Kékre-zöldre

A Csíkszeredai Sportklub jégkorongcsapata hatvanhárom év szünet után visszatér a magyar bajnokságba. A székely együttes jóval több, mint egy hokicsapat: egy nemzetrész megmaradásának, gigászi küzdelmének jelképévé vált az elnyomás évtizedeiben. A sportban most létrejön az, amit a politikusok a rendszerváltást követően nem tudtak megvalósítani: a határokon átívelő nemzetegyesítést. A csíkiak mindössze attól tartanak, hogy a Bukarestben rendszeressé vált sértések után most az anyaországban fogják lerománozni őket.
Nem lehet úgy végigsétálni a negyvenezres székely város utcáin, hogy az ember ne botoljon minduntalan a jégkorong nyomaiba. A Brassó felől érkezőnek már a városhatárt jelző táblánál feltűnik a 2004-es kettős győzelemre emlékeztető óriásplakát (a csíki hoki megalapításának hetvenötödik évfordulóján a csapat a román bajnokságot és a kupát is megnyerte), a sétálóutcán hokis relikviákat látunk a kávézók kirakatában. Az utcákon kamaszok sietnek edzésre nyáron is korcsolyát cipelve vállukon, a Vákár Lajos Sportcsarnok előtt pedig két hűséges játékos (a helyi adoma szerint csak ők ketten nem igazolhatnak át), Tőrös Gábor szobrászművész fémből készült jégkorongozói őrzik a hagyományokat.
A Hargita alján fekvő városban most az a fő téma, hogy idén a csíki fiúk a magyar bajnokságban és kupában is kipróbálhatják magukat. Nemzeti vonatkozásain túl ez sportértékkel is bír: az utóbbi évtizedekkel ellentétben most jobb a magyar jégkorong a romániainál, így a hatcsapatos román bajnokságban edzett fiúk tanulni is jönnek a Borsodi Ligába.
Hogy megértsük, miként válhatott a hoki a város ügyévé, egy nemzetrész szabadságvágyát megtestesítő szimbólummá, ahhoz vissza kell mennünk a kezdetekhez. Minden egy némafilm előtt vetített filmhíradóval kezdődött a város egyetlen mozijában, valamikor 1928-ban. A Városi Vigadóban pergő képeken azt látták a helyi fiatalok, hogy Kanadában néhány korcsolyás ember egy fekete korongot üldöz a jégen, a „hockey” nevű játékot játszva. Ilyet mi is tudnánk csinálni! – kiáltott fel Vákár Lajos, hiszen a korcsolyázásnak voltak hagyományai a vidéken. (Az írásos emlékek szerint az első acélkorcsolyát Molnár Lajos pénzügyigazgató kötötte a lábára 1879-ben – tudjuk meg a Hoki a Hargita alján címmel kiadott, a csíki hoki hetvenöt esztendejét felleltározó könyvből.) A hirtelen felindulást lelkes szervezkedés követte: a Vákár-féle papírbolt radírgumijából lett a korong, kifordított bőrbekecs jelentette a kapusszerelést, hajlított fűzfa botot használtak ütő gyanánt, sípcsontvédőként pedig a nadrág szárába gyúrt füzetek és a Színházi Élet számai szolgáltak. Egyedül a Bécsből rendelt kapuskesztyű volt igazi, amikor elkezdték az edzéseket, de aztán nagylelkű támogatóknak köszönhetően minden megérkezett lassan a császárvárosból, így el tudták fogadni a román főváros ifjainak meghívását, és 1929. január hatodikán lezajlott az első barátságos mérkőzés a sinaiai pályán. Ám a csíkiak lendületéből a meccs kétharmadáig futotta, a mérkőzés négy–nullás bukaresti győzelemmel ért véget.
