A múlt héttől a sárospataki kollégium nagykönyvtárában található az 1945-ben a Szovjetunióba elhurcolt 146 értékes könyv, ősnyomtatvány, amelyet februárban és áprilisban szállítottak vissza Budapestre Putyin orosz elnök látogatásának kiemelt kísérő eseményeként. Az állami duma 2005-ben, a felsőház 2006 januárjában hagyta jóvá a könyvritkaságok visszaadásáról szóló törvényt. Bár a Gyurcsány-kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy oroszbarát politikájának fontos eredménye a pataki könyvek hazatérése, tehát a jogtalanul elvitt hadizsákmány visszaszerzése, a történet jóval régebben kezdődött, mint a miniszterelnök politikai pályafutása. Annak kétes dicsősége azonban kétségkívül a jelenlegi kormányzatot illeti, hogy a könyvekért ennyi pénzt kellett fizetnie a magyar államnak.
Tizenöt évig tartott a sárospataki könyvek visszaszerzése. Attól kezdve, hogy 1991-ben két orosz művészettörténész a nemzetközi nyilvánosság elé tárta, az orosz múzeumok őriznek a világháborúban jogtalanul elhurcolt műkincseket, azon keresztül, hogy ha lassan is, de kinyíltak e múzeumok ötven éven át zárt raktárai, egészen odáig, hogy az orosz politikai vezetés megalkotta restitúciós törvényét. Mayer Rita, a kulturális minisztérium vezető főtanácsosa 1991 és 1999 között a moszkvai magyar kulturális intézet vezetőjeként részese volt a folyamat elindításának, részt vett a kötetek azonosításában és a tárgyalásokon is. Mint mondja, a hadifogoly műkincsek léte azért maradhatott ilyen sokáig rejtve, mert még az érintett múzeumokban is csak egy-két, szigorú titoktartásra kötelezett munkatárs tudott róluk. A gyűjtemények kettős könyvelést vezettek, a hivatalos nyilvántartásban nem szerepelt a raktárak mélyén őrzött hadizsákmány. Az oroszok mind a mai napig nehezen veszik tudomásul, hogy a második világháborúban az apáik vérén szerzett kincsek nem őket illetik.
Az amerikai ARTnews-ban 1991-ben megjelent írás és az azt követő oroszországi publikációk nyomán indult el az a magyar kultúrdiplomáciai offenzíva is, amelynek fontos fejezete lett Borisz Jelcin orosz elnök 1992-es látogatása. Hat egyezmény volt előkészítve erre az alkalomra, közülük az egyik a levéltárak kölcsönös megnyitása mellett a két ország kulturális javainak visszaszolgáltatásáról is szólt. Egy esztendő múlva Mádl Ferenc akkori kulturális miniszter aláírta orosz kollégájával a kölcsönös restitúciós folyamatot szabályozó magyar–orosz munkacsoport felállításáról szóló egyezményt. (A restitúció a jogi nyelvben visszaállítást, helyreállítást, visszaszolgáltatást jelent.) A Szovjetunióból elhozott műtárgyak visszaszolgáltatását már 1945-ben elrendelte egy magyar miniszterelnöki rendelet, és az összegyűlt, lakosság által leadott tárgyakat 1946 tavaszán vonaton vissza is szállították a volt Szovjetunióba.
