Zökkenőmentes volt a kutatás?
– Általában igen. Egy ponton feneklett meg a munka, amikor a kommunista párt levéltárában azt szerettem volna megvizsgálni, hogy az egyházra vonatkozó anyagi ügyekben milyen intézkedéseket hozott az Állampolitikai Osztály. Nagyon határozottan letiltották a további kutatást; rám telefonáltak, hogy ez nem tartozik a témámhoz. Azt feleltem, szorosan hozzátartozik, hiszen az 1948-as egyezménynek, amelyet kutatok, anyagi előzményei és vonzatai is voltak. Nem hatottak az érveim. Ott abbahagytam a kutatást. Nehezítette munkámat az is, hogy rengeteg anyag megsemmisült, először ötvenhatban, majd nyolcvankilenc–kilencvenben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyházi iskolákkal foglalkozó főosztályainak teljes iratanyagát elégették. Sok mindent le sem írtak, ez a rendszer sajátossága volt: leszóltak telefonon, vagy a nagyon kényes dolgokat vadászaton beszélték meg, mert féltek a falaktól.
– Könyvéből kiderül: az egyház elleni harc nemcsak a kommunizmus legradikálisabb időszakára jellemző, hanem az úgynevezett puha diktatúra idején is létezett. Örökre kibékíthetetlen marad a szocializmus és a keresztyénség ellentéte?
– A Politikai Bizottságnak még az 1973-as, szigorúan bizalmasnak minősített egyházpolitikai anyaga is sürgeti „a vallásos világnézet elleni kitartó eszmei harcot”, amelynek részeként szorgalmazza „az egyházi reakció erkölcsi lejáratását és elszigetelését”. Az ideológia erre a világra rendezkedik be, a keresztyénség pedig felsőbb hatalomtól várja a boldogulását. A két lelkület összecsapása elkerülhetetlen; a Szentírás az első lapjától az utolsóig beszél a feloldhatatlan ellentétről sötétség és világosság között.
– A kötet újszerű modell segítségével elemzi és rendszerezi a dokumentumokat.
– A Jelenések könyvének egy részletében János apostol a tengerből felemelkedő fenevad képével szemlélteti az egyházellenes hatalmat. A fenevadnak tíz szarva van, azaz tíz tulajdonsága: hazugság, erőszak, megnémítás, vagyis a szó gúzsbakötése, elszigetelés, megosztás, elszegényítés, gyermekrablás, istentagadás, háborúskodás és végül alakváltás. Ez a kommunista uralom pontos jellemrajza is, ezért fejezetenként szemléltettem, hogyan jelentek meg e tulajdonságok a hétköznapokban.
– Kitűnik, hogy az egyház elleni küzdelem egyik eszköze az anyagi ellehetetlenítés volt.
– Az iskolák államosításával óriási ingó és ingatlan vagyon szállt az államra. Az 1948-as iskolaállamosítási törvény állami tulajdonba helyezte az épületekkel együtt az iskolák minden beépített és elmozdítható bútorzatát, berendezését, felszerelését, könyvtárait, de még a tanulóotthoni fehérneműt is; ezt a törvényt egyébként csak 1999-ben helyezték hatályon kívül. Az egyházakat megfosztották a földjeiktől, s ezeket a földeket soha nem kapták vissza, ahogy a bérházakat sem, amelyek bevételei az egyházi intézmények, leginkább az iskolák fenntartását szolgálták. A veszteség ezért nem csupán annyi, amennyit 1945 és 1948 között elvettek, hanem annak hatványa, hiszen mára az egykori tőke gazdasági tevékenységek révén megsokszorozódhatott volna. Az államosított egyházi vagyon „ellentételezéseként” negyvennyolctól kezdve húsz éven keresztül csökkenő mértékben támogatta az állam az egyházat. Hatvannyolcban lejárt volna az államsegély folyósítása, azonban egy annak idején titkosított irat azt tartalmazta, hogy „mindent mérlegelve nem az az érdekünk, hogy megszüntessük az egyházak támogatását, hanem hogy a jelenlegi mértéket fenntartsuk”. Közben a nyugati egyházak ajánlatot tettek a magyar államnak, hogy kifizetik egy összegben ezt a pénzt, de az állam erre nem tartott igényt.
