Az erősek igazsága

Egymástól látszólag független események között összefüggést keresve könnyen az összeesküvés-teóriák síkos talajára tévedhet a nemzetközi folyamatok megfigyelője. Mégis hiba lenne nem észrevenni, hogy a világ különböző részein érvényesülő hatalmi (divatos szóval élve: biztonságpolitikai) mechanizmusok mennyire változatlanok és egymáshoz hasonlatosak maradtak, hiába sugallnak a magyarázók mást a közvéleménynek világszerte. Miközben ők „politikailag korrekt” szlogenekkel – humanitárius missziók, demokratizálás, terrorellenes harc, civil áldozatok elkerülése stb. – bűvészkednek, a kezdeményezőképességgel bíró hatalmi centrumok erőnek erejével érvényesítik akaratukat ma is, fittyet hányva azokra a nemzetközi intézményekre, melyeket valamikor azért hívtak életre, hogy végre-valahára ne farkastörvények szerint működjön a világ.
Hogy alátámasszuk ezt az állítást, érdemes sorra venni a közelmúlt vonatkozó eseményeit és párhuzamot vonni köztük. Izrael több évtizedes példája nyomán ma az Egyesült Államok és Oroszország (és egyre többen) nyíltan vállalja a célzott likvidálás politikáját. Jaszin sejk, Az-Zarkávi vagy Baszajev persze nem éppen méltók az együttérzésünkre, ám „kilövésük” rávilágít, hogy ellenségeiknek – a világ meghatározó, önálló cselekvésre képes hatalmainak – eszük ágában sem volt a törvényes igazságszolgáltatás eszközeit alkalmazniuk velük szemben.
A saját belső biztonsági problémáját megoldani képtelen Izrael – mondvacsinált indokkal – szabad prédának nyilvánítja az újjáépülő, a prosperitás útjára lépett Libanont, mely még a végén kivirágzott volna a zsidó állam tőszomszédságában. Bár invázióról túlzás beszélni, az izraeli illetékesek szavaiból nyilvánvaló, hogy a 2000 óta érvényben lévő politikával szemben a kis arab országban mostantól kezdve azt fognak tenni, amit akarnak, elriasztva mindenkit, aki turistaként, üzletemberként valamit kezdeni akart az immár „műveleti területté” nyilvánított cédrusok földjén. A lépés a nemzetközi jog szemszögéből semmivel sem különb, mint a tavaly véget ért szíriai megszállás, egyszerűen a Közel-Kelet legmodernebb és legerősebb haderejének nem kell klasszikus megszállást végrehajtania ahhoz, hogy elérje kiküldőinek stratégiai céljait.
Észak-Korea, Irán, India és Pakisztán – a maguk különböző szintjein – mindent megtesznek, hogy szert tegyenek azokra a fegyverzeti képességekre, melyek elrettentő erejük révén mozgásteret biztosítanak sajátos szempontokat figyelembe vevő, önálló hatalmi politikájuk számára. A phenjani sztálinista rezsim saját fennmaradásának zálogaként tekint atomfegyverére és annak célba juttató eszközeire, nem riadva vissza olyan erőfeszítésektől sem, melyek a lakosság tömegeinek éhhalálához vezetnek. Teherán a perzsa nacionalizmus és annak sajátos iszlamizmusa védelmében (éppen Észak-Koreával együttműködésben) hasonló célt tűzött maga elé, ha bőséges erőforrásainak köszönhetően nem is kell a népet elviselhetetlen áldozatvállalásra kényszerítenie. India – mely egyes amerikai előrejelzések szerint negyedszázad múlva a világ vezető hatalmává is kinőheti magát – rövidesen képessé válik Kína keleti parti nagyvárosainak elpusztítására, rakétafejlesztésének ma már ez (és nem Pakisztán) ad igazi értelmet. Pakisztán – szembesülve azzal a ténnyel, hogy történelmi riválisával nincs egy súlycsoportban – olyan képességekre igyekszik szert tenni (nem véletlenül Kína támogatásával), hogy legalább békén hagyják. Erő, kezdeményezőkészség, egyoldalú lépések, elrettentés a nemzeti – vagy az annak álruhájába bújt egyéb – érdekérvényesítés érdekében. Az embernek akaratlanul is Charles Darwin jut eszébe, aki evolúciós modelljében vezérelvként az erősek túlélését és a gyengék pusztulását vázolta fel.
