Világfalu Indonéziában

Néha talán arról is kellene írni, hogy jó élni. Megfogalmazni az apró örömöket és a reményteli, nagy várakozásokat, amelyeknél talán már nem is fontos a végeredmény, bőven elegendő az útközben érzett boldogság. Néha talán el lehet feledni azt, ami fáj; magunk mögött hagyni a politikát és a csalódottságot, s megpróbálni felfedezni magunkban és környezetünkben a szépet.
Az elmúlt napokban újra egy világkatasztrófa közvetlen közelében lehettem. Jáva szigetének középső részén, Yogyakarta város körzetében egy fölrengés hatására meghalt több mint hatezer ember. Eddig ennek semmi köze a boldogsághoz, sorsokat és reményeket temettek maguk alá a romok, és az első napokban ennek megfelelő volt a hangulat a térségben. Az ijedtség és a pánik elmúltával azonban nagyon mélyről elindult valami lassú, de feltartóztathatatlan erő, amely elfedte a sebeket és utat teremtett a túlélőknek a folytatáshoz. Napról napra tért vissza a lüktetés a városba, nyitottak ki a boltok, indultak el az emberek, és igen – bizonyára nem túlzás és profánság ezt leírni –, visszatért a mosoly is az arcokra, mindennél kézzelfoghatóbban hirdetve az élet mindent legyőző erejét.
Sokan kérdezik tőlem, miért járok nagy borzalmak helyszínére, és ott mennyire visel meg a látvány. Ha nincs kedvem hosszan válaszolni, azt mondom, ami való, de nem teljesen igaz: emberek tízezreinek szenvedését hozó világkatasztrófák helyszíneiről hazatérve egy ideig megtanulom helyén kezelni a dolgokat. Lényegtelen kérdéssé silányul az, hány százalékkal emelik a gáz árát, vagy hogy éppen ki a miniszterelnök. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hétköznapi problémák nem mérgezhetik meg emberek millióinak az életét, és nem is azt, hogy örülök a gázáremelésnek, csak egy ideig számomra nem ez lesz a legfontosabb kérdés. Az ottani látvány megtanít örülni annak, hogy élek, hogy egészséges vagyok, és hogy jól vannak azok is, akik nekem fontosak.
Most nem akarom elintézni a választ ennyivel. Arról akarok beszélni, hogy élni jó és nem reménytelen, még akkor sem, ha ijedségünkben vagy kishitűségünkben éppen nem látjuk a kiutat reménytelennek vélt helyzetünkből. Igazán nagy bajok idején – és most már, a sokadig nagy tragédia után, bizton állíthatom – azt tapasztalom, hogy az ember bújik elő belőlünk, s nem az állat. Hirtelen nem a mindenáron – akár a másik élete árán is – való túlélés ösztöne irányít minket vészhelyzetben, hanem a társas lény másikon segíteni akaró és tudó, közös kiútkeresése. Valahol mélyen ez van belénk kódolva, még akkor is, ha a rárakódó dolgok terhe miatt hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni.
Három magyar élt Yogyakarta városban a tragédia idején, és a rengések után először egymást hívták fel. Ahogy megérkeztek a magyar orvosok és segélycsapatok, azonnal keresték a kapcsolatot velük is – nem azért, mert segítségre szorultak, hanem mert jó volt a nehéz napokban egymás között lenni, magyarul beszélni. A kiérkező, három különböző szervezethez tartozó magyar csapat is segített egymásnak, a korábban érkezők átadták helyi kapcsolataikat a később jövőknek, és nem az volt a fontos, ki hányszor és hogyan szerepel a hazai médiában. A magyarok jelenlétéért különben nagyon hálásak az indonézek – a Jakarta Post még több mint két héttel a tragédia után is egy helyi nőt vizsgáló magyar doktornő fotójával illusztrálta a földrengés utóhatásait elemző riportját.
