognak” tartja, ha a szingli, a macsó életprogramjává avatja, hogy kivonja magát az élet továbbadásából, átörökítéséből, és szemérmetlenül élősködik azokon, akik helyette is áldoznak a társadalom fenntartásáért. Ez a fajta élősködés úgy elhatalmasodott a „civilizáltnak” nevezett világon, hogy már Európa pusztulásával számolnak a prognózisok.
Felrémlett ez a pusztulás már 15–20 évvel ezelőtt, amikor a „halál kultúráját” legradikálisabban képviselő globális nagytőke a neoliberalizmus színképében kezdte átépíteni Európa jövőjét – az igen költséges, tengernyi gondot okozó és 20–25 éves felkészítést igénylő, saját utódlásra alapozott jövőjét – az Afrikából, Ázsiából (s Kelet-Európából!) bármilyen mennyiségben, azonnal és ingyen kapható, fölnevelt, valamelyest iskolázott, netán szakképzett „munkaerőre”.
A kultúrák békés összeölelkezéséről képzelegtek a neoliberálisok. Tartottam ettől az összeölelkezéstől, mondván: az elvénülő Európát elözönlik majd a betelepülők tízmilliói, s létrejön egy kontinensnyi kibiztosított etnikai aknamező.
Eltelt 15–20 esztendő, 80 millió a beözönlés idáig. S mintha már üzemelne is helyenként az az aknamező.
Nem hallgathatom el azt, amiről mélyen hallgat a politika, a tudomány, a sajtó: hogy a jövő átépítése saját utódról importutódra egy új – kétségkívül nem mindenben új –, világméretű élősködési forma eszkalációja. A máshol szült, gondozott, fölnevelt, oktatott, szakképzett, azonnal és ingyen kapható „munkaerő” hozama számításom szerint lehet százszorosa a marxi kizsákmányolási ráta átlagának. S az benne a gyönyörű, hogy a szemérmetlen élősködésnek ezt a globalizációs receptjét, az importutódlást a „baloldal” teljes mellbedobással pártolja, s akik nem átallják a saját utód fontosságát emlegetni a jövő építésében, nyomban megkapják a „nacionalista!”, „idegengyűlölő!” leprabélyeget az élősdi hadaktól.
Ép ésszel lehet építeni társadalmak jövőjét gátlástalan élősködésre, ha a szemérmetlen parazitizmust „kultúrák összeölelkezésének” kereszteljük át?
Lám, ott tartunk, hogy lényegében ugyanaz a neoliberális sajtó, amely a hajdani egy párt sajtója státusában még a maszek susztert is népnyúzó kapitalistának állította be, s megbélyegezte iskolás gyerekeit, ma milliárdosokat ken fel a szocializmus legfőbb rangjára, s a népirtó élősködést „emberi szabadságjoggá” avatja. Valóban ott tartanánk, hogy nincs olyan pártunk a parlamentben, amely ne nevezné ki „magánügynek”, „szabadságjognak” az akaratlagos gyermektelenek, az élet továbbadását megtagadók parazitizmusát?
Mindez csak szerény utalás arra, hogy a neoliberalizmussal fertőzött, elvénülő társadalomban hogyan tör meghatározó szerepre (II. János Pált idézve) „a halál kultúrája”, hogyan szaporodnak, hatalmasodnak el, épülnek bele a közgondolkozásba, a szokásokba, a politikába, a jogrendbe az életellenesség pusztító gócai. A magzatgyilkolás szabadsága. Az utódlástól függetlenített nyugdíjrendszer. Az egyneműek házassága. Az örökbefogadás joga, tehát az ifjúságrontás joga egynemű „házaspároknak”. A sterilizáció korlátlan szabadsága. A gyermeknevelés költségeinek a besorolása a szociálpolitika alfejezetébe, tehát e legfontosabb tételnek, a jövőbe való beruházásnak a kiiktatása a jövedelemelosztásból. Életellenes a médiára – főként az elektronikus médiára – testált szocializáció. Életellenes az az uralkodó értékrend, amelynek a jólét, a kényelem, a szórakozás-élvezkedés áll a csúcsán. Életellenes a „női emancipáció” feminista – voltaképp anyagyilkos – formája. Stb. Maga az elvénülő társadalom is életellenes, minden beavatkozás nélkül, magától pusztul tovább.