Otthon 1931-ben játszották az első két mérkőzést, és a második találkozón feljegyezhették az első csíki gólt is – a zsidó templom szomszédságában lévő jégpályán mintegy négyszáz néző örömére Császár Jenő betalált a kapuba, így egy–egyes döntetlenre végződött a találkozó. Dobogós helyezést ért el a csapat 1933-ban, csak a már akkor is műjégen készülő két fővárosi csapat tudta megelőzni a székely fiúkat. A második bécsi döntés után óriási lelkesedéssel fogadták a városban a Ferencváros együttesét: az 1940 karácsonyának előestéjén Erdélybe induló FTC csapatában már két csíki játékos kergette a korongot. A Csíkszeredai Sportklub tagja lett a magyar szakszövetségnek, négy évig a magyar bajnokságban szerepelt a csapat, és háromszor a vidéki bajnok címet is megszerezte. Az országos magyar bajnoki címet eldöntő tornát is itt szervezték meg 1944 elején, de mind a csíki tél, mind a helyi csapat leszerepelt, mert a hirtelen felmelegedés lehetetlenné tette a torna befejezését. A második világégés befejezése után újra a román bajnokságban szerepeltek a székely jégkorongozók, és nem sokáig kellett várni az első bajnoki címre. Veretlenül fejezték be a marosvásárhelyi tornát 1949-ben, a hazatérő újdonsült bajnokcsapatot a város határában óriási tömeg várta cigányzenekarral, kürtőskaláccsal és szilvapálinkával.
Először 1952-ben sikerült a duplázás: a csíkiak megnyerték a bajnokság mellett a városok kupáját (amely a mai román kupa elődje), a döntőben meggyőző játékkal győzve le az ősellenség Steaua csapatát. Akkor még senki sem tudta, hogy ezután ötvenkét évet kell várni hasonló sikersorozatra – az egyre szigorodó román diktatúrában vidéki csapat semmilyen sportágban nem nyerhetett bajnokságot, magyar többségű együttes meg végképp nem. Sőt egy időben bukaresti döntéssel megszüntették az együttest, több mint három évtizedes mélyrepülést indítva el a város hokiéletében. Ebben a periódusban akadt olyan év, amikor a fővárosi katonacsapatot tíz, a rendőrség által fenntartott Dinamót öt csíki hokis erősítette, a tizennégy tagú román válogatottban pedig tizenegy csíki magyar sportoló volt. A tíz székelyföldi sportolóval megtámogatott főiskolás-válogatott 1966-ban a román jégkorong legnagyobb eredményét érte el azzal, hogy az egyetemistáknak szervezett világjátékokon ezüstérmet szerzett, megelőzve Kanada, Csehszlovákia és Finnország válogatottját.
Bár a sportklub időközben újra megalakulhatott, jelentős eredményt nem tudott elérni a játékosok kényszerű elvándorlása miatt: a katonaköteleseket a Steaua, az egyetemre kerülteket a Sportul Studentesc vitte el. Aki nem akart menni, az behívót kapott valamelyik munkatáborba, így nem maradt más választása, ha a jégen akart maradni. A nyolcvanas években a külső nyomás ellenére sikerült országos szinten a legerősebb keretet felállítani, de bajnokságot egész egyszerűen nem nyerhettek: ha jól ment a játék, akkor a bírók vagy a szövetség tett meg mindent ellenük. Elvettek szabályos gólokat, letiltották a kulcsjátékosaikat, a jégen kékre-zöldre verték őket, az asztalnál pedig átprogramozták a büntetéseket, örök második helyre kényszerítve az együttest. Ámde amikor Nicolae Ceausescu elnöki rendeletben tiltotta meg a kevés megmaradt magyar sajtótermék számára az erdélyi települések magyar nevének leírását, amikor anyanyelven oktató iskolákat zártak be, kisebbségi kulturális szervezeteket szüntettek meg, nem tudták kitiltani a magyar szót a lelátókról. Ötezer ember kiáltotta a huj, huj, hajrá!-t akkor is, amikor a román belügy vagy a hadsereg reprezentatív csapata ellen korcsolyáztak ki a jégre a csíki fiúk – a mérkőzés korántsem csak hokimeccs volt, hanem a magyarság megmaradásáról szólt.
