Focistakalács

Leginkább Németországban, a világbajnokság színhelyén érezhető bizonyos értelmi-érzelmi üresség az emberekben néhány nappal a nagy esemény után, s ez így van rendjén. Joseph Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnöke minden idők legjobb vb-jének nevezte az ideit, s ez annak ellenére is igaz, hogy bizonyos sportszakmai adatok (például a gólok száma) nem feltétlenül támasztják alá a kijelentést. Ám a tökéletes rendezés és a fantasztikus hangulat stílszerű kifejezéssel élve mindent „űberelt”.

Hogy reálisan és összefüggéseiben tudjuk értékelni a 18. labdarúgó-világbajnokságot, ahhoz nem elég a statisztikákat böngésznünk, sőt még az sem, ha valamelyest mögéjük látunk. Egyrészt magát a futballt s annak legnagyobb eseményét kell elhelyeznünk a XXI. század valóságában, másrészt a száraz számadatok mellé érdemes helyszíni benyomásokat illeszteni.
Alapvetésként leszögezhetjük, hogy ez talán az egyetlen sportág, amely hihetetlen népszerűségénél fogva önmagában világpolitikai tényező. E tény a rang mellett hatalmas felelősséggel jár, hiszen ha jó ügy mellett áll ki, az nagy segítség, rossz vagy roszszul kommunikált ügy mellett viszont hatalmas a lejárató ereje. Így nézve az idei világbajnokság hatékonyan működött: még a rajt előtt Kofi Annan, az ENSZ főtitkára és Joseph Blatter, a FIFA elnöke közös nyilatkozatban fejezte ki azon óhaját, hogy az esemény a békét szolgálja majd. „A labdarúgás egyetemes nyelv, képes lebontani a társadalmi, kulturális és vallási határokat, ezáltal pedig hozzájárulni közösségek, egész országok jólétéhez. Arra kérjük a játékosokat és a szurkolókat, hogy viselkedésükkel járuljanak hozzá ennek a missziónak a sikeréhez. Állítsuk a futball varázsát a béke szolgálatába!” – szólt a felhívás.
És lőn. Most lépjünk túl néhány megveszekedett huligán hőbörgésén vagy éppen Zinedine Zidane mellkas- és nimbuszromboló „fejesén” – a negatívumok között úgyis szót ejtünk róluk –, nézzük a lényeget. Az ENSZ és a FIFA közös nyilatkozatának első mondata tökéletesen megvalósult, nemcsak Berlinben, hanem egész Németországban leomlott a fal a nemzetek között. Hiszen ott küzdhetett a vb-n többek között a világhatalom Egyesült Államok és a földkerekség tíz legszegényebb országához tartozó Angola, a 186 millió lakosú Brazília és az 1,3 milliós Trinidad és Tobago, a kontinensnyi Ausztrália és a kevesebb mint fél magyarországnyi Svájc. Mikroszinten, vagyis az emberek, a szurkolók között még inkább elsimultak a történelmi és egyéb (érdek)ellentétek, ghánai ölelkezett csehvel, togói dél-koreaival, mexikói iránival, angol némettel (tényleg!), mindenki mindenkivel, az aktuális eredménytől függetlenül. „A time to make friends!” (Eljött az idő, hogy barátokat szerezzünk!) – a vb jelmondata tökéletesen megragadta a helyszíni hangulatot. S nem arról volt szó, hogy némi képzavarral élve mindenki egybeforrt a népek barátságának olvasztótégelyében, hanem arról, hogy elismerve a másik értékeit, a különbözők közösséget vállaltak egymással a sport, a labdarúgás jegyében.