Kerek fél évszázad óta tart a pusztulásunk, s ez a fél évszázad még arra sem volt elég, hogy komolyan vegyük a nemzet létét, megmaradását fenyegető legnagyobb veszedelmet, hogy megkíséreljük lelkiismeretesen feltárni az okait, hogy rászánjunk az orvoslásra legalább egy tisztességes tisztázó vitát, amelyben azok is szót kaphatnak, akiket az idő igazolt.
Jellemzésül csak egy megjegyzés: a Mindentudás Egyeteme száznál sokkal több előadás között egyetlenegyet sem szánt erre a kétségkívül első számú, legfontosabb gondunkra.
Köszönje sorsának az ország ezt a fejbe verést! Meglehet, az utolsó figyelmeztetést kapta ettől a választási eredménytől a visszafordíthatatlan enyészetbe süllyedés előtt, az utolsót, amikor még menekülhet a megiramló pusztulás sodrásából. A nemzeti megmaradás elkötelezettjeinek is: ébresztő! Kerek fél évszázad óta naponta mélyebbre süllyedünk a pusztulásba, s ez a választási kudarc nyomatékosan figyelmeztet a végveszedelemre. De ugyanebben a süllyedő hajóban lébecolnak a globalizáció győzelmes hívei, s hamarosan rá kell ébredniük: pirruszi győzelem volt ez, a saját kezűleg összehozott csőd az ő nyakukba szakadt, az utódoknak gondosan előkészített csapdákba (költséges ígéretek) ők lépnek bele. Történelmi eredmény lenne, ha az elkövetkező két-három nehéz esztendő ráébresztené őket, hogy a pusztulás, az elvénülés nekik sem lesz gyönyörűség, agymosott híveik kiábrándulása, ritkulása nem gátolható sokáig a sajtó hazug hozsannáival. Az elherdált közvagyon új tulajdonosai rajtuk is bevasalják extraprofitjukat. Közéleti hazudozásban is, eladósodásban is világelső lenni – ez a státus az ő rangjukat sem emeli, lévén, hogy azokat is a magyarsághoz számolja a világ, akik – világpolgári öntudattal persze – magukat nem számítják a magyarsághoz. Az iszonyú adósság, noha igyekeznek áthárítani a köznépre, azért őket is terheli valamelyest. Felkínálta a sors ébresztőnek a pirruszi győzelmet; még az is megtörténhet, hogy a feltámadó szocialista öntudat leveti magáról az álliberális gyámságot.
A koalíció választási vereségére is számítva gondosan elkészítette csapdáit: minél költségesebb, felelőtlen ígéretek sorát hirdette meg a következő ciklusra, hogy legyen mit számon kérni az államcsődöt öröklő jövendő kormánytól (mint „a nyugdíjakból ellopott” 19 ezer forintot).
Nem mentegetni akarom a Fidesz-kampány ügyetlenségeit, valóban megnyerhették volna a választást, akár csak azzal, hogy a kampánymunkára önként jelentkezők Lovas István által összeboronált csoportját nem utasítják vissza a túl nagy önbizalommal megvert kampányszervezők. Nem is túl sokkal kevesebb ügyetlenkedéssel, bizony, győzhetett volna a Fidesz, a nyakába vehette volna Gyurcsány államcsődjét, és bizonyosan megérte volna, hogy agyagba tapossa a sajtó az orvoslás elkerülhetetlen fájdalmai miatt. (Mint az MDF-kormányt a kommunista csőd történelmi kártételeinek orvoslási kísérletéért 1990–1994-ben.) Számon kérve természetesen a gyurcsányi felelőtlen ígéretek teljesítését is.
