Hajdanvolt, hajdanvan

Bratka László is elment. Gyűlölte a tikkasztó hőséget, mindig nagyon szenvedett tőle, és egy forró nyári napon jött el érte a halál. Ötvenhét éves volt. Egyáltalán nem készült a vele való találkozásra, sokat dolgozott, tele volt tervekkel, június végén, július elején jelent meg két új Pelevin-fordítása, A rettenet sisakja című regény a Palatinus Kiadónál és egy novella a Nagyvilágban. Egy héttel a halála előtt beszéltem vele: forgatókönyvet készült írni, valamint hozzáfogott Alekszej Remizov egyik pajzán történetének fordításához az Orosz erotikus irodalom antológiába, amely nem kis nyelvi-stilizátori leleményt igényelt.
Lacival az 1980-as évek végén ismerkedtem meg, ha jól emlékszem, Szilárd Léna lakásán, a Pala utcában találkoztunk először. Mivel nem volt filológus, autodidakta módon tanult meg oroszul, majd kezdett foglalkozni az orosz irodalommal, ezért pályája kezdetén rászorult a bölcsészek, főként az orosz anyanyelvűek segítségére. Szilárd Lénának, aki az ELTE tanára volt – jelenleg a szardíniai Sassari Egyetem professzora –, különös érzéke volt ahhoz, hogy felfedezze mind tanítványaiban, mind ismerőseiben és barátaiban az átlagtól eltérőt, az egyéni különösséget, és őszintén lelkesedjen érte. Ezenkívül vonzották a nehéz sorsú, rossz szociális helyzetű emberek, mivel ő maga is megtapasztalta a Szovjetunióban a család szétzilálódásának minden keservét s a mindennapi élet nehézségeit. Az orosz anyanyelvű Szilárd Léna hívta fel a figyelmemet, hogy micsoda magyar nyelvi teremtőerővel van megáldva Laci mint fordító.
Az 1990-es években egymást követték Bratka László kiváló műfordításai a XX. századi orosz irodalomból. Különleges vonzódást érzett a szürrealista-metafizikai jellegű orosz regény iránt, kedvelte az 1920–30-as évek orosz abszurdját és a mai, az úgynevezett „posztmodern” prózából azokat az alkotókat, akik szívesen használnak fel vendégszövegeket, vagyis intertextuálisan értelmezik át a hagyományt, ily módon bontva le a klasszikus orosz irodalom mitologémáit. Első jelentős fordítása Mihail Zoscsenko Napfelkelte előtt című regénye volt, amely rendkívül bonyolult szöveg, a szerencsétlen sorsú orosz szatirikus öngyógyításának története. Baráti kapcsolatba 1993-ban kerültem Lacival, amikor megbíztak Konsztantyin Vaginov Kecskeének című regénye fordításának ellenőrző szerkesztésével. Ez az 1920-as évek végén született regény látomás a pétervári kultúra végnapjairól, voltaképpen az „utolsó” művészek, írók, bohém lelkületű emberek vidám-szomorú, groteszk-tragikus karneválja. Igazi szecessziós jellegű ornamentális próza, amelyet magyarul adekvátan visszaadni nagyon nehéz. Bratka Lászlónak sikerült. Magyarul is remek ízléssel „díszítette ki” a szöveget, tökéletesen visszaadva benne a groteszkség és a líraiság érzékeny egyensúlyát. Ez utóbbi egyik legfőbb erénye mint fordítónak (költőnek, írónak).
A groteszknek és a poézisnak ez a furcsa elegye személyiségén is érződött. Halk szavú ember volt, lassú, darabos mozgású, első rápillantásra gátlásosnak tűnt, de amikor jobban megismerte az ember, fel-felcsillant egyáltalán nem szokványos, távolságtartó humora, ami azokra az emberekre jellemző, akik nagyon is tudatában vannak saját értékeiknek, ám ezzel egy időben felfeslett érzékenysége és sérülékenysége is. A Vaginov-fordítás előtt pár évvel készítette el Vladimir Nabokov, a világhírű amerikai orosz író orosz nyelven írott egyik legjelentősebb művének, a Meghívás kivégzésre című regényének a fordítását. Ez a regény kafkai vízió karneváli közegben. Cincinnatust, a főhőst miután látszólag minden ok nélkül letartóztatják, a börtönben bohóctréfákkal szórakoztatják, s eközben feltárul a világ transzparens – állandóan ellenőrizhető és manipulálható – volta. Végül az utolsó pillanatban elmarad a kivégzés, és Cincinnatus a vérpadról egyenesen kisétál a festett díszletként leomló világból. Bratkának ez a fordítása igazi remekmű, a metafizikai rejtély tökéletes megsejtése és nyelvi formába való öltöztetése. Nyelvi-irodalmi beleérző képessége bámulatos volt. Gyakran olyannyira elragadta az általa teremtett hasonmás nyelv, hogy kibújni belőle még a szöveghűség kedvéért is nehezen volt hajlandó. Az egyszerűbb megoldásokat mindig elvetette, s ebben, azt hiszem, neki volt igaza.
