A Zöld könyv meg a lila köd

A nagyember szózatot intézett népéhez. A sok közhely meg „gyerünk, gyerünk barátaim” közben megtudtuk, hogy az egészségügy átalakítását összefoglaló úgynevezett Zöld könyvet társadalmi vitára bocsátják. Nem szerettem a társadalmi vitákat azelőtt sem. Annak az illúziónak a lebegtetését, hogy a nagyközönség, az istenadta nép beleszólhat, véleményt nyilváníthat az őt érintő ügyekbe. Annak ígéretével, hogy hasznos javaslatai később beépülnek a törvényekbe. Nem így volt. A véleményező szervek: szakszervezet, pártszervezet, Hazafias Népfront, ilyen-olyan szövetségek rendszerint egyetértettek az előterjesztésekkel. Egyébként is már mindent előre eldöntöttek, kit érdekel a sok lúzer? Az úgynevezett társadalmi vita volt Kádár alatt a fölösleges gőz egyik levezetőszelepe. Mára kiment a divatból, sőt az Alkotmánybíróság törölte a kifejezést a társadalom szótárából. Meglepődve hallom, hogy az egészségügy reformját társadalmi vitára érdemesnek tartják. Egész augusztusban, amikor az országra kiteszik a „szabadságon” táblát.
Megkérdeztem néhány embert, mi az a HBCS? Néma fejrázás a válasz. Durva viszont a miniszterelnök azon kijelentése, hogy micsoda elborzasztó dolog, hogy a magyarok átlagban hat évvel kevesebbet élnek, mint azokban az országokban, ahol ugyanennyit költenek az egészségügyre. Ezt jól véssük az eszünkbe! Nem azért élünk rövidebb ideig, mert nagyszüleink osztályidegenek voltak, kulákok, ellenforradalmárok, népnyúzók. Nem, mert pocsék, szennyezett a környezetünk, színes mérgekkel, lejárt szemetekkel etetnek bennünket, hogy milliárdokat füstölünk el, az ivástól legkevésbé tartóztatjuk meg magunkat, és fogalmunk nincs arról, mi van lakásunk paneljában, mi folyik a Dunában, mi rejtőzik a talajban. Az ötven év szocializmus kizsigerelte és megnyomorította az embert, s nem csak fizikai értelemben. A rendszer ugyanakkor cinikusan lerázott magáról minden felelősséget: lásd Csernobil vagy Tengiz. Az utolsó téeszesítés idején például dugig voltak az elmeosztályok. Nem hiszem, hogy miniszterelnökünk nem tud erről, meg a három műszakos szövőnők felborított biológiai órájáról. Azt sem hiszem, hogy nem volt tisztában a szocialista egészségügy ideáljával, melynek központi alakja a tömegbeteg. Minél több beteg, minél több kórház, minél több bezárt szülőotthon és járási szakrendelő, annál magasabb fordulatszámon járt a szocialista egészségügyi nagyüzem. A magyar embernek az egészsége nem azért kriminális, mert nem becsüli az ingyenes orvosi ellátást. Azért halunk meg olyan hamar, mert nem sokra tartjuk az életet. És miért nem tartjuk sokra? Mert minket sem becsült az aktuális hatalom. Hazugságokért nem kellett a szomszédba menni. „A szocializmusban minden hatalom a dolgozó népé.” Talán az elvtársaké! „Nálunk a legfőbb érték az ember.” Csak néhány évet kellett lehúzni a szocialista ipar fellegváraiban ahhoz, hogy képet nyerjünk az emberi élet értéktelenségéről. „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.” A gyárkapun belül egyfelől folyt a kizsákmányolás, másfelől a rejtett munkanélküliségtől rohadt a munkamorál. „Tiéd az ország, magadnak építed.” Meg az 53 négyzetméter belőle, amit vigaszdíjként kaptál elfuserált életedért.
