Időeltolódás a kettévágott falu közepén

Még ma is furcsa idők járnak a határ által kettévágott Kis- és Nagyszelmencen. A tavaly megnyílt átkelő keleti oldalán az első házikóban épp egy idős ukrán hölgy lakik, pedig a falu lakossága szinte az utolsó szálig magyar. A néni beszédén már alig érezni, hogy gyerekfejjel még egy másik nép nyelvén szólt, de persze egykor aligha gondolta volna, hogy közvetlen szomszédját nemcsak egy országhatár, hanem még az időeltolódás is elválasztja tőle.
Az időzónák még a naponta elvileg tizenkét órán át nyitva álló határ őreit is megzavarják, hiszen az ukrán határőrök reggel hatkor annak rendje és módja szerint már kiléptetik a frissen kelőket, ám két méterrel odébb, a szlovákoknál akkortájt ötöt üt csak az ügyeletes tiszt karórája, így marad a várakozás. Visszafelé, este ugyanez a helyzet, akkor az ukránok húzzák le előbb a rolót, a szlovákok pedig még nyitva állnak, hátha valaki a senki földjén töltené az éjszakát. Szóval összesen tíz órán át lehetnek együtt Kis- és Nagyszelmenc lakói, ám ez is nagy eredmény, hiszen a második világháború óta egészen tavaly őszig szögesdrót, palánk és őrtorony jelezte, hogy a települést áthatolhatatlanul kettézárta a történelem. (Aki át akart jutni, utazhatott eleget a legközelebbi átkelőig.) Két esztendeje még három kalasnyikovos ukrán katona térített el minket abbéli szándékunktól, hogy fotókon örökítsük meg az akkor már álló és az értelmetlen szétszakítottságot jelző két fél székely kaput, s ugyanők most sem tesznek másként, igaz, a gépkarabély már lekerült vállunkról. Hiába, az idő errefelé mintha tényleg lassabban haladna. Az átkelő helyiek a legnagyobb természetességgel, szinte automatikusnak tűnő mozdulatokkal pakolják fel csomagjaikat az ellenőrzés céljából kihelyezett pultra, a megtermett fináncok pedig mogorván és unottan túrják fel a szatyrokat, kukkantanak bele a női táskák rejtelmeibe, nehogy véletlen egy laposüveggel több csússzon át a szabadság ezen kis nyílásán. A vízumellenőrzés pedig csak azután jön.
Fotózni tilos – bökik felénk az egyre sűrűbb cseppekben potyogó eső miatt zöld zubbonyok és széles tányérsapkák alá menekülő katonák, csakhogy lássuk, ki itt a főnök. Sebaj, a szabály az szabály, még akkor is, ha majd fél órán át tartó útlevélkezelés miatt lemaradunk a hét végi, kárpátaljai körútja részeként Kis- és Nagyszelmencre is ellátogató Szili Katalin programjának egy részéről.
Elcsípjük viszont még a pillanatot, amint a jeles látogató beír a szlovák oldalon fekvő falu vendégkönyvébe, majd a polgármesteri hivatalból a határ felé indulva együtt örülünk, hogy – mint arra az elnök asszony felhívja figyelmünket – a két fél székely kapu távolról nézve olyan, mintha öszszeérne.
Probléma azonban így is akad épp elég, hiszen – bár erről kevesen beszélnek – Kishódos és Nagypalád például még most is arra vár, hogy szelmenci mintára egyszer végre náluk megnyíljék a határ.
Beregszászon, a városháza közelében Varga Sándor és Kishegyi Elemér egy biciklit támasztva figyeli az eseményeket. Nagy nap ez a mai az itt lakóknak, hiszen nem elég, hogy több év kihagyás után egy anyaországi vezető tárgyal náluk, de este még szentendrei katolikus fiatalok jóvoltából az István, a király című rockoperát is előadják a város amfiteátrumában. Ha egy mód van rá, ott leszünk, mondja a két idős férfi, aki már-már megható nyíltsággal beszél életéről, annak nehézségeiről. „Nagyon érdekel a történelem” – mondja egyikük, már egy kávé mellett ülve, majd kissé lemondóan hozzáteszi, immár kivívtuk a demokráciát, ám aligha élünk jobban, mint annak idején. Nehéz a fiataloknak is, mesélik, hiszen sokan elmennek a városból, aki meg itt marad, alig kap munkát.
A város nyugodt, hiszen a delegáció érkezése előtt a rendőrök láncot alkotva söpörték ki az utcákról az árusokat és a koldusokat. A hatóságok erőteljes jelenléte nem éppen kellemes érzéseket kelt, ám ma már – mint a két öregúr állítja – legalább lehet bátran beszélgetni. Szombat van, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Tanárképző Főiskola végzősei a diplomaosztóra készülnek. Az intézmény vezetői lelkesen vezetnek végig minket az ódon falak között, büszkék arra, hogy több év megfeszített munka árán ma már legalább az épület legfelső szintjét sikerült szépen helyreállítani. A patinás épület törvényszékként, majd laktanyaként, s a szovjet seregeket kiszolgáló gyárként is funkcionált, ma azonban végre valóban a felemelkedés legfőbb eszközét, a tudást fejlesztik itt. Pedig volt olyan, a delegációt is kísérgető helyi vezető, aki inkább „bizniszcentert” látott volna szívesebben a főiskola helyén, ám tervei szerencsére meghiúsultak.
Míg Gajdos István, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, a város első embere Szili Katalinnal a magyar–magyar együttműködés jövőjéről tárgyal, a folyosón egy végzős diáklány kissé zavarba esik, mikor terveiről faggatom. Azt mondja, a főiskolán végzettek döntő többsége el tud helyezkedni tanárként, igaz, jó, ha ezzel a havi huszonöt-harmincezer forintnak megfelelő hrivnyát megkeresi. A túléléshez ez is elég, s mint mondja, örül, hogy ilyen szép éveket tölthetett el a főiskolán.
Gondokból és bizakodásból nincs hiány Munkácson sem, ahol a fáradhatatlanul kedves Majnek Antal püspök vezetésével Szili Katalin és delegációja Kárpátalja egyetlen római katolikus gimnáziuma, a Szent István Király Római Katolikus Líceum mindennapjaival ismerkedhet meg.
Jófajta ukrán konyakkal indul a vasárnap Nagydobronyban. Horkay László református püspök vendégei vagyunk, akinek hivatala előtt reggel kilencre már kisebbfajta tömeg gyűlt össze, így köszöntve a látogatókat. Mindjárt a kapu mellett ott áll a kilencvenkét éves Péter bácsi is, akiről az orvosok a télen már lemondtak, de meggyógyult. Perceken belül az egész falu összesereglik, fiatalok és öregek, de főként idős asszonyok várakoznak türelmesen a szemerkélő esőben. Minden olyan őszinte, olyan emberi és tiszta, majd mikor a templomban a falu népe az orgonaszóra együtt kezdi énekelni a magyar Himnuszt, a könnycseppek is megcsillannak. Nem a gyengeség jele ez, épp ellenkezőleg. Kár, hogy ebből az erőből, az összetartozás erejéből Budapestre már csak ritkán sikerül becsempészni egy keveset.