Féligazságok a zsebszínház büféjében

Önnek mit jut eszébe napjaink magyar kulturális életéről? Nekem az a münchauseni igyekezet, amellyel kis- és nagytelepülések, kerületek civiljei, önkormányzatai csak azért is megrendezik nyári kulturális fesztiváljaikat ebben a lehetőségeitől, anyagi forrásaitól, jövő- és önképétől fosztott országban. Akár úgy is, hogy a szervezők saját zsebe bánja, akár úgy is, hogy a kulturális kormányzat egyre bizonytalanabb, „majd valamikor” pénzeire meg egy-két lelkes vállalkozóra számíthatnak csupán, miközben az adó- meg mindenféle díjbeszedők úgy követelnek tőlük, mintha felvetné őket a pénz, csak éppen titkolnák. Ilyen konstellációkban születnek meg manapság azok a nyári esték, amelyeken néhány száz vagy egy-kétezer ember gyomra elfelejt remegni, kisimulnak az arcok, lehuppannak a gyepre, a székek tövébe „a hogyan lesz ezután” mázsás terhei.
De nem mindnyájan élünk ebben az országban. Sőt a Nap-kelte stábja egészen biztosan egy másik országban él. Kicsike ország az, kisebb, mint a miénk, elfér egy zsebszínház büféjében is. Mégis más éghajlat másféle homlokráncoló, fejfájdító gondokkal. Telve olyan sorskérdésekkel, mint például hogyan lehetne Verebes kollégájuk augusztusban bemutatandó, Hyppolit, a lakáj című rendezését legalább közép-európai szintű üggyé tenni. Elegendő, ha csak hetente és csak reggelenként esik róla szó, vagy helyesebb lenne, ha reggeltől estig ezt kapná az arcába a tévénéző a közszolgálati csatornán? Elegendő-e a „fékezhetetlen mimikájú” Lakat T. folyamatos bevetése e célra, vagy szerződtetni kellene valakit, aki még arra is alkalmas, hogy utánanézzen, az egyik főszerepet alakító Gáti Oszkár az eltelt években hány színházban, hány rendezésben játszotta már a Hyppolitot, netán úgy általánosságban mivel telt huszonkét éve két Hyppolit között.
A Nap-kelte terjedelmes kultúrblokkjának második felében a riporter a hatvanéves Markos Györgyöt köszöntötte, aki Nádas kollégájával néhány, helyenként inkább szűk baráti körbe illő történetke erejéig megemlékezett az elhunyt nagyszerű humoristáról, Boncz Gézáról. Nem Lakat T.-n múlott a későbbiekben, hogy szóba keveredett néhány érdemi kérdés is, például hogy miért nincs a duónak új, aktuális műsorszáma, s hogy milyen is a humor helyzete hazánkban. Markosék szerint nekik azért nincs új műsoruk, mert nagy ma az érzékenység Magyarországon, és ha lenne új műsoruk, akkor megkapnák, hogy vagy rassszisták, vagy pedig hazafiatlanok. Ugye a világért nem arról van szó, hogy a vidéki ember simfelése ma már nem divat, a magyarozás nem divat, és az arabozás sem divat, a gyilkos humor sem divat, úgyhogy valami mást kellene kitalálni, netán olyasmivel kellene-lehetne manapság szembemenni, amivel Markosék speciel nem szeretnének. Elhangzott az is, hogy ahol nincs közös műveltség, ahol a negyvenes közönség azt sem tudja, Básti Lajos ki volt, ott nincs humor sem. A médiából a sematikus agresszió ömlik, nincs emberi mérték, nincs derű, nincsenek szerethető karakterek. Hogy minderről kik tehetnek, azt a néző csak magától kérdezheti meg.
(Nap-kelte; m1, július 23., 5.50)