A magyar népesség a WHO szerint is Európa egyik legbetegebb nemzete. Vezető halálok a keringési elégtelenség, de rögtön utána következik a rákhalál. Férfiaknál a tüdőrák, és bármennyire hihetetlen, a nőknél a mellrákot is megelőzi a tüdőrák. A második Gyurcsány-kormány, főképpen a szabad demokraták nyomására, megígérte az egészségügyi reform „bizonyisten” keresztülverését. Ezt a reformot mindenki másképpen képzeli. Volt némi halvány gyanú, hogy a reform szó a szabad demokraták fejében a forintosítással egyenlő. És tényleg. A Zöld könyv elítéli az adómentes hálapénzt, és helyette a vizitdíjat ajánlja. Képszerűbben: a beteg bypassműtétre vár, majd 500 forintot leperkál a szívsebésznek, és a miniszter szerint ezzel megváltja az ötórás beavatkozást. A Zöld könyvben igen kevés a konkrétum. A kiindulás helyes, az egészségbiztosítás új alapokra helyezése. Ami tényleg aktuális és időszerű, csak egyetlen szépséghibája van. Nem számol a beteggel mint alapvető tényezővel. Mert végül is nagy vonalakban, a könyv nyomán milyenek is vagyunk? Sunyi potyázók, szimulánsok, táppénzcsalók, gyógyszerzabálók, kórházi lazsálók, hálapénzfizető alattvalók, az orvosok meg paraszolvenciát leső, önző banda.
De ugyan mitől lennénk öntudatosak? Semmit nem tudunk magunkról, csecsemőkorunk óta orvosok vigyázzák a lépteinket, antibiotikumok, kötelező oltások és szűrővizsgálatok tartják karban „hivatalból” az egészségünket. Valakik, ott valahol. Akkor miért kellene nekünk törődnünk bármivel? Testsúllyal, lélekkel, erőnléttel, energiával, egészséggel? Mindent ki lehet váltani gyógyszerekkel, műtétekkel, kórházi terápiákkal. Ezt hallottuk ötven évig. Ami ingyen jár, és a szocializmus nagy vívmánya. Most pedig az a sarkalatos probléma, hogy a vizitdíj 500 vagy 300 forint legyen. Meg hogy az aranytömést meg a mellnagyobbítást ne fizesse a biztosító. Kérdés: eddig miért fizette?
A kórházi orvosok július óta nem írhatnak fel gyógyszert, csak a kórházból hazamenő betegnek. „Közgyógy”-igazolványra sem írhatnak fel semmit, még akkor sem, ha a kórházban az a fajta gyógyszer hiányzik, ami elég gyakran előfordul. Mi lesz ennek a következménye? Legyünk elfogultak, az egészségügyi kormányzat feje felett összecsapnak a hullámok. Jó példái ennek a rákcentrumok. Olyan országban, ahol 35 ezren halnak meg évente rákban, és az emberek megsemmisülten fogadják a betegség tényét is, nem kellene legalább ezt a betegséget komolyan venni? A miniszter szerint minden a legnagyobb rendben, ő nyilván nem zötyögött napokat a vonaton kemoterápiáért, ami után a beteg napokig nem tud lábra állni. Miért örüljön hát annak, hogy a helyi kórházban már nem látják el? Sugárkezelés szeptember végére? A rákos sejteknek nehéz elmagyarázni, hogy álljanak le az osztódással, mert kifogyott a negyedéves keret.
Általában is sokba kerülünk. Korlátozni fogják a kórházi tartózkodást, a műtéteket, az ápolási időt, a gyógyszerfogyasztást, az ingyenességet, a rokkantosítást, a táppénzes napokat. Sőt, az egyetlen demokratikus jogot, a szabad orvosválasztást is készülnek megvonni. Az ingyenes egészségügy paradigmáját akarják lecserélni: áru-pénz, pénz-áru képletére. Nehéz lesz, mert amellett, hogy nevetségesen alacsony bérviszonyok között akarnak nyugati mintákat átvenni, minden felelősséget a betegre akarnak tolni. Öngondoskodás? Egészségmegőrzés? Szómágia. Amitől nem születik több gyerek, nem dohányoznak kevesebben, nem csökken az alkohol-, a szív-, a rákbetegek és az öngyilkosok száma. A Zöld könyvben nem találni megoldásokat ezekre a problémákra. Mert a több-biztosítós rendszert be lehet vezetni, a kórházakat be lehet zárni, a tb-kártyát kinccsé avatni, dobozolni, ágydíjat, vizitdíjat vagy bármit szedni a betegtől. Ettől nem lesz senki egészségesebb. Még mindig hiányoznak az alternatív gyógyászati módszerek, a természeti gyógymódok, illetve a keleti iskolák tapasztalatai. Az egészségügy az elkövetkezőkben is betegségközpontú lesz, azzal a kis szépséghibával, hogy a hálapénz nem tűnik el, az orvosok jogállásának megváltozása pedig mint döntő lépés szóba sem kerül.