(ki marad itthon…)

Én nem tudom, szabad-e emlékeztetnem rá, hogy Medgyessy Péter megpuccsolása előtt mintegy fél évvel leírtam ezeken a hasábokon: ha Gyurcsány Ferenc lesz a miniszterelnök, elmenekülök Magyarországról. Ez a közlésem természetesen ironikus volt, egyes balliberális értelmiségiek a jobboldaltól való „rettegésének” gúnyolása, azzal a szomorú vagy vidám hátsó gondolattal, hogy nekem nincs hová mennem. Mikor erre gondolok, nem a Szózat megrendítő sorai járnak az eszemben, már mint hogy „A nagy világon e kívül, Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell…”, hanem az a sajnálatos tény, hogy sehol sem várnak rám. Sem Angliában, sem Amerikában, sem Németországban nem vágyódnak igazán a magyar publicisták után, politikai menekültnek pedig aligha lennék álcázható, hiszen – ha másutt nem is, de – a Magyar Nemzetben bátran kifejthetem a regnáló hatalommal kapcsolatos ellenérzésemet. Elvileg tehát szabad vagyok, rossz és nyugtalan gondolataimért csak magamat okolhatom. Gyurcsány Ferenc demokrata és zseni, Debreczeni József, akit valamikor kedveltem, független és szabad publicista, nem is tudom, hogy karrierjének iszonyú görbéje miért nyomaszt. Ráadásul Gyurcsányban nem is csalódtam, az ő hihetetlen agresszivitásánál sokkal jobban elszomorít Orbán Viktor meddősége, és a Fidesz-keresztények esendősége. Fogalmam sincs, miért érzem személyes vereségnek szemmel látható összetöppedésüket, hiszen az, hogy jobb politikai teljesítményt vártam tőlük, aligha róható fel hibámnak. De térjünk vissza kiindulópontunkhoz: nincs hová mennem. Ezért is csodálom a liberális baloldali értelmiség jeleseit: ők szívességből maradnak itthon, merő véletlenségből a magyar az anyanyelvük, s ha kedvük szottyan, egy-egy szemesztert valamely nyugati egyetem campusán töltenek professzorként, s onnan tekintenek vissza szánakozó rosszallással Magyarországra.
Tudok másféle példát is: a kilencvenes évek elején találkoztam Jeruzsálemben egy budapesti ismerősömmel, aki idehon lelki tanácsadóként kereste kenyerét, aztán úgy döntött, hogy aliájázik. Nem hívő létére egy ortodox család fogadta be, s ötven-egynéhány éves kora ellenére minden este kilenckor otthon kellett lennie, egyéb vallási kötöttségekről nem is beszélve. Ez az ismerősöm rettenetesen hazakívánkozott, azóta tudtommal vissza is tért, jelenleg gyakorló ateista, és a szocioliberál kormánnyal szemben toleráns.
Nem tudom, szabad-e felhívnom a figyelmet egy ezzel ellentétes, különös jelenségre. A magyar irodalom színe-virága Németországban él, ott van otthon, hogy úgymondjam csak hálni jár Magyarországra, mint haldoklóba a lélek. Számukra a sokat emlegetett nyelvi elszigeteltség sem jelent problémát, műveiket mintegy szinkrontolmácsok fordítják németre, német földön van a kiadójuk, amely szinte repíti őket a világhír felé. Nincsenek ránk szorulva. Aligha akad közöttük népi-nemzeti identitású szerző, tudomásul vehetjük, hogy a népi-urbánus vita (micsoda anakronizmus!) a múlt század közepére eldőlt, már a nyelv sem fontos, csak az a felfogás és világszemlélet, amely jelenleg Nyugat-Európában „trendinek” tekinthető. Szerencsére múltunkból visszamaradtak nagy íróink, s jelenünkben is akad néhány, aki világszínvonalon elsődlegesen nemcsak nyelvben, hanem jelenlétében is magyar. Nem akarok személyekkel példázódni, de néhány nevet meg kell említenem: Szabó Magdát, Jókai Annát és Lázár Ervint. Ők, többekkel együtt, az Európa kultúrkör részei, és lélekben-testben is itt az otthonuk. Hogy ennek az ittlétnek időtlen értékeit befolyásolhatják-e politikai események, divatok, hívatlan mecénások, EU-elvárások, én nem tudom…