Az együttműködés keretében egy magyar–orosz szakértői csoport 1994 és 1998 között elvégezte a könyvek feltárását és azonosítását. Nyizsnyij Novgorod szépművészeti múzeumában a sárospataki könyvek mellett még 131 bizonyíthatóan egykor magyar tulajdonban lévő festményt, nyolc csodálatos gótikus faszobrot, valamint hangszereket, szőnyegeket is találtak. Bizonyára egyazon szállítmányból. Áttörést jelentett, hogy 1998-ban Jelcin elnök aláírta az orosz restitúciós törvényt. Ebben az állt: a világháborúban elszármazott javak föderációs (állami) tulajdonban maradnak, kivéve azokat, amelyeket eredetileg egyházak vagy jótékonysági intézmények, illetve a fasizmus üldözöttei birtokoltak. Ez utóbbiak visszaadhatók. (Az orosz törvényben szereplő „elszármazott” kifejezést a magyar fél a tárgyalások során mindvégig tiszteletben tartotta.) Vlagyimir Putyin 2000-ben aláírta a törvény végrehajtási utasítását; ekkor került bele a kompenzáció fogalma, ami azt jelenti: ha az eredeti tulajdonosok vissza szeretnék kapni műtárgyaikat, fizetniük kell a több évtizedes tárolásért, őrzésért, katalogizálásért és állagmegóvásért. A pénz nem az orosz államot, hanem a kulturális intézményt illeti. A restitúciós törvény elve szerint Oroszország a második világháború végén zsákmányolt műkincsekkel kompenzálja magát azért a kárért, amelyet az ellenséges megszállás okozott az orosz kulturális örökségben. A tárgyalások során gyakran emlegették is a károkat, amelyeket a magyar hadsereg okozott nekik a második világháborúban.
E törvény alapján fizetett tehát a magyar állam négyszázezer dollárt a sárospataki könyvekért is. (Ez volt a második eset, hogy az orosz fél a restitúciós törvény alapján adott vissza műtárgyat. Németország is visszakapta a Frankfurt am Main-beli Mária-templom ólomüveg ablakait az Ermitázsból és a moszkvai Puskin-múzeumból.) Hogy miért épp ennyi volt a ránk kiszabott ár, nem lehet kideríteni. Vajon alkudott-e a magyar fél a tárgyalások során, vagy vita nélkül elfogadta az orosz követelést? Erről a sárospataki kiállítás megnyitóján jelen lévő moszkvai nagykövetünk, Székely Árpád tudott volna felvilágosítást adni, ha akar. Kérdésünkre, hogy milyenek voltak alkupozícióink, és miért pont ennyi volt a kompenzációs ár, a nagykövet azt felelte, hogy ez politikai ízű felvetés, de megígérte, hogy a megnyitót követő pohárköszöntőn választ kapunk kérdésünkre. A választ, ha akartuk, megértettük. Székely Árpád ugyanis arról beszélt, hogy ideje felhagyni a sérelmi politizálással, csakis az együttműködés lehet célravezető egy kis ország számára. Úgy tűnik tehát, hogy a tárgyalások utolsó stádiumában a Gyurcsány-kormány diplomatái valóban mertek kicsik lenni.
Időközben az Inforádió arról értesült kormányzati forrásból, hogy Magyarország nem csak a törvényben előírt 400 ezer dollárt adta a sárospataki kötetekért cserébe. Mivel a hazaszállítás költsége is a magyarokat terhelte, önkéntes hozzájárulásként elvégezték a kötetek digitalizálását is, ami körülbelül 25 ezer dollárba került. Ezenkívül a Mol Rt. egy frissen létrehozott oroszországi alapítványa útján majd egymillió dollárt adományozott két orosz múzeum helyreállítására. Végeredményben tehát 1 millió 425 ezer dollárt, azaz több mint 300 millió forintot fizetett Magyarország az orosz félnek.
Fanyalgásnak minősíthető, hogy számolgatunk, de korántsem erről van szó. A magyar kormányok az elmúlt tizenöt évben jelentős diplomáciai és szakmai erőket (na és pénzt) mozgattak meg azért, hogy visszaszerezzenek valamit az „elszármazott” magyar műkincsek közül, s nem kis időbe telt, hogy az orosz fél számára kulturálisan használhatatlan, de nekünk becses, ősnyomtatványokat is tartalmazó értékes könyvgyűjteményt visszaszerezze. Bár a pataki könyvek hazatéréséből még a tengerentúlon is címlapsztorit gyártott az állami befolyás alatt álló orosz médiagépezet, aligha indulhat harcba vérmesebb reményekkel a magyar állam olyan, egykor magyar tulajdonban lévő világhírű festményekért, műkincsekért, amelyek ugyan a kompenzációs restitúciós törvény hatálya alá tartoznak, de nem visszaadandók, csak visszaadhatók. Lehet tehát kultúrdiplomáciai sikernek nevezni a pataki könyvek hazatértét, de siker mindebből csak akkor lehetne, ha más szállítmányok is követnék. S nem szerencsés politikai felvetésnek, akadékoskodásnak nevezni, ha előkerülnek olyan tények is, amelyeket a kormányzati kommunikáció igyekezett eldugni az előszoba sötét sarkában.
