Bejrút fényei

Golda Meir, Izrael miniszterelnöke nehéz döntés előtt állt, amikor 1973. október 6-án reggelre bizonyossá vált, hogy órákon belül várható az egyiptomi–szíriai támadás. David Elazar, a fegyveres erők főparancsnoka megelőző csapást javasolt, Móse Dajan, a hadügyminiszter viszont óvott attól, hogy Izrael az agresszor szerepében tűnjön fel. Sok töprengésre nem volt idő, és Meir a megelőző csapás ellen döntött, tudta ugyanis, hogy rövidesen amerikai segítségre lesz szüksége, és ha Izrael tűnik agresszornak, aligha kaphat segítséget. A történelem Meirt igazolta: később Henry Kissinger megerősítette, hogy megelőző csapás esetén Izrael aligha számíthatott volna arra az amerikai segítségre, amellyel végül is megnyerte az 1973-as háborút. Úgy látszik Meir halálával e bölcsesség is a sírba szállt, és bár Izrael befolyása az amerikai külpolitikára nagyobb, mint valaha, aránytalan megtorló akcióival elveszti azt a szimpátiát, amelyet a világ a létezéséért küzdő zsidó állam iránt valaha érzett, és amely nélkül Izrael fennmaradása elképzelhetetlen. A Hezbollah akcióját, amely nyolc izraeli katona megölését és két másik elrablását eredményezte, olyan izraeli megtorlás követte, amelynek libanoni részről eddig háromszáz, főleg polgári áldozata van, és magában Izraelben is huszonötre növelte az áldozatok számát. A polgári lakosság elleni megtorlás azonban – a második világháború tapasztalatai szerint – katonailag hatástalan, erkölcsileg pedig elfogadhatatlan, ezért is helyezte a tömeges megtorlást „törvényen kívül” az 1949-es negyedik genfi egyezmény.
Fuád Szinjóra, Libanon miniszterelnöke a Financial Timesnak adott nyilatkozatában arra figyelmeztet, hogy az izraeli akció visszafelé sülhet el: sokkal inkább megerősítheti, mintsem meggyengíti a Hezbollah támogatottságát, hiszen a szervezetet magát is Izrael 1982-es Libanon elleni háborúja hívta életre. Abdullah Gül török külügyminiszter pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az izraeli akció az egész Közel-Keleten – Irakban, Afganisztánban és másutt – tovább ronthatja a helyzetet.
Az égő Bejrút arra is felhívja a figyelmet, hogy a közös európai külpolitika sokkal inkább álom, mint valóság. Míg az adott konfliktusban Franciaország azonnali tűzszünetet kíván elérni, Tony Blair, az amerikai álláspontot támogatva, biztosítani kívánja, hogy az izraeli akciók addig folytatódjanak, amíg az – Ehud Olmert izraeli miniszterelnök szavaival élve – „szükséges”.
A gyorsan növekvő polgári áldozatok azonban radikalizálhatják a lakosságot, és nem csak Libanonban az elsősorban érintett síita közösséget, de az arab világ egészét, még inkább elmérgesítve a közel-keleti konfliktust. Persze kevés kétség lehet az iránt, hogy Izrael katonai erejével és az amerikai támogatással ezt a háborúját is meg fogja nyerni. A katonai győzelmek azonban nem elegendőek, Izraelnek – fennmaradásához – egyszer a békét is meg kellene nyernie.