BB Évi

Tisztelt szerkesztők, riporterek, zug- és bulvárfirkászok, fizetett és önkéntes barátnők, kedves szülők, utca-, falu- és házbeliek! Amennyiben kérhetném, a kisebbség véleményét tolmácsolva, a továbbiakban tekintsenek el a televíziókban lezajlott valóságshow-k volt szereplőinek magánéleti turkálásaitól. Tudjuk, hogy a szaftos történeteket, a szívet és észt blokkoló eseményeket zabálja a közvélemény, különösen, ha azzal a katartikus érzéssel jár, hogy lám, a pünkösdi királyságnak vége, és egykori hőseinket elnyelte a feledés nagy fekete lyuka. Ez akár elégtételt is adhat minden sutyeszfalvai kimaradt Dzsenifernek, Szamantának és Kevinnek. Nekünk viszont nem a rászívás az első, ami eszünkbe jut, hanem a szánalom és sajnálat, azzal a szomorú bizonyossággal, hogy nagyjából mindez borítékolható volt. Az össznépi, euforikus őrjöngés, az sms-szavazások, a tömegek rajongása, a házlakókra kötött fogadások, a nagy lelki kitárulkozások. Hajjaj, abban az időben BB Évi, Zsanett, Bálint és Pongó nyugodtan indulhattak volna bármelyik képviselői mandátumért. Bármiért. Akkora volt a népszerűségük, hogy annak illúzióját keltették a nézőkben, de saját magukban is, hogy csupán karnyújtásnyira van a boldogság. Lemezkészítés, újságírás, médiaszereplés, műsorvezetés, turné, saját műsor valamelyik kereskedelmi tévében. Csupa vonzó karrierlehetőség, olyan munka, amihez a kívül- álló szemében semmiféle felkészülés, iskolai végezettség, netán némi műveltség nem szükségeltetik. Elég meghallgatni a kereskedelmi rádiók hadarógépeit: se nem okosak, se nem poénosak, hát miért ne képezne utánpótlást a sok VV meg BB? Elég, ha gyorsan beszélnek, és kellően sok hülyeséget.
Aztán a hatalmas színes, szagos és szivárványos szappanbuborék nagyot szólva kipukkadt. Való Világ – Big Brother? Állítólag az emberi természet eredendő kíváncsiságát hivatottak kielégíteni. Hogy szeretünk bekukucskálni mások magánéletébe. Nem meglepő, hogy ezek a valóságházi imitációk külföldön születtek meg. Akik ismerik a lakótelepi létet, azok számára bármiféle tévés kukkolás alatta marad szomszédjaik folytatólagos és zajos hadjáratainak.
Ugyanez megrendezve kissé húzósabb. Különösen, hogy a fiúk meg a lányok együtt, meg hogy még a vécében is kamera van. Mindenesetre a TV2 Big Brotherjéből két szereplő azonnal eszünkbe jut. Zsanett és Párkányi Évi. Az előbbi egy szörpüzem üdvöskéje, az utóbbi pultoslány. Jellemfejlődésük, ha létezett ilyen, ellenkező vágányon futott. A léha kis Éviről kiderült hogy gondoskodó, süt-főz, takarít, és végtelenül jó a szíve. Zsanett azt a fajta buta nőt jelenítette meg, akinek jelszava: „Mindent lehet, csak azt nem!” Egyiküket sem tette boldoggá a nyilvánosság. Zsanett hányódott egy ideig, mindenkivel perben és haragban, utoljára azt hallottuk, hogy megmutatja a világnak, médiaiskolába jár, és Dosztojevszkijt olvas. Évi megnyerte a fődíjat, adott belőle a barátainak, járta az országot, költötte a pénzt, amíg volt. A csodás lehetőség pedig késett: nem lett belőle médiasztár, műsorvezető, színésznő. Gyereke lett, akit a sorozatos botrányok és az ivás miatt el kellett tőle venni. A TV2 készített róla egy érzelgős riportot, amelyben finoman, de minden felelősséget elhárítanak maguktól, és csöpögős szemrehányáson kívül semmire nem telik tőlük. Kiemelték a pult mögül a fénybe, a csillogásba, a limuzinos álomvilágba, majd, amikor már nem hozott hasznot, ugyanoda visszaejtették. Most sem hagyják békén. Amíg szenzációt jelent a nyomorúsága, szerepeltetik. Hogy a néző önelégülten dőljön hátra a fotelba: „Ha az én lányom lenne, letörném a derekát!” És mi lehet édesebb, mint a káröröm?