Lehet, hogy a hidegháborút követő világ tele van veszélyekkel, ám ha az Egyesült Államok és Oroszország saját törvénykezésében is lehetőséget teremt a megelőző csapásra és az unilaterális „terrorizmusellenes” műveletekre saját határaikon kívül, akkor ezzel alighanem maguk sem a stabilizáció elősegítésén munkálkodnak. Az egymásnak feszülő erők jellemezte, „dinamikus” stabilitásnak – melyre Kelet és Nyugat négy évtizedes szembenállása volt a példa – feltétele, hogy legfeljebb elszórtan kerüljön sor valódi konfliktusokra, és a tényezők komolyan vegyék visszafogottságukat, a „békés egymás mellett élésre” való szándékot. Ma túl sok helyütt lövöldöznek élesben az instabilitás nyilvánvaló jeleként. Aki teheti – különösen a „feltörekvők” –, pedig olyan kézzel fogható garanciákat keres, melyek mentesítik őt a lövöldözős kedvükben lévő nagyok zaklatásaitól. Bár nincs róla sok szó, de a kor technológiai és geopolitikai sajátosságainak megfelelően számos ellenőrizhetetlen fegyverkezési verseny is zajlik a világban, ami szintén csak fokozza a nyílt konfliktusok kirobbanásának veszélyét.
A kérdés most már csak annyi, hogy szembesülve ezzel a kiábrándító valósággal, mit tegyenek azok a közösségek, nemzetek, érték- és érdekcsoportok, amelyek hisznek abban, hogy nem fölöslegesek a nemzetközi intézményrendszerek, s az érdekellentéteket nem csak váratlan pofozkodással lehet elintézni. Bár válasznak kevés, azt minden józan gondolkodó láthatja, hogy tétlenkedni annyi, mint nyitott ajtó mellett aludni az éjszakai tolvajoktól hemzsegő városban. A háborúktól, erőszaktól és saját magától megcsömörlött Európának nem marad más választása, mint egy széles alapokon nyugvó, közös kül- és biztonságpolitika tető alá hozása, akármilyen szervezeti formát is öltsön az. A korunkban öngyilkos hajlamnak tekinthető pacifizmus helyett például szükség lenne a nukleáris elrettentő képesség „európaizálására”, még ha a rakétákon a francia trikolór is díszeleg. „Lábon álló”, a saját logisztikai biztosítását megoldani képes, jelentős volumenű expedíciós haderőt kell felállítani, mely valamikor Európa „repülőgép-hordozó diplomáciájának” eszköze lehet. S közben egységes hangon mindent megtenni annak érdekében, hogy az ENSZ végre-valahára a nemzetközi kérdések tárgyalásos megoldásának hathatós eszköze legyen. A két erőfeszítés nem zárja ki egymást: a farkastörvények attól még nem helyeződnek hatályon kívül, hogy ezt valaki deklarálja, de egy ereje miatt respektált Európa képes lehet arra, hogy újra divatossá tegye a tárgyalóasztalt, amit erkölcsi értékei megkívánnak. Az erőt nyilvánvalóan lehet jó célokra is fordítani.
Ha ez megvalósíthatatlannak bizonyul – amire sajnos egyre több jel utal –, akkor az európai nemzeteknek egyénileg vagy regionális együttműködések szintjén kell tenniük valamit biztonságukért. A nagyok hatalmi játszmáiban látszólag tehetetlen, kisebb szereplők ereje sem jelentéktelen, ha tudatosan, nagy előrelátással, koncepciózusan építik fel. A megvalósítás módjain lehet ugyan vitatkozni, ám manapság a biztonságra szánt összegek csökkentését, a nemzetvédelmi struktúra további csonkítását semmiképp sem lehet megindokolni. A farkastörvények uralta világban ezért is különösen szomorú és veszélyes, amit a Gyurcsány-kormány a magyar biztonságért felelős intézményekkel művel.