A rendszerváltást követő eufória elhozta a nagy lehetőséget (1990-ben minden saját nevelésű játékos hazatért, ilyenre hatvan éve nem volt példa), a bajnokságnak minden idők legjobb húszas keretével vághattak neki. Csakhogy fél év alatt érvényesült a könyörtelen kapitalizmus szelleme: a játékosok többsége Magyarországra igazolt, de mentek csíki hokisok az osztrák és a svéd bajnokságba is. Az első, majd a második idényben is tucatnyi játékos igazolt át máshova, de az óriási vérveszteség ellenére is sikerült szinten tartani a minőséget. Székesfehérváron 1995-ben részt vehettek a második legrangosabb európai tornán, a konföderációs kupán, sőt nagy meglepetésre meg is nyerték (a szervezők a programban szereplő díjkiosztás helyett az indulásra kész autóbuszon adták át a díjakat).
A kilencvenes évek második felében elkövetkezett az egyre erősödő román (sport)nacionalizmus és ezzel párhuzamosan a megaláztatások, de az újrakezdődő sikerek időszaka is. Ekkor valósult meg egy harmincnégy éves álom, hiszen 1997-ben Sepsiszentgyörgyön – több ezer csíki szurkoló előtt – újra bajnokságot nyertek! Ez az év a román sporthuliganizmus kezdetének esztendeje is. A bukaresti mérkőzéseket korábban alig pár ember tekintette meg, de most váratlanul ezrével jelentek meg a hírhedt ghenceai focihuligánok a National jégcsarnokban. A jégkorongszabályokat ugyan nem ismerték, de mérkőzés közben bementek a jégfelületre, és végigrugdosták a cserepadot is. Ekkor hangzott el sportmérkőzésen először a Ki a magyarokkal az országból! rigmus, a rájátszásban pedig lincshangulatban, rendkívül ellenséges körülmények között kellett volna megvédeni a bajnoki címet. A minősíthetetlen eseményeket még a bukaresti sajtó sem hagyta szó nélkül, megjegyezte, hogy leköpdösték a játékosokat, a csíkiakat nem sportellenfélként, hanem ellenségként kezelték, és nem kegyelmeztek nekik. Bár a Tokay György vezette Román Kisebbségvédelmi Hivatal ügyészi kivizsgálást kért – mellékelve a mérkőzés tévéfelvételét és sajtófotókat –, Románia főügyésze féléves huzavona után lezárta az ügyet.
Rendkívül színvonalasra sikeredett az 1999–2000-es román bajnokság, mert az alapszakasz vége és a rájátszás későn volt, így a csíkiak haza tudták hívni a magyar bajnokságban szereplő, de ott már végzett idegenlégiósaikat. Erre válaszul a Steaua az utolsó pillanatban – szabálytalanul – öt svéd légióst igazolt. Ennek ellenére Bukarestben megtörtént a csoda, nyolc–nullára verték a katonacsapatot, a mindent eldöntő harmadik mérkőzésen pedig újra taroltak. Hat–hármas csíki vezetésnél aztán négyperces tömegverekedés tört ki, négyen-öten ütlegeltek egy-egy jégre esett magyart. Az incidens ellenére megnyerték a meccset, a hazaérkező bajnokcsapatot pedig újra többezres tömeg fogadta, kézről kézre adva a bajnoki serleget, benne az egyik magyar játékos véres trikójával. Ebben az évadban kezdődött a román bajnokság egyik furcsa szokása: a rájátszásban a két nagy csapat idegenlégiósokkal erősít, így a bajnokságról orosz, szlovák, ukrán vagy más nemzetiségű játékosok döntenek. A magyarok kárára meghozott bírói döntések miatt pedig a csíkiak a döntő mérkőzésekre általában külföldi játékvezetőket hozatnak, mert csak így látják biztosítottnak a pártatlan bíráskodást.