Európai szemmel rendkívül tanulságos élmény volt látni a város újjáéledését is. A főutca, a Maliboro nem sérült túlságosan, így ott viszonylag hamar újrakezdődtek a hétköznapok. A forgalmas út két oldalán sajátos körforgása, rítusa van a napnak. Napközben a kereskedők foglalnak el minden négyzetcentimétert mobil standjaikkal – pólót, batikot, bizsut és egyebet árulva úgy, hogy aki végigsétál az úton, óhatatlanul is beléjük ütközik. Kilenc után aztán kiürül minden, és helyüket elfoglalják az éjszakai vendéglősök, akik minden talpalatnyi területre gyékényt terítenek, a szervizúton pedig kézzel húzható kis kocsikon főzik a teát, sütik a rizst és a csirkeszárnyat. Zenészek is előkerülnek, akik pár rúpia reményében andalító számokat énekelnek a szerelemről, az emberek pedig békésen vacsoráznak, vízipipáznak, beszélgetnek hajnalig. Ez a világ legnépesebb muzulmán országa, alkoholt nem árulnak itt, de ez úgysem feltétele a tartalmas együttlétnek: kockáznak, kártyáznak és csak úgy elvannak egymással az emberek a gyékényeken. Hajnalban pedig újabb váltás: reggeli árusok veszik át a terepet, tejbe főtt rizst, gyümölcsöt, indonéz kávét és egyéb eleséget árulnak a munkába igyekvőknek, hogy aztán délelőtt tíz körül megint jöhessenek a kereskedők. Az emberek boldognak látszanak még akkor is, ha zömüknek napi egy dollárnak megfelelő rúpiából kell eltartaniuk népes családjukat, miközben a járdáról nyíló bevásárlóközpontokban hetven-nyolcvan dolláros parfümöket árulnak unott arcú elárusítónők. A város határától huszonhat kilométerre ott pöfékel az egyre aktívabb Merapi, de az emberek arca nem rándul görcsbe – csak a gazdagok és a külföldiek hagyták el pánikszerűen a várost. Elég néhány percet eltölteni itt, hogy ráébredjünk, jó élni. Megértjük a helyieket, akik nem engedik határidők, percre pontosan lekötött találkák, hangosan megvívott szócsaták kereteibe passzírozni az életüket. Yogyakarta után a fővárosban – barátságok és véletlenek különös játékaként – a megapolisz egyik legújabb és legelőkelőbb szállodájában kaptam szobát. A Ritz Carlton Hotelben ezen a héten jó érzés magyarnak lenni – matyóruhás indonéz lányok szolgálnak fel a vacsoránál, a büfében a tenger gyümölcsei és a nemzetközi kulinária egyéb finomságai mellett gulyáslevest és vargabélest is választhatunk, kísérőnek pedig a Rajkó zenekar muzsikál. A szállodában magyar hét zajlik éppen, piros-fehér-zöldbe öltözött a társalgó, ahol magyar festő (Herencsár András) képei vannak kiállítva.
Az ötcsillagos szállodában este nem tudtam beállítani a drót nélküli világhálós kapcsolatot, így az asztalon talált vaskos ismertető által ajánlott belső számot hívtam segítségül. Kedves női hang válaszolt, majd amikor bemondtam a szobaszámom, megkérdezte, hogy a szingapúri, jakartai vagy egy harmadik ország városának Ritz Carlton Hoteljében foglaltam szobát.
Váratlan volt a kérdés, de az ijedt válaszom után eszembe jutott, hogy a szállodalánc nyilván racionalizálta a költségeket és a világháló segítségével összevonta három intézménye ügyfélszolgálatát. Miután választ kaptam gondjaimra – a társalgás természetesen angolul folyt –, megkérdeztem, feltehetek-e neki egy magánjellegű kérdést. Az igenlő válasz után afelől érdeklődtem, melyik ország mely városában van éppen most ő. Meglepte a kérdés, némi hezitálás után azonban összeszedte magát és azt mondta, őszinte sajnálatomra nem adhat választ a kérdéseimre, és ezért elnézésemet kéri. Amíg beszélt, hirtelen eszembe jutott egy régi hír, mely szerint Budapest egyik külső kerületében százával ülnek számítógépek előtt kellemes hangú, nyelveket jól beszélő magyar fiatalok, és nemzetközi cégek ügyfélszolgálatát látják el egyáltalán nem nemzetközi bérekért. Hirtelen ötlettől vezérelve búcsúzóul magyarul kívántam neki jó éjszakát. Jó éjszakát Önnek is, Uram! – jött a válasz azonnal magyarul, és biztos voltam benne, hogy beszélgetőtársam elmosolyodott a vonal másik oldalán.