A Fidesz mintha nem ébredt volna még rá, hogy a PR is szakma, méghozzá olyan szakma, amelyet tanulni sem lehet hozzá szükséges tehetség, szellem, ötletesség, humor nélkül. Meggyőződésem, hogy az a reklámszöveg, az az agitáció, amelyben nincs legalább mákszemnyi dinamit, inkább árt, mint használ a szolgálni óhajtott ügynek. („Vannak hibák, amelyeket nem akarunk többször elkövetni.” „Vannak jó dolgok, amelyeket folytatnunk kell.” Kivált ha meszszire bűzlik belőle a szándék: „Rosszabbul élünk, mint négy éve!”)
Mintha arra is későn ébredt volna rá a Fidesz, hogy ha a kétpártrendszert erőlteti, maga alatt vágja a fát. Még a vereség után is úgy nyilatkozott egyik-másik pártvezető a „jobboldalnak” nevezett, nemzeti vonzatú kis pártokról, hogy a Fidesztől vették el a szavazatokat, s ez bizony nehezen egyeztethető össze a korszerű politikai szövetkezés elveivel. Vajon nem kellene meggondolni inkább, hogy Budapesthez képest miért nagyobb az urnakerülők aránya vidéken, a falvakban olykor 20 százalékkal is? Noha a vidék jóval nagyobb arányban sínylette meg a szociálliberális kormányok politikáját. Lehet, hogy a falvakban egyik olyan pártot sem érzik igazán a magukénak az emberek, amely a parlamenti – egyébként antidemokratikus magasságra feltornászott – küszöb átlépésére esélyes? Egy önálló történelmi kisgazdapárt szövetsége nélkül aligha lehet felszámolni ezt a hiátust. S az is felülvizsgálatra érdemes, a nemzeti radikálisok, a „harmadikutas” MIÉP–Jobbik kirekesztésében tisztességes-e a teljes egyetértés azokkal, akik a fél évszázados népirtást, a „halál kultúráját” magában a parlamentben képviselhetik?
Egyébként is nagy hátránya a nemzeti oldalnak az osztódás, az elkülönülés, miközben a globalizáció vonzatában a „baloldali” irányzatok minden elkülönülést, ellentmondást, ellenszenvet alárendelnek egyetlen célnak: hogy a hatalmat megszerezhessék, megtarthassák. Lehet ezt elvtelenségnek nevezni, de a politikai harcokban vitathatatlan a célszerűség. A nemzeti oldalt viszont rendre szétrobbantja határtalan „elvszerűsége”, amelyet a legpontosabban így fejezhetnék ki: saját pártot minden magyarnak!
A Fidesz kampányának egyébként nemcsak az ingerlő direktség volt a gyengéje, az ötlet, a humor, a szellemesség hiánya, nem is csak az a tévhit, hogy a szavazók nagy-nagy többségét egyáltalán érdekli az igazság, s hogy a tapasztalhatóból alkot ítéletet, nem pedig a napi agymosások, rágalmak, PR-trükkök zuhatagában összeálló „beállítódása” szerint. Orbán vitatkozó eleganciája, feltétlen bizalma az emberi értelemben, az ésszerű érvelésben még az Akadémia közgyűlésén sem tromfolná le biztonsággal az ellenfél alkalmas pillanatban elsütött, kellőképp sunyi, demagóg „ziccereit”; a politikai kampányviták „lefelé nivellálnak”, tehát szükségképpen elmocskolódnak. Aki arra helyez súlyt, hogy tiszta maradjon a fehér gallérja, ne vállaljon részt ilyen vitákban.