A pataki kötetek hatvan év után találtak haza. Nem véletlen, hogy épp ezek a példányok bonyolódtak történelmi kalandba, a kollégium vezetése ugyanis a legértékesebbeket próbálta 1938-ban Budapestre menteni. A könyveket egy ideig a Magyar Nemzeti Múzeumban őrizték, majd két bank széfjébe kerültek, ahonnan a magyar kutatók verziója szerint a szovjet csapatok különleges egységei 1945 februárjában elvitték. Az orosz verzió egy kicsit máshogy hangzik. Ott azt állítják, Berlin mellett egy gazdátlan vagonban bukkantak rájuk egyéb értékekkel együtt. Előbb a gorkiji, ma Nyizsnyij Novgorod-i zárt város képzőművészeti múzeumába kerültek, majd onnan egy kivétellel (Schedel világkrónikája, amelyet műkincsnek ítéltek) átvitték a gyűjteményt a Lenin könyvtárba. Ott őrizték a raktárban 2006-ig. Mayer Rita elmondása szerint nyomós érv és könnyebbség volt a kötetek azonosítása során, hogy mindegyikben szerepelt a pataki könyvtár pecsétje. A százhetvenkét kötetből így is csak 146 tért haza, legalább huszonnégy pedig minden bizonnyal elveszett. Azonosítottak még további 65 hungaricát, amelyek azonban nem a pataki könyvtár, hanem Kornfeld Móric tulajdonában voltak. Van Nyizsnyij Novgorodban egy francia könyvgyűjtemény is, amelyről tudható ugyan, hogy Magyarországról származott el, de gazdája annyira kímélte, hogy egyetlen bejegyzést sem ejtett benne. Ezért esélye sincs az azonosításra és a hazatérésre.
Katalógus, fénykép, ex libris egyaránt alkalmas lehet arra, hogy bizonyítsa az egykori tulajdont. Még az a rajzszög is, amelyik egy festmény hátulján megbújva a „Nem, nem, soha!” feliratot viselve igazolja a kép egykori helyét. Mayer Rita azt mondja, nagyon sok segítséget is kaptak a magyar szakértők az orosz kollégáktól az azonosításban, információkat arról, mit hol keressenek, emellett együttműködést, rokonszenvet a munkájukhoz. Szentimrei Mihály, a pataki könyvtár egykori igazgatója, aki az azonosítási munka legjobb szakértője volt, már nem érhette meg könyvei visszatérését. Most utóda, Dienes Dénes próbálkozik azzal, hogy az ünnep elültével se süllyedjen el a hajó. Mert a kormányzat nagyvonalúan visszavásárolta a pataki könyveket, de szinte ugyanazzal a mozdulattal negyven százalékkal csökkentette a nemzeti kincseket őrző és ápoló egyházi gyűjtemények támogatását. A sárospataki nagykönyvtárét is.
Ma már tudjuk, tévesek voltak azok az első hírek, amelyek szerint az oroszoknak a könyvek őrzéséért és restaurálásáért kell fizetnünk. Restaurálásról szó sincsen, a kötetekhez hatvan év alatt senki nem nyúlt, így majd Patakon kell elvégezni a felújításukat. Csak legyen miből. Az idén még a fenntartó, a Tiszáninneni Református Egyházkerület pótolta a költségvetés által elvont pénzt, de nem tudni, mi lesz jövőre. Nyereség mindenképpen, hogy a kormányzat tízmillió forintért rendbe hozatta a nagykönyvtár korábban megsérült kupoláját, és kiépítik a biztonságot szolgáló térfigyelő rendszert. Lehet, hogy ha majd könyvtárosra sem telik, ezek a fürge kis kamerák őrzik a történelmi gyűjteményt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
