Jó hétszázötven évvel ezelőtt, pontosabban az 1252. esztendőben született meg a forint szó. Olaszországból, Firenze városából indult el világhódító útjára. A település az idő tájt önálló állam, azoknak a gazdag olasz kisállamoknak az egyike, amelyekből utóbb az egységes Olaszország megszületett. A Firenzei Köztársaság történetében a forint a demokratikus államélet megalapozásával függött össze. Az új aranyérméket kettős okból illette meg a florinus, a florino név. Az ókori Florentia virágos völgyben terült el, és az új aranypénzen a Firenzei Köztársaság liliomos aranypajzsa díszlett.
A firenzei bankárok florinusokban, florinókban bonyolították le egész Európára kiterjedő üzleteiket. Nem csoda tehát, ha az olasz pénz neve egykettőre eljutott Európa minden országába. Hazánkban Károly Róbert rendelte el, hogy „öröktartó jó pénzt” verjenek, részben – firenzei mintára – aranyból, részben ezüstből, ahogyan az már az Árpádok korában is szokásos volt. Ezzel az Anjouk – a legelsők között Európában – áttértek az arany-, illetve a kettős (arany-ezüst) valutára.
Az infláció szó az amerikai polgárháború szüleménye. A testvérharcok során ugyanis annyi pénz halmozódott fel, hogy a fedezetlen dollárbankjegyek eladdig soha nem látott számban jelentek meg. Ez a papírpénz-szaporulat az amerikai közgazdasági irodalomban az infláció nevet kapta. A latinban a flare annyit jelent: fújni, az in annyit tesz, hogy bele: valahányszor a latin ember azt látta, hogy valami megduzzad, bővül, úgy képzelte, isteni vagy ördögi lény levegőt fújtat belé. Egészen az első világháborúig nálunk csak azok ismerték az amerikai elnevezést, akik a közgazdaság és pénzügytan kérdéseivel foglalkoztak; utána azonban már mindenki megismerkedhetett a papírpénzállomány „felfúvódásának” következményeivel.
A hatvan évvel ezelőtti magyarországi gazdasági helyzetre az volt jellemző, hogy az emberfeletti erőfeszítések nyomán 1946 nyarára megteremtődtek az infláció megállításának feltételei. Az ipari termelés 1946 elejétől kezdve ismét emelkedett, s augusztusra már meghaladta a háború előtti szint 52 százalékát, a szénbányászat termelése pedig elérte az utolsó békeév termelésének 62 százalékát. A mezőgazdasági terméseredmények a váratlanul beköszöntő aszály miatt elmaradtak a várakozásoktól; nem érték el a háború előtti mennyiségek felét sem 1946-ban. De az ágazat így is biztosította az ellátást a jó pénz megteremtésének első időszakára.
A pénzügyi stabilizáció gondját a kommunisták vállalták magukra. A szanálást is az MKP és a Gazdasági Főtanács irányította, de a részletek kidolgozásban a Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazdapárt szakértői is részt vettek. Az FGKP azonban kételkedett abban, hogy a valutareform külföldi kölcsön nélkül megvalósítható. Az 1946. évi költségvetést 1946. július 31-én fogadta el a nemzetgyűlés. A szilárd pénz megteremtéséhez szükséges aranyfedezetet a Nemzeti Banknak a németek és a nyilasok által elhurcolt több mint 30 millió dollár értékű aranykészlete biztosította, amelyet az Egyesült Államok június 19-én visszaszolgáltatott a magyar kormánynak. Ezzel egy időben új bér- és árrendszert dolgoztak ki és vezettek be.
Pergessük vissza az eseményeket a Szabad Nép augusztus 1-jét megelőző utolsó példányai segítségével.
Július 16. Ára 50 ezer adópengő. Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy aki a forinthoz nyúl, eljuthat az akasztófáig.
Július 20. Ára 100 ezer adópengő. A lap közölte, hogy augusztusban megkezdődik a hatósági zsírkiosztás. Havi 30 deka a fejadag. Napi 4 deci tej jut a gyerekeknek, s megjavul a kenyér minősége.
Július 21. Ára 200 ezer adópengő. A stabilizáció menetrendje.
Július 24. Ára 200 ezer adópengő. A forintkibocsátás menetrendje. Napokon belül megszűnik a kukoricakenyér.
Július 25. Ára 1 millió adópengő. Halálbüntetés a valuta- és aranybeszolgáltatás megszegőire. A jegyre kapott alapfejadag 1000 kalória, amit a szabadpiacon vásárolható burgonyával, olcsó tojással, baromfival, főzelékkel és gyümölccsel a dolgozók fizetésének megfelelő áron lehet a szükséges 2000–3000 kalóriára kiegészíteni. A munkások pótjegyet kapnak.
Július 27. Ára 1 millió adópengő. Százezres tömeg a Millenárison megtartott nagygyűlésen. A szlogen: megvédik a forintot!
