Vonal, kód

7 7 . ü n n e p i k ö n y v h é t

Nem tudom, Tóth Krisztinának van-e írói fantáziája. Vagy csak tehetsége van. Érzékenysége, hogy lásson. De a befogadó szempontjából ez mindegy is. Szeretem a verseit, mert őszinték: szenvedélyesek meg kiégettek, okosak meg banálisak, határozottak és bizonytalanok.
Megörültem hát első prózakötetének. Ám nem értettem. Az első két mű elolvasása után legalábbis. A Lakatlan ember (Határvonal) című írásban négy-öt novella lappang, ugrálunk az időben. A tolltartó (Irányvonal) helyenként indokolatlanul patetikus és filozofikus. Aztán ráéreztem a szerző ritmusára. Nem gondolom, hogy azért, mert én is az indigókék iskolaköpenyek és füzetborítók idején voltam kisiskolás, és ötven fillérért ettem a fagyit. Vagy mert nekem is megmondták, mi az irányvonal. És áhítatos tisztelettel viseltettem minden nyugatról érkezett tárgy iránt. Nem, nem csak azért, mert ugyanabból a korból: a lakótelepi „mítoszok” idejéből merítettük az élményeinket.
Tóth Krisztina történetmondóként is önmagát járja körül, többnyire egyes szám első személyben. Költészetének jellegzetes témái, hangulatai, technikái érhetők tetten prózájában is. Meghökkent, kizökkent: „Kezdjük a kályhától. Nagy, karamellszínű cserepek borítják.” Képes gyermekké lényegülni: „A felnőtteknek sárga a talpuk. Olyan mindnek a sarka, mint a sajt széle. Nem akarok a sárga talpúakhoz tartozni.” Történeteinek lírai alanya gyakran érzi úgy, hogy fura film szereplőjévé vált, s idegennek érzi magát saját közegében. Merész képzettársításokba, váratlan fordulatokba ütközünk egy mondatán belül is: „Hosszan mutatták a kormányfő arcképét, kétoldalt szemölcsök voltak az arcán, a farkaskutyáknak szokott ilyen lenni, a miénknek is volt.”
Megértettem: „a történeteknek soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak, és másuk máshol kezdjen hasogatni, burjánzani, nyilallni”. Nem nevezném novelláknak ezeket az írásokat: tizenöt történetet mond el hitelesen a szerző, amelyek – minden abszurditásuk, groteszkségük ellenére – hétköznapiak, és megtörténtek, ha nem Tóth Krisztinával, akkor valaki mással. Vagy nagyon jó fantáziája van az írónak.
(Tóth Krisztina: Vonalkód. Magvető Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 1990 forint)