– Kezében akarta tartani a gyeplőt.
– Hát persze.
– Nem tudom megállni, hogy meg ne említsem: a mai hatalom szerint az állami támogatásokat vissza kell fogni. Holott az egyházak csupán az állami feladatok ellátásához szükséges normatívákat kérik, illetve azt a járadékot, amely a vissza nem kapott ingatlanok értékének töredéke.
– Igényelhetnénk állami támogatást kisajátított földbirtokaink, tönkrement tőkénk, lerombolt épületeink kárpótlásaként is, s olyan háborús károk miatt elpusztult javak pótlásaként, amelyekért az állam annak idején felelősséget vállalt. Egyébként adófizetők vagyunk, a mi adónkból is él az állam. Ha a keresztyén szülők egyházi iskolába akarják járatni a gyerekeiket, akkor az állam részéről ennek biztosítása nem jótékonyság vagy szívesség, hanem kötelesség. Ezt az igényt figyelmen kívül hagyni szerintem ugyanabból az indulatból fakad, amely annak idején az iskolaállamosításokban nyilvánult meg.
– Az 1948-as kikényszerített egyezmény létrejöttéig az iskolák kétharmada volt egyházi kézen, de ez az arány még abban az évben egy százalék alá zuhant. Miért a felekezeti oktatás volt a legfőbb szálka a világi hatalom szemében?
– A Biblia szerint a fenevad „gyermekfaló”. A gyermeket elszakítani szüleitől, szülei értékrendjétől, kiszolgáltatottá tenni, anyagelvűvé idomítani, alattvalót nevelni belőle: ez a célja. A pártállam idején az iskolák államosításában jelent meg a leglátványosabban ez a törekvés, de ugyanez állt a családi ünnepek, a keresztelés, az egyházi temetés állami szertartásokkal való pótlása mögött is. Nagyon érdekes volt nyomon kísérni, hogy milyen intézkedéseket hoztak a hittanbeíratásokkal kapcsolatban. Évente rendszerint két napon engedte a pártvezetés, hogy hittanbeíratás történjék; ilyenkor mindenütt felkeresték a megyei központból azokat az iskolákat, ahol előző évben magas volt a beíratott gyerekek száma, hogy „segítsék az ottani elvtársakat”. A beíratottakról mindenhonnan még aznap K-vonalon ment a jelentés a központba. Megtörtént, hogy minden szülő elé új, tiszta papírt tettek, mintha ő lenne az első, aki hittanra akarja járatni a gyerekét. Ennek pszichés hatása volt, senki nem szereti elsőként felírni a nevét, ezért sokan habozni kezdtek, majd elálltak a szándékuktól. Előfordult, hogy az iskolaigazgatók a templom ajtajában álltak és jegyzeteltek, lesve, ki megy vasárnap istentiszteletre. A párt, az oktatási minisztérium és a pedagógus-szakszervezet közös akcióprogramot dolgozott ki a hittan visszaszorítására: rendelkeztek, hogy a hittanórák idejére olyan iskolai elfoglaltságot kell tenni, amely elvonja onnan a tanulókat. Az „egyházközelieket” ki kellett zárni a jutalmazásokból. Az egyik jelentés szerint „a papok egyezményellenesen diavetítést használtak hittanórákon”, ennek ellensúlyozására üzemek és vállalatok diavetítőket ajánlottak fel az iskoláknak, hogy „elvonják a gyerekeket a papok befolyása alól”. A hittanos gyerekeket felállították és megszégyenítették az osztályban.
– Nem lehet, hogy a világnézeti propaganda hatására amúgy is megcsappant a lakosság körében az egyházak népszerűsége?