Július 28. Ára 10 millió adópengő. Az infláció szombaton 3 órakor véget ér. A kormány nyilvánosságra hozza a forint–pengő átváltási kulcsot. 1 forint=200 millió adópengővel, illetve 400 ezer kvadrillió pengővel. 1 forint a villamosjegy, 96 fillér a kenyér kilója, 2 forint egy doboz Munkás cigaretta. Ha törik, ha szakad, a forint marad – olvashatjuk.
Július 30. Ára 100 millió adópengő. Egy dollár…
Vas Zoltán, aki 1946-ban a Gazdasági Főtanács főtitkára volt, élete végén így emlékezett a szóban forgó időszakra a rádióban:
– Nagyon elértéktelenedett már a végén a pénz. Arra gondoltam, hadd értéktelenedjék az utolsó tíz napban is, mert akkor nem jönnek a régi pénzt beváltani. Ez is bizonyos fedezete volt a forintnak. Júliusban egyre-másra láttak napvilágot az új pénzzel kapcsolatos rendeletek. Egy dolog azonban az utolsó pillanatig váratott magára: a kormánynak meg kellett szabnia az új forintnak a dollárhoz való viszonyát, mert a nemzetközi érték a dollár volt. De az, hogy mi mennyire szabjuk meg a forint, az új, a jó forint értékét a dollárhoz viszonyítva, nagy titok volt. Tudniillik azon óriási összegeket lehetett volna keresni, ha kiszivárognak az információk. A dollár–forint viszonyát az utolsó pillanatban, a minisztertanácson határoztuk el. A minisztertanács ajtaja képletesen bezárult, egyetlen kisgazdapárti, szociáldemokrata vagy nemzeti parasztpárti miniszter sem léphetett ki idő előtt rajta.
…egy dollár=11,74 forint.
Július 31. Ára 100 millió adópengő. Hirdetés a lapból: „Cipőt csak forintért! – A Magyar Cipőkereskedők Országos Egyesületének tagjai.”
Augusztus 1. Ára 40 fillér. Mától forint!
– Az első forinttal mit kezdett, amelyet kézhez kapott? – szólt a kérdés Vas Zoltánhoz.
– Először is gyönyörködtem benne, mert nagyon szépnek találtam. Aztán, jól emlékszem, vásárolni indultam vele. Hogy mit is vettem? Ruhát akartam venni, aztán cipőre váltottam át, mert nem volt cipőm. De olyan nehezen adtam ki azt a forintot, hogy elmondani sem tudom. Az első 10 forintból 1 kiló krumplit, 1 kiló paradicsomot, 1 kiló paprikát, 1 kiló cukrot és egynegyed kiló zsírt és sót vásároltunk. És vettünk még kacsát, mert akkor lehetett kacsát kapni, és nagyon ki voltunk éhezve.
– Mennyi volt az első fizetése?
– Négyszáz-ötszáz forint. (Egy pénztárosé 320.) De aztán felemelkedett a túlórákkal és egyébbel, úgyhogy elég szépen tudtam keresni.
– Mit fizetett a cipőért?
– Négyszázhatvan forintot. Egyhavi fizetésem ráment.
A rendelet előírta, hogy 1946. augusztus 1-jével lép a pengő helyébe a forint, amely aranyérték, s egy forint 100 fillérre oszlik. Az állam ezüstből (5 forintos) és nem nemes fémből (2, 1 forintos, 20, 10, 2 filléres) érméket veret. Jelezték, hogy a fémből verhető érmék legnagyobb mennyiségének megállapításakor a várható bankjegyforgalom nagyságát vették alapul úgy, hogy az éremmennyiség ne haladja meg a bankjegyforgalom 10 százalékát, tehát az érmék legnagyobb mennyiségét hetvenmillió forintban állapították meg. (Később került sor a százforintos, majd a húszforintos kibocsátására.) Augusztus 1-jén nem egészen tízmillió forint értékű bankjegyet hozott forgalomba a Magyar Nemzeti Bank.
Részlet a Magyar Rádió című hetilap 1946. július 5-én megjelent riportjából.
A címoldalon Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök a pénzverde gépeiből kihulló forintokat szemléli.
„A hatalmas, tízholdas gyártelep kohói éjjel-nappal dolgoznak, folyik a fehérizzásban hevülő fém, dübörögnek a hengerelő gépek, kattog a lapkakivágó, zakatol a sajtoló – vagy ahogy hivatalosan mondják: »pénzítő« – terem tizennyolc gépóriása, és ömlik, árad a forint és a fillér. Nyomában nyugalom és biztonságérzet árad majd az inflációtól felzaklatott lelkeken…
Gellért Jenő, a Pénzverde igazgatója régi ember a szakmájában. Még Körmöcbányán tanulta ki a mesterség csínját-bínját, megőrizte az ottani virtust, és büszke arra, hogy a Pénzverdében dolgozó öreg munkások itt Budapesten is a körmöcbányai bányász- és pénzverő szellemben tevékenykednek tovább…”
Vas Zoltán elmondta: világos volt, hogy a forint csak akkor tud stabil maradni, ha a megjelenő pénz mögött áru is van. Abban a pillanatban, ahogy több pénz lett volna a piacon, mint amennyi áru, elkezdődik az infláció. Viszont csak részben lehetett belföldön megszerezni az árut, és külföldön is vásárolni kellett. A külföldön való vásárláshoz pedig kemény devizára, dollárra volt szükség.