A társadalmi, kulturális és vallási határok sikeres lebontása magában hordozta azt, hogy egy másik vb-jelmondat – „Say no to racism!” (Mondj nemet a rasszizmusra!) – ezúttal kevésbé kapott szerepet. A történelmi múlt miatt sokan előre féltették a német rendezőket a neonáci, soviniszta megnyilvánulásoktól, ám ennek szinte semmi nyoma nem akadt, több okból. A nemzetközi kavalkádról már szót ejtettünk – nem csupán a 32 részt vevő csapat hívei árasztották el a helyszíneket, hanem más nemzetek futballrajongói is –, a mai Németország sokszínűségéről még nem. Csaknem hét és fél millió külföldi állampolgár él itt. E vendégmunkások és családtagjaik körülbelül kétharmada több mint nyolc éve tartózkodik az országban, húsz százalékuk itt is született; ez a két feltétel külön-külön is állampolgárságot biztosít hét év után a bevándorlási törvény szerint. Amelynek 2004–2005-ben megújított passzusai külön foglalkoznak a határon túlról érkezők sikeres asszimilálódásával. Jómagam is olvastam a vb alatt a napi tízmillós példányszámban fogyó nagy német bulvárlapban, a Bildben kiemelt helyen, fényképes cikkben, ahogy új német állampolgártársakat köszöntöttek: török, libanoni és iraki származású fiatalokat.
Nyilván ebben a befogadó jellegű magatartásban szintén szerepet kap a múlt bűneivel kapcsolatos valamiféle túlkompenzálás, de az immár tény, hogy Németországban a sokszínűséggel együtt kell, együtt lehet élni. S ez a sokszínűség a világbajnokság alatt nemcsak a pályán kívül, a nézőtéren és a nagyvárosok „Fan Festjein” volt tetten érhető, hanem a gyepen is. Nehéz rasszizmust kiáltani akkor, amikor – kiragadott példákat sorolva – a francia kezdőcsapat nyolc tagja színes bőrű, amikor a németek keretében két afrikai származású játékos található, a komplett csatársor pedig lengyel születésű, amikor Angola, valamint Trinidad és Tobago fehér futballistákat is foglalkoztat, amikor a japán balhátvéd igazából brazil, amikor a svédek cserekapusa egyiptomi gyökerű, egyik csatársztárja ereiben bosnyák vér csörgedez, a másik színes bőrű.
Annan és Blatter közös nyilatkozatának folytatása (hozzájárulni közösségek, egész országok jólétéhez) sokkal nehezebben fogható meg, de legalább jelzi, hogy a nemes eszmék és a sportérték kivívása mellett a labdarúgás alapvetően jó üzlet, ha jól szervezik és jól csinálják. Mint például ezen a vb-n, amely a tervezettnél húszmillió euróval több nyereséget produkált, és 0,3 százalékponttal járult hozzá az idei német gazdasági növekedéshez. A németekhez kapcsolódó évtizedes sztereotípiák tapasztalataim szerint kimerülnek abban, hogy jó a szervezőkészségük és precízek. Szinte minden flottul ment, s az, hogy a magyar újságíró többnyire csak a kakasülőn kapott helyet, vagy várólistára kényszerülve izgulhatott azért, hogy egyáltalán bejuthasson a stadionba, nem a rossz rendezésnek, hanem a hazai futball mai pozíciójának (84. hely a világranglistán) köszönhető. Itthoni párhuzamokat nehéz találni, legkevésbé a gyepen történtek tértek el a nálunk megszokottól – pedig mennyire, hogy eltértek! –, de ami a pályán kívül volt tapasztalható, az tényleg más világ. S ebbe az (álom)világba nem nyerünk bebocsátást két évtizede, egyre jobban elveszítve az esélyt egyrészt a sportszakmai felzárkózásra, s ami még fontosabb, elveszítve a labdarúgás közösségteremtő erejébe vetett hitet. Piros-fehér-zöld zászlóba burkolózva együtt sírni, együtt nevetni… Többször jeleztük helyszíni tudósításainkban, hogy Németország éppen ezt a közös hitet nyerte vissza, s a második világháború óta elnyomott nemzettudatát értelmezhette újra a sport segítségével.
Visszatérve az ENSZ- és a FIFA-vezetők kiáltványához és annak befejező passzusához, a játékosok és a szurkolók viselkedése csak részben szolgálta a béke ügyét. Utóbbiak között fel-feltűntek renitens elemek, de a tökéletes szervezésnek köszönhetően egyszer sem jutottak a stadionok közelébe. Ott tényleg a béke, a barátság, a közös örömködés uralkodott. Azt azonban nehéz megakadályozni, hogy aki mindenképpen balhézni akar, az balhézzon. A válogatottak csoportmérkőzésének örve alatt német és lengyel huligánok pontos egyeztetés után Dortmund belvárosának szélén találkoztak, és jól elagyabugyálták egymást. Összesen négyszáz hőbörgőt tartóztatott le a rendőrség, amely tudott a konfliktushelyzetről, és sikeresen lokalizálta.
