Júdás apokrif evangéliuma és a médiaipar

Egy egyiptomi műkincskereskedő széfjében hevert tizenhat éven át egy igen réginek és értékesnek látszó kézirat, amelyet a kumráni sivatag környékén találtak. A széfben száradt ki annyira, hogy az oldalak nagy része apró darabokra esett szét. Az utóbbi két évben svájci restaurátorok hozták újra olvasható állapotba a gnosztikusok által írt szöveget: Júdás evangéliumát. A National Geographicon sugárzott dokumentumfilmben a bokszgálákról ismert idegbeteg férfihang a szövegben foglaltakat megpróbálta valami sosem volt szenzációként eladni a keresztény teológiában nem túl járatos közönségnek. Pedig ha egyetlen komolyabb teológust is megszólaltattak volna annak kapcsán, milyen kép is élt a Jézus utáni évtizedek, évszázadok keresztényeiben Júdásról – akiről a köztudatban már csak annyi él: ő volt az, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust, s aztán öngyilkos lett –, kiderült volna, semmiféle újdonságról nincsen szó. Igazolhatja ezt bárki, aki az elmúlt évtizedekben megvette, elolvasta az erre vonatkozó műveket. Való igaz: hogy ha nincsen kereszthalál, nincsen megváltás sem, és ha nincs árulás, meglehet, nincsen kereszthalál. A legkorábban keletkezett Márk evangéliuma még valóban nem ad olyan szélsőségesen negatív képet Júdásról, mint a legkésőbbi János evangéliuma, de gyökeresen más a céljuk, és más is a tapasztalatuk, amit Júdás alakjában leképeznek. A gnosztikus irat viszont pozitív figurának mondja Júdást, hiszen egyedül ő értette meg Jézust, és ő volt képes áldozatot hozni azért, hogy a lélek kiszabaduljon a halál által a bűnös test börtönéből. Ez az aspektus híven ábrázolja, miképp gondolták el a gnosztikusok a test és a lélek viszonyát. A kereszténység fő csapásiránya azonban nem ez. Az egyházatyák időről időre csak olyan iratokat kanonizáltak, amelyek az embert test és lélek egységeként ábrázolják. Hogy milyen szellemi, erkölcsi katasztrófák, milyen tragédiák okozója lehet, ha az egyik a másik elé tolakszik, azt híven mutatja a felvilágosodás kora utáni történelem és napjaink története. Ezért is veszélyes, ha a gnosztikus tanokat látatlanban, alaposabb elmélyedés, átgondolás nélkül magasabb rendűeknek minősítjük, mint a történelmi keresztény egyházak által máig vallott teológiai tanokat. Az ilyen kijelentések nem pótolják az ismereteket. Az eredeti kontextus ismerete nélkül a mai, politikailag korrekt világban veszedelmesen hangzik az is, hogy az evangélisták azért „démonizálták” Júdás alakját, hogy a zsidókkal szembeni ellenérzésüket kifejezzék. Ugyanis a Biblia főbb alakjainak kilencven százaléka zsidó származású, attól függetlenül, hogy utóbb keresztény hitre tért-e. Tehát itt testvéri ellentétekről, „belső kritikáról” van szó, nem pedig a későbbi antiszemitizmus előképéről, amely elsősorban idegenekként tételezi a zsidókat. S ez igaz akkor is, ha az evangéliumok jóval a feltüntetett szerzők halála után keletkeztek.
A médiaipar álintellektuális álszenzáció-hajszolása hihetetlen károkat okoz, akár van mögötte tudatos rombolási szándék, akár nincs. Ki vesz a kezébe Bibliát, hittankönyvet vagy ókeresztény szerzők műveit ilyen film után?
(Júdás evangéliuma. National Geographic – július 7., 21.00)