Az 1990-es évek második felétől Bratka László a mai orosz kísérleti próza leghitelesebb fordítójává vált. Viktor Jerofejev Az orosz széplány című regényének, az író mindmáig legjobb művének magyar fordítása 1996-ban jelent meg. Irinocska Tarakanovának, a Brezsnyev-korszak moszkvai prostituáltjának története tulajdonképpen változat az orosz tudatregényre; a női princípium megalázása egyenlő az orosz lélek kifosztásával és kiüresítésével, a magas és az alacsony kultúra közötti határ megszüntetésével. A híres Dosztojevszkij-mondás, „a szépség megmenti a világot” Jerofejev regényében mint realizálódott metafora szervezi magát a történetet. Irocska kísérlete „Oroszország megmentésére” kudarccal zárul, a nómenklatúra fogságában vergődő világ felőrli a lelket. Bratkára az is jellemző volt, hogy szinte beleszeretett az általa fordított művek szerzőibe. Nagyon nehezen ismerte el, hogy Jerofejev későbbi írásai nem olyan jók, mint Az orosz széplány. Az élet öt folyója című Jerofejev-regényért már nem lelkesedett annyira, kénytelen-kelletlen azt is elismerte, hogy a benne levő perverz jelenetek őt is irritálják. Az orosz széplány fordításáért két díjat is kapott, s ami még ennél is fontosabb, kivívta nemcsak a szakma, de a színvonalas irodalmat kedvelő olvasók elismerését is. Egyébként Az orosz széplány magyar szövegét erőteljesebbnek érzem az eredetinél.
Bratka László jóformán a lehetetlennel próbálkozott meg: orosz műfordításaiból akart megélni. Évente több könyvet lefordított 2001-től kezdve, amivel (valamint néhány kis összegű ösztöndíjjal) biztosítani tudta családja megélhetését. Ám ekkoriban köszöntött be alkotói útján a szerencsés találkozás: megismerkedett Viktor Pelevin prózájával. Pelevin manapság a legnépszerűbb író Oroszországban, tipikus képviselője a cyberkorszaknak, regényei hemzsegnek a virtuális világ metaforáitól, amelyeken átszűrődik éppúgy a feldolgozatlan orosz-szovjet múlt (a kommunizmus korszaka), mint a klasszikus irodalmi örökség. Pelevin a végsőkig kiaknázza a posztmodern eklektikus, relativizáló világszemléletét: felettébb kedveli a keleti filozófiák (buddhizmus, taoizmus) szimbólumrendszerét, amelyet nem kis vakmerőséggel párosít a posztmodern kor szimulákrumjaival, s mindezzel igen olvasmányos, már-már a fantasy határát súroló történeteket hoz létre. Mivel Bratka Lászlót szenvedélyesen érdekelték a keleti filozófiák, 1982–86 között, amikor mindez nemcsak kuriózumnak, hanem a szocialista normákkal ellentétes tettnek számított, elvégezte a Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Főiskolát, s biztosra vehető volt, hogy beleszerelmesedik Pelevin prózájába. Így is történt. Az utóbbi öt évben Pelevin öt regényét és két elbeszéléskötetét fordította magyarra. A Pelevin-fordítások idején újból sikerült együtt dolgoznunk. Ez év tavaszán jelent meg A Metamor Szent Könyve című regény, amely egy kínai mese mai orosz környezetben történő adaptációja, telis-tele kulturális utalásokkal a buddhizmustól és a kínai filozófiától kezdve Nabokovig. Bratka fordítása szinte hibátlan volt mind a stílus, mind a szöveghűség tekintetében. Utánanézett minden apróságnak, filológusi alapossággal kiderítette a rejtett idézetek forrásait, egyszóval ideális munkát nyújtott át a szerkesztőnek.
Bratka Lászlóról mint műfordítóról, sőt mint az egyik legjobb magyar műfordítóról emlékeztem meg. Nem tértem ki költői, dráma- és prózaírói, illetve forgatókönyv-írói teljesítményére, ezt remélem, hogy megteszik majd a szakma képviselői. Csak annyit jegyeznék meg, hogy számomra a legkedvesebb kötete a Felhős, amely groteszk rövidtörténet-füzért tartalmaz, s amelyben szerintem visszatükröződik az a fordítói tapasztalat is, amelyet Bratka az orosz abszurd próza (itt elsősorban Danyiil Harmsz Az esetek című mininovella-füzérére gondolok, amelyet szintén ő fordított le magyarra) területén szerzett. A Hétpecsétes város levéltáraiban (2003) című kötetében van egy furcsa vers, amelynek címe: Csomó. Benne egy „hajdanvolt ember” próbál valamit kezdeni egy „hajdanvannal”. Én is valami hasonlót próbáltam: „egy papíron összecsomózni” a „hajdanvoltat” a „hajdanvannal”. Hogy a hiány ne fájjon annyira.