*
A német ultrák olyan pólókkal hergelték a keleti szomszédokat, amelyek arra utaltak, hogy 1939-ben egy hónap alatt igázták le őket, most pedig majd másfél óra alatt. Ürügy kellett, megkapták, de hangsúlyozom, ennek éppen az ellenkezője volt az uralkodó hangnem a drukkerek között. A szervezők leginkább a hírhedt angol huligánoktól tartották még, s a szigetországiak nem is hazudtolták meg önmagukat, de a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel kisebb botrányt tudtak okozni. Megérkezésükkor és távozásukkor történt nagyobb rendbontás, utóbbit a negyeddöntős vereség feletti elkeseredés tovább gerjesztette.
Ami a játékosok viselkedését illeti, a 9 piros, 19 sárga-piros és 307 sárga lap nem igazán a békességet jelzi és szolgálja. A Portugália–Hollandia nyolcaddöntőben ráadásul világbajnoki csúcsot állítottak fel: összesen 16 sárga és 4 piros kártya talált gazdára. Ehhez a témához tartozik a vb legjobbjának, aranylabdásának választott Zinedine Zidane dicstelen búcsúja. A franciák 108-szoros válogatott karmestere, világ- és Európa-bajnoka az olaszok elleni fináléban nem bírt az idegeivel, s fejesével nemcsak Marco Materazzi mellkasát, hanem saját nimbuszát is megroppantotta. Az ellenfél védője, ahogy Zidane a héten elmondta egy interjúban, az édesanyját és a testvérét gyalázta, mindez azonban nem menti tettét, amiért egyébként bocsánatot kért, de nem bánt meg. Egyszerűbb lett volna visszaszólni, neki is van nyelve, hát káromkodjon, futballpályán dívik és elfogadott ez a méltatlan szokás. Ám Zidane tettlegességgel válaszolt. Nem először hosszú pályafutása során, hiszen öszszesen 14 alkalommal állították ki, zömmel törlesztésért. Érdekesség, hogy nyolc éve, az ezüst- helyett francia aranyéremmel zárult 1998-as vb csoportmeccsén megtaposta szaúd-arábiai ellenfelét, de kétmérkőzéses eltiltását elbírta a csapat, neki pedig javítási lehetősége adódott, amelyet ki is használt. Most a döntő 110. percében borult el az agya, s mivel viszszavonult, sem itt, sem máshol nincs már esélye a megszépítésre. Ennek ellenére felmérések szerint a francia közvélemény többsége megbocsátott neki, nyilván veretes múltja miatt, no meg azért, mert a válogatottat kevesen várták az idén a dobogóra, s hogy mégis eljutott oda, az nem kis mértékben Zidane érdeme. Amellett, hogy ő a negyedik játékos, akit vb-döntőn kiállítottak, szintén a negyedik, aki vb-fináléban összesen három gólt ért el, s ugyancsak a negyedik, aki két különböző döntőben is betalált. A FIFA mindenesetre bejelentése szerint részletesen kivizsgálja a fejeléses ügyet, nemcsak a történések mentén, hanem döntési oldalról is. Az argentin játékvezető ugyanis nem látta az esetet, mert a labda egész máshol volt játékban, csak egy perc tanakodás után mutatta fel a piros lapot. Először úgy kommunikálták az eseményeket, hogy videón visszanézték az atrocitást, ám ez a szabályok szerint nem megengedett, úgyhogy végül a negyedik játékvezető vállalta magára, hogy szólt kollégájának, mi történt.