– Nem csappant meg. Ötvenhatban, a forradalom kitörésével kilencven–száz százalékra ugrott fel a hittanra beíratottak száma. Ötvenhét elején aztán született egy kormányrendelet, miszerint csak a korábban beíratott, alacsony létszámot lehet figyelembe venni, mert „az ifjúság tömeges megjelenése a hitoktatásban súlyosan zavarja az iskolai élet rendjét, fegyelmét, és károsan befolyásolja az ifjúság nevelését”.
– Könyvében az egyház és az államhatalom nem egy pálya két térfelén küzd egymással, hanem az utóbbi átjárja, behálózza az előbbit…
– Ez a legszomorúbb. Nagyon rossz érzés volt például olyan iratot olvasni, amely szerint az esperes elment látogatóba lelkész kollégájához, majd az ÁVH-nak készített jelentésében lerajzolta a parókia belső alaprajzát, hogy a szerv gyors házkutatást tudjon végezni, mikor a lelkészcsalád nem tartózkodik otthon. 1967-ben, mikor a református egyház négyszáz éves jubileumát ünnepelte Debrecenben, egyházi emberek módosították a külföldi vendégek programját, hogy az Aranybika Szállóban hagyott csomagjaikat át lehessen kutatni. Azokba a lakásokba lehallgató készüléket helyeztek, ahol külföldi vendég látogatása volt várható. A „Kende” fedőnevű ügynökön keresztül nyolcvan budapesti lelkészt tartottak ellenőrzés alatt, sőt a segítségével bomlasztották a lelkészi kart. Az ügynökök jellemzést adtak a lelkészekről, beépültek a presbitériumokba, tájékoztattak az ifjúsági órákról. De hangsúlyozom, hogy nem az egész egyház volt korrupt. Elsősorban a rendszer volt romlott, amely sajnálatos módon megtalálta a maga kiszolgálóit az egyházi emberek között is. Ravasz László szavaival: „A kommunizmus arra rájött, hogy az egyházat üldözéssel csak megerősítheti. Tehát a módszer az, meggyengíteni az egyházat az egyház által. A kommunista egyházpolitika szembeállítja Krisztus népét a vezetőivel. Megnyeri az egyház vezetőségét szövetségesének, és vele bontatja le az egyház történelmi épületét. Ezt a belülről gyengítő módszert a kommunista állam az utóbbi évtizedben mindenütt megkísérelte, ez legkevésbé Kelet-Németországban sikerült, fájdalom, hogy ez leginkább Magyarországon meg is valósult.” Miközben egyesek árulók voltak, az egyház egésze szenvedett és imádkozott, és a hűségesek nem tagadták meg egyházi kapcsolataikat. Így maradhattak nyitva a templomajtók a mostani időkig.
– Azt állítja, a teológus hallgatók előre megírt, központilag ellenőrzött prédikációkkal jártak a gyülekezetekhez legációba. Az egyház átfogalmazta teológiai felfogását is…
– Ezt nevezték a „keskeny út”, majd a szolgálat teológiájának, amely egyházi köntösbe bújtatott pártideológia volt. Valójában annyit jelentett, hogy az egyház tevékenysége a fogyatékkal élők, különösen az értelmi fogyatékosok köré rendeződjön, valamint az idősek ellátásra korlátozódjék. 1952-ben a maradék nevelési intézményeket, az árvaházakat is államosították. Az állam nem tudta volna olyan teológiai formába önteni saját ideológiáját, mint ahogy ezt megtették neki egyes lelkészek. Persze ez a teológia időhöz kötött és hamis. Vannak részigazságai, de mikor a részigazságot kizárólagossá nagyítják, az a hazugság egy formája.
– Az egyház missziói tevékenységét is megcsonkították…
– Amikor a hívők házi bibliakörökbe vonultak, az Állami Egyházügyi Hivatalban szó szerint megfogalmazták, hogy a feladat a beépülés és a bomlasztás. Néhány lelkész „szeretettel” javasolta az egyháztagoknak, hozzák be ezeket a köröket a gyülekezeti termekbe, oda ugyanis könnyebben be lehetett ültetni a párt embereit.