– Dollár volt az országban elég sok – emlékezett a főtitkár –, de nem az állam kezében. Mindenki dollárt vett és eladott. A kérdés az volt, hogyan lehet ezt a dollármennyiséget megszerezni. A gazdasági rendőrség különböző razziákat tartott, ez is ért valamit, de hát kevés volt. Ekkor a Gazdasági Főtanács merész játékba kezdett. Azt mondtuk: ha növeljük a dollárkínálatot, csökken a kereslet, ha viszont csökken a kereslet, akkor csökken a dollár ára is. Az egyik nap reggelén néhány tíz ember elkezdett dollárt árusítani. Nagyon féltünk az akciótól. Azt a kis készletet, ami volt, piacra dobtuk – a piaci árnál olcsóbban. Ez a pénzmennyiség azonban elég volt ahhoz, hogy rettentő zűrzavart keltsen a piacon, és közben elterjesztettük a dollár kötelező beváltását, bevallását, és büntetést is helyeztünk kilátásba. Az eredmény: délután ugyanazon az árért, a forint áráért, a délelőtti dollár értékének a többszörösét lehetett visszavásárolni.
A gyártulajdonosok kényszerhelyzetben voltak: annyira nem volt pénzük, hogy kénytelenek voltak beváltani értékeiket, az aranyat, a dollárt, a kistőkések pedig az áruikat.
„A forint kéthetes – írta Márai Sándor naplójába. – Délelőtt a városban járok, egy drogériában, fodrásznál, könyvüzletben. A tisztességtelenség, mellyel megrohanják az új pénzt, ijesztő. Kétszáz-, háromszázszorosan emelték egyes cikkek, szolgáltatások árát. Az állam is… S nem adnak ez árakhoz jövedelmet: ez az, amikről azt képzelik, hogy »szanálás«.
Mint az asztmatikus a hegytetőre, úgy vágyom egy országba, ahol ismerik még ezt a fogalmat: tisztesség! Ahol a fűszeres, az író, az orvos, a nők, az állam nem töri a fejét, mint lehet szemérmetlenül becsapni valakit! Tisztesség, balzsam, ózon! Légszomjasan idézem emléked! Itt meg kell fulladni.”
Augusztus 10-én A forint és a közellátás címen hangzik el előadás a rádióban, melynek során azt hallja a polgár: „Ahhoz, hogy a kenyérfejadag biztosítható legyen, az alapfejadagot 25 dkg-ra lehessen emelni, kifogástalanul kell működnie a beszolgáltatásnak. Ez az egyik legnehezebb feladata a kormánynak. A forint sikerét biztosítja a nagy kínálat. (…) Most vált nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió kormánya ez évi jóvátételi kötelezettségünknek jelentékeny részét elengedte.” (Pontosabban: haladékot adott a jóvátételi szállításokra, s bizonyos államadósságokat elengedett, sőt élelmiszercikkeket, nyersanyagot és üzemanyagot bocsátott a magyar kormány rendelkezésére – K. A.)
Végezetül: a forint bevezetésének előestéjén Vajda Ernő székesfővárosi pénzügyi igazgató a rádióban az adómorál kapcsán a pénzügyminisztert idézte: „Az állam csak annyit költhet, amennyi bevétele lesz – mondta Gordon Ferenc. – Ebből pedig az következik, hogy mindenkinek becsületesen, erejéhez mérten kell majd adóznia, mert az állam bevételét az adófizető polgárnak kell előteremtenie. A régi Rómában azt a polgárt, aki eltitkolta jövedelmét és csalt, azzal büntették, hogy megvonták tőle polgár voltát, s ilyen nagy gyalázatban öngyilkosságot kellett elkövetnie. Nálunk ez ideig az adócsalókat nem sújtották ilyen büntetéssel. (…) Nem szabad még egyszer oda jutnunk, hogy Magyarországon, az agrárállamban (!) félmillió pengőbe kerüljön egy cső kukorica, és érés idején hatmillióba egy kiló alma. Szabad országban boldog, megelégedett embereket akarunk látni. Szép, dolgos, de gond nélküli életet kívánunk mindenkinek. Ez a meggyalázott, kirabolt magyar föld még mindig oly pompás, bőséges, hogy nem szabad éhezni rajta senkinek. Polgártársak, minden csak tőlünk függ.”
Szovjethonban és a magyar kommunisták székházában másként gondolták.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