Ráadásul a helyzet elhibázott értékelésére épült a kampány főszólama. Még a nagy plakátok szereplői is csak a jövedelmeket, gázárakat, közüzemi díjakat hasonlítgatták, s ez a hasonlítgatás az ellenfélnek kedvezett, épp a lényeges különbségeket sikkasztotta el. Igazában nincs érvényes, megbízható, hitelesnek elfogadható összehasonlítási alap a négyéves különbségek felmérésére: Mit ér a hasonlítgatás, ha hiányzik belőle az államadósság közel másfél milliós fejadagja, amely még a csecsemőket is terheli? Vagy az adófizetők fejadagja: három és fél millió? Vagy a családokat terhelő adósság, négy tagra számolva öt-hat millió? Iszonyú adósságát ma még egyetlen ember sem érzi, az életszínvonal összehasonlításánál sem számítja be, hiszen maga a pénzügyminiszter sem mérhetné föl, mennyi kamatot kell még addig fizetnie az öt-hat millióval megterhelt családnak, mire – talán évtizedek múlva – sikerül törlesztenünk az államadósságot.
Olvasom a panaszt: a fiatalok, az első szavazók közül kevesen vettek részt a választáson. Sikk ez ma: megvetni a politikát az urnakerüléssel is. Vajon nem vettek volna sokkal többen részt, ha felvilágosította volna őket a kampány: a kormánynak ez a pilótajátéka (kölcsönt felvenni, törleszteni kamatostul még nagyobb kölcsönökből és így tovább lépcsőzetesen az egekig) legnagyobbrészt a mai fiatalokkal fizetteti majd vissza kamatostul a felhalmozott s naponta ma is négymilliárddal növekvő, iszonyú adósságot: a dupla áron épített sztrádákat, a százmilliós végkielégítéseket, a harmincmilliós luxuskocsikat, az összes zsiványkodást. S erre a visszafizetésre egyetértését adva, jogérvényesen kötelezte el magát nemcsak támogató szavazatával, de urnakerülésével is minden agymosott, sikkes fiatal.
Jogrendünk képtelensége, hogy akár néhány főnyi parlamenti többséggel, négy évre érvényesített jogosítványával a kormány államcsődbe taszíthatja, fejlődésében évszázadra visszavetheti eladósító, ész nélkül privatizáló politikájával az országot. A posztkommunistáktól megszokott felelőtlenséggel a nemzet sorsa, jövője iránt, a pártfegyelemmel regulázott frakciók demokráciát megcsúfoló kényszerszavazatával. Tessék megnevezni egyetlen olyan miniszterelnököt a parlamenti demokráciák világában, aki nyilvánosan azzal dicsekedne, hogy olyan kölcsönökből emelte a nyugdíjakat, a fizetéseket, amelyeket majd a gyerekeknek, az unokáknak kell visszafizetniük kamatostul. Tessék megnevezni egyetlen olyan demokráciát a világon, ahol ezt az eszement gazdaságpolitikát a népesség jó fele támogatja szavazatával (minthogy kilenctized részben olyan „szabad sajtótól” kapja félretájékoztatását, amely egyenes ági, szinte érintetlen öröksége egy pártállam sajtómonopóliumának).
A 19 ezer forintokkal, 13. havi nyugdíjakkal, sokmilliárdos szemérmetlen önreklámmal megvásárolt voksokat gyermekeink, unokáink fizetik majd ki, s a könnyelműen begyűjtött adósság ezermilliárdjait ráterhelni utódainkra, a jövőre – ez minden adósságtehernél nagyobb ráfizetés, mert erkölcstelenség, mert történelmi bűn.
Nagyobb baj van itt, mint amilyen baj lehet akármilyen választás akármilyen eredménye. Mindenestül a magyar történelem söpredéke vagyunk. Hétszázezerrel több koporsót használtunk fel 25 békés esztendő alatt, mint pólyát, s a legázolt forradalom óta küblibe kapartunk „legálisan” és illegálisan hét-nyolc millió feldarabolt magzatot. Ez a ma még magyarnak nevezett társadalom több magyar lelket gyilkolt ki a világból néhány békés évtized során, mint ezer év háborúskodásaiban együttvéve minden ellensége, tatár, török, német, orosz.
Abban az országban, amelyet így lezüllesztett a politika és a sajtó, az önkifejező demokrácia sem lehet különb – tehát menekül.
Ez a választás, meglehet, a sors utolsó figyelmeztetése, nem ám csak a vesztesnek, a győztesnek is.