– Azok közül, akik összejátszottak a világi hatalommal, még mindig vannak, akik funkciót töltenek be az egyházban?
– Igen. De sokan meghaltak, sokan nyugdíjba mentek.
– Akkor a református egyház óriási lehetőséget hagyott ki.
– Nézze, nem mindegy, mit értünk egyházon. Az egyház teológiai értelemben Krisztus teste. Szükséges, hogy legyen intézményesített megjelenési formája is, hiszen tömegeket koordinál. Az intézményrendszer korrumpálódott. Krisztus örök hűségének a jele, hogy mindezek ellenére nem mondott le az övéiről, nem vonta vissza az egyház mandátumát. De Isten megítéli a népét, mert nem hagyhatja szó nélkül a bűnt. Az a kérdés, kik azok, akiket Isten ítélete lemorzsol, vagyis kik azok, akik annyira megszerették a fenevad szolgálatát, hogy nem akarnak szabadulni tőle. Sem az egyéni bosszú, sem a tétlen semmittevés nem vezet az egyház megújulásához. Kálvini megoldás lenne egy, a megtisztulás folyamatát elősegítő, felhatalmazott testület létrehozása. Mindenesetre az egyház deklarált, kifejezett szándéka a múlttal való szakításra akkor is üzenetértékű lenne. Hangsúlyozni szeretném, hogy egy ilyen vizsgálatban nem az a cél, hogy mind többen lemorzsolódjanak, hanem hogy mind többen megmaradjanak. Ennek őszinte bűnbánat az ára. Hogy elismerjük, van részünk abban, hogy az egyház olyan erőtlen, amilyen.
– Erőtlen az egyház?
– Mindaddig erőtlen, amíg méltatlanul úrvacsorázik. Az úrvacsora szereztetési igéjében szerepel egy mondat: „aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy iszsza az Úr poharát, vétkezik… ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan”. Aki vétkezett, annak vállalnia kell a bűnbánatot, és annak cselekedetekben megnyilvánuló következményeit. Ha ez elmarad, képmutatás lesz az egész.
– Mostanság is vannak papi ruhás emberek, akik támogatják az egyházellenes politikát. Ők is hangoztatják az egyház bűneit, hiszen le akarják járatni a világ előtt…
– Aki az egyházat lejáratja, akár egyházi, akár világi ember, folytatja a diabolikus, megosztó munkát. Én nem vádolom az ügynököket sem, sőt a kommunista államhatalmat sem. Jogom van sok mindent kimondani, mert sok társammal együtt az életemet tettem az egyházra egy olyan korszakban, mikor nem járt dicséret érte. De nem az a cél, hogy kipellengérezzük magunkat. Ítélkezni nem akarok, de szólni arról, amit láttam, igen.
– Abban a nehéz időszakban voltak példás életű lelkészek is, például a szintén megfigyelt Joó Sándor, vagy Ravasz László, akit aztán félreállítottak.
– A református egyházban is voltak olyan emberek, akik az evangélium ügyéért hagytak mindent kárba veszni, nem törődtek személyes egzisztenciájukkal, mert csak az evangélium volt számukra fontos. Ilyen volt az említetteken kívül Pap László, a budapesti teológia dékánja, és több névtelenné tett hétköznapi mártír. Sok szenvedést álltak ki, de megkapták a kárpótlásukat: olyan istenközelséget és békességet élhettek át, ami a hatalomhoz dörgölőző embereknek nem adatik meg. Meg kell mondanunk, hogy Ravasz Lászlóék először igen nyitottan fogadták a demokráciát. A kommunista párt programjának voltak számukra rokonszenves elemei, például a szociális elgondolások. Ravasz negyvenhatban így írt: „örömmel fogadjuk azt a társadalmat, amely a munkásság, parasztság és értelmiség harmonikus együttműködésére épül, és nem siratjuk a barokk kor társadalmi emlékeit. De tiltakozunk az ellen, hogy az újgazdagok régi fényűzést gyakoroljanak, és követeljük, hogy egy szegény ország puritán életfelfogást kövessen. Kívánjuk, hogy a közéleti hazugságok kipusztuljanak, ne mondják demokráciának, ha valami diktatúra, szabadságnak, ha valami szolgaság, nemzeti egységnek, ha valami atomizálás, igazságszolgáltatásnak, ha valami bosszúállás, s ne dicsérjék haladásnak, ha valami visszaesés.” Ravasz mindenkinél hamarabb felismerte, hogy ez nem az a társadalmi berendezkedés, aminek állítja magát.