A fatális eset ellenére Zidane lett a vb legjobb játékosa, talán azért nem Fabio Cannavaro, az aranyérmes olaszok százszoros válogatott védője és egyben csapatkapitánya, mert nem lőtt gólt. Itáliába, Gianluigi Buffonhoz került a legjobb kapusnak járó díj, a németek Miroslav Klose és Lukas Podolski révén otthon tartották a gólkirályi címet és a legjobb fiatal játékosnak járó kitüntetést, a legszebben játszó csapatnak Portugália, a legsportszerűbbnek Spanyolország és Brazília bizonyult. Utóbbi szereplése nagy talány: nyögvenyelős, de győzelmeket hozó kezdés után belelendült, kiütötte Japánt és Ghánát, Franciaország viszont könnyedén megállította a negyeddöntőben. Történelmi rekord azért fűződik brazil játékos nevéhez: Ronaldo három németországi találatával megelőzte a vb eredményességi örökranglistáján a német Gerd Müllert, s 15 góllal új csúcsot állított fel.
Nem hinném, hogy részletes sportszakmai elemzésnek lenne helye ezeken a hasábokon, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy az európai és a dél-amerikai labdarúgás mellett ezúttal a többi földrész focistái nem igazán tudtak labdába rúgni. A nyolc közé hat európai és két dél-amerikai alakulat jutott, a négyben már csak az öreg kontinens képviseltette magát. Külön érdekesség, hogy a 18. vb-n Európa 9:9-re egyenlített Dél-Amerikával szemben a világbajnoki címek tekintetében, és ez a döntetlen úgy alakult ki a 76 év alatt, hogy dél-amerikai aranyérem egyszer született Európában (1958-ban Brazília diadalmaskodott Svédországban), európai ellenben még egyszer sem idegen földrészen.
Olaszország sikere megérdemeltnek mondható, mindössze kétszer rezdült meg az itáliai háló egy öngól és egy büntető révén. Szakmai mellett-helyett lelki okokban kereshetjük a siker titkát: a squadra azzurrát a vb-t röviddel megelőző olaszországi futballbotrány, valamint volt csapattársuk, Gianluca Pessotto öngyilkossági kísérlete nem megrendítette, hanem éppen ellenkezőleg, megacélozta. S ha hozzávesszük, hogy a németeket házigazda voltukból adódóan szintén nagyrészt mentális okok repítették a bronzéremig, rájöhetünk, hogyan lehet kiemelkedni a majdnem egyenlők közül. Ehhez képest a szakvezetőknek volt erejük a csúcson abbahagyni: Marcello Lippi olasz és Jürgen Klinsmann német szövetségi kapitány sem maradt a posztján, előbbi korábbi ígéretét váltotta be a siker ellenére, utóbbi amerikai családját helyezte az előtérbe.
Aki helyszíni benyomások helyett csak a televízió képernyőjén követhette az eseményeket, nyilván elcsodálkozott, amikor a FIFA elnöke, Joseph Blatter minden idők legjobb világbajnokságának titulálta az ideit. Hiszen a 32-es mezőny bevezetése óta a legkevesebb gól esett (összesen 147, átlagban 2,3), ennél csak az 1990-es olaszországi vb átlaga rosszabb (2,21). A védekezés dominált, Svájc például négy mérkőzés után kapott gól nélkül, büntetőkkel esett ki, az olaszok kiváló védőmunkáját már említettük. Blatter – szokásától némileg eltérően – ezúttal mégsem beszélt a levegőbe. A szervezés, a modern stadionok és a helyszíni hangulat semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, Németország nemcsak megrendezte a vb-t, hanem igazi otthont adott neki. A tévé előtt ülők nem tapasztalhatták azt, amit mondjuk jómagam egy vesztfáliai kisvárosban: a szerbeket vendégül látó Billerbeckben utcabált rendeztek, s az ott dolgozó, számára tökéletesen ismeretlen újságírókat egy helyi családapa sörrel, a helyi pék focistát formázó kaláccsal traktálta.
Az az igazán szomorú, hogy mindezt a tömegek, a magyar szurkolók helyett csak néhányan élvezhettük, hiszen hazánk egyre inkább a labdarúgótérkép szélére kerül, messze Németországtól, közel Bangladeshez. Mert én többször is szoronghattam bangladesi kolléga mellett, fenn a kakasülőn…