A következő évben igazuk lett azoknak, akik attól tartottak, hogy a fővárosi verbális agresszió ezentúl is hamar tettlegességgé fajulhat: 2002-ben úgy helybenhagytak két csíki sportolót, hogy egyikük kómába esett, rá két évre három magyar szurkolót vertek agyba-főbe baseballütőkkel. A tettesek azóta is ismeretlenek.
A csíki jégkorongcsapat megalakulásának hetvenötödik évfordulóján, 2004-ben a fiúk mindent megnyertek, amit megnyerhettek: az otthon rendezett Románia-kupa döntőjét és a nyolcadik bajnoki címet is. Ekkor lehetett hallani először élő adásban a székely himnuszt a román sporttévén. (A közönség azóta is ragaszkodik ehhez a szokásához, így a bírók minden mérkőzés előtt kénytelenek megvárni, amíg a nézők és a csapat befejezi az éneket.) A szurkolók pedig a hetedik mennyországban érezték magukat, hiszen szeretett sportjuk túlélt határszabdalást, világégést, fél évszázados vörös diktatúrát, mire újra felért a csúcsra. Napokig zúgott a hajrá, sportklub! és a huj, huj, hajrá!
Ülünk Antal István elnökkel a nemrég felújított jégcsarnok lelátóján, és a klubról beszélgetünk. Fejünk fölött ultramodern, csak a hokira kifejlesztett eredményjelző – a csíkiak szerint még Magyarországon sincs ilyen. Az Országos Sportügynökség tulajdonában lévő csapat kényszerű, de jól működő házasságban él itt együtt a helyi sportiskolával, amelynek minden ifjúsági korosztályban van csapata. A hatcsapatos román felnőttbajnokságban a csíkiak két együttessel vannak jelen, a tavaly második sportklub mellett a HC Csíkszereda egyfajta utánpótlásként szerepel. A sportklub különben az ország legnagyobb télisport-központja, a rövid pályás gyorskorcsolyától a bobig számos sportágban vannak sikeres versenyzői, a román jégkorong-válogatottba pedig jelenleg hat embert ad. Versenyzői részt vettek a legutóbbi téli olimpián is, egy éve pedig világbajnoki címet nyert a női bobcsapata.
A magyar bajnokságban való szereplés régi álom, és ha az erdélyi származású hokiszerető magyarok elmennek az „idegenbeli” mérkőzéseikre, akkor Budapesten, Székesfehérváron vagy másutt is valóban „otthon” érezhetik magukat. A jelenlegi erőviszonyok mellett a harmadik-negyedik hely elérése a reális cél, és abban is bíznak, hogy haza tudják csábítani egykori játékosaikat, akik eddig a magyar hoki magasabb színvonalára hivatkozva nem tértek haza. A két bajnokságban és kupában való részvétel ugyan jóval több mérkőzéssel jár, de a tervezett hetven-nyolcvan meccsel még így is messze vannak a szakmában etalonnak számító amerikai NHL mérkőzésszámától. A nagy távolságot egy körvonalazódó szponzori megállapodás segítségével csökkentenék: a nyáron az egyik fapados légitársaság Budapest–Marosvásárhely járatot indít, és a tervek szerint ők szállítanák a csapatot oda-vissza. A Román Jégkorongszövetség vezetőtanácsa és a szövetségi büró különben egyhangú szavazattal engedélyezte a csíkiak szereplését a magyar bajnokságban, és a hírek szerint a bukaresti Steauát is érdekelné a lehetőség a jövő idénytől. (A nemzetközi sportban ez nem lenne példa nélküli, egy ljubjanai csapat például az osztrák bajnokságban vesz részt, a kijeviek és a rigaiak pedig a fehérorosz bajnokságban korongoznak.)
Ha Bukarestben nem szidnak minket, az már szinte sértés – vallják a csíkiak, akiknek jelenleg egyetlen román nemzetiségű játékosuk sincs, mégis attól tartanak, hogy az anyaországi közönség le fogja románozni őket. Vagy úgy járnak, mint legutóbb egy budapesti vendégjáték alkalmával, amely után a magyar sportnapilap tudósítója következetesen „Miercurea Ciuc-i fiúknak” nevezte őket.