– Megváltozott-e mára az egyház társadalmi környezete?
– Megjelenését tekintve igen, lényegét tekintve nem. Újrakezdődött a hazudozás, az erőszak, a szó gúzsba kötése. Hány ember tudja az igazság egyes elemeit, és nem szól, mert félti az egzisztenciáját, a munkahelyét. Folytatódik az elszigetelés, a közösségek atomizálása, a bomlasztás, a hatalom bekúszása a magánszférába. Amit a könyv a tizedik szarvként jelöl, a redivivus, az alakváltó vagy újra testet öltő hatalom. S ez azt jelenti, hogy minden korban megtalálja a maga eszközeit és kifejezési formáját. Tocqueville ezt nevezi Leviatán-államnak. A fenevad tehát nemcsak a pártállamot, s nem is csak a diktatúrát jelentheti, hanem minden államformát, amely kimondva vagy kimondatlanul Isten trónfosztására épül. A pártállam s benne az egyház története azt mintázza, hogy a démosz, a nép is lehet zsarnok. Mindaddig, amíg bármely társadalmi berendezkedés az ember önző szívéből táplálkozik, azaz számításon kívül hagyja Isten rendjét, addig előbukkan és felöklel a tíz szarv hol egyike, hol másika. A sötétség nem akarja elismerni Isten uralmát, Isten pedig azt mondja, dicsőségemet másnak nem adom. Másként az igazságot engedné ki a kezéből, valamint a könyörületet is, s ez atyai jóságával összeférhetetlen. Amíg az egész teremtésben nyilvánvaló nem lesz Krisztus uralma, folyik ez a harc a világ színpadán.
– Ezen a színpadon, ha szabad így fogalmaznom, élesben megy a játék. S a harcban emberi életek, sorsok mennek tönkre.
– Szabadon választhatunk az élet és a halál között. A könyvem címoldalán két apró ibolya látható, édesapám hozta magával őket a frontról. Szálasi felajánlásaként leventetársaival, fegyvertelenül, kivitték őket a frontra. Egy alkalommal a nyitott tehervonatot, amelyen utaztak, vadászrepülők támadták meg. A mozdonyt kilőtték. Ő közvetlenül a mozdony mögötti kocsiban volt. A repülők több hullámban végigpásztázták a vagonokat. Kilőtték mellőle a legjobb barátját. Volt, akinek a fél lábát egyetlen ín tartotta, úgy ugrott le a vonatról. Végigsorozták még a menekülőket is. A nagy rohanás után édesapám egy akácos melletti gödörben talált menedéket. Ott köszönt rá ez a két ibolya. Az jutott eszébe róluk, hogy bármi történjék, az élet mindig erősebb a halálnál. Leszakította a két ibolyát, s betette a bibliájába, amelyet mindvégig magánál tartott. Mikor a fogságban ennie sem volt mit, szó szerint a lelki táplálék tartotta életben. Ezt a két virágot hatvanegy éve őrzi a bibliájában, s most elkértem, hogy rámásolhassam a könyvem címlapjára, hadd hirdessék ott is: bármi történjék is, az élet erősebb a halálnál. Megengedi, hogy felolvassak egy részt a korinthusi levélből?
– Tessék.
– „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” Rákosi azt mondta, még harminc év, és bezárják a templomokat. Számos zsarnok hitte már, hogy véget vethet a keresztyénségnek. Ők már nincsenek sehol, de az egyház létezni fog a világ végezetéig, mert nem emberi találmány, hanem Isten alkotása.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
