(kit szolgál a vízi rendőr…)

„Én nem tudom – mondtam Tárnoki néninek, amikor másodszor látogattam meg székhelyén –, hogy amikor ön az átlagpopuláció képviselőjeként hatalomra segítette Gyurcsányt, gondolt-e ennek természetes következményeire?” „Hadd kérdezzek vissza – mosolygott az öreg hölgy –, ön mire gondol, amikor természetes következményekről beszél? Tán arra, hogy kissé szorosabbra húzzuk a nadrágszíjat? „Nem erre gondoltam” – feleltem. „Akkor elmondom önnek azt, amit személyesen tapasztaltam. Emlékszik még a népi rendőreinkre, akik hajlamosak voltak a hosszú hajú srácokat kopaszra nyírni, és magát Demszkyt is abajgatták?” „Demszky esetében tévedtek – sóhajtott Tárnoki néni. – Egyébként derék fiúk voltak valamennyien.” „Ezek a derék fiúk a szocializmusban a rendszer támaszát jelentették, nem ők szorgalmazták a rendszerváltozást.” „Mit akar ezzel?” „Csak azt, hogy a rendőrség, az államrend őre, s amilyen az állam, olyan az őr.” „Nem egészen – figyelmeztetett Tárnoki néni. – Emlékezhet rá, hogy a dicső taxisblokád idején a derék budapesti rendőrfőkapitány akkora fityiszt mutatott Antalléknak, mint egy szafaládé. Nem volt hajlandó a tömegoszlatásra.”
„Épp erre gondolok, drága Tárnoki néni. Derék rendőrségünk a baloldali hatalom alatt elemében van, a jobboldali hatalommal szemben pedig nyögvenyelős. Én úgy látom, hogy a szocialista választási győzelmek után derék rendőr fiaink derűsebben lóbálják a gumibotot, mint annak előtte.” „Talán holmi újságírók és fotósok megrendszabályozására gondol?” „Dehogy. Ha nem untatom személyes tapasztalatommal…” „Untat, de ki vele!” „Én nyaranta a cs.-i nádasban horgászni szoktam. Egy júliusi délelőtt, mivel kiadós hőség volt, fürdőnadrágban indultam el a csónakommal, hogy egy kevés kukoricát szórjak be a pontyoknak. Horgászkaróim a parttól mintegy százötven méternyire egy körtöltés tövében állnak. Láttam, hogy vihar készül, de gondoltam, úgy fél óra múlva jön, nekem a dolgom az etetés, öt percig ha tart, s a kőgát amúgy is megvéd a hullámoktól. Beöntöttem a kukoricát, s mikor felnéztem, láttam, hogy egy motoros rendőr száguld felém. Az egyik rendőr megragadta a csónakomat, a másik pedig azt kérdezte, tudom-e, hogy másodfokú viharjelzés van érvényben. Tudtam. „Kérem a személyi igazolványát” – mondta. „Nincs nálam. Csak öt percre jöttem ki, így fürdőgatyában.” Átnyújtottam a horgászigazolványomat. Jegyzettömböt és tollat vett elő. „Születési éve? Helye? Anyja neve? Állandó lakhelye?” A kérdésekre kissé megszeppenve feleltem. A másik, aki a csónakomat tartotta, húsos arcában ülő, szigorú szemével úgy nézett rám, mint egy FBI-ügynök, aki drogdílert fogott. „Mentőmellény?” – kérdezte unottan. „Semmi sincs nálam.” „Zseblámpa tartalék izzóval és elemmel?” „Süt a nap” – próbálkoztam. „Tíz méter mentőkötél?” „Mondtam, hogy semmi sincs nálam, ha önök nem jönnek, már a parton volnék.” Az önözésembe, mintha beleszűrődött volna a zsarnokságtól való félelem íze. Tovább szívatott: „Horgony?!” A szeme olyan volt, mint a kovakő. Közben a másik rádiótelefonon ellenőrizte az adataimat. Aztán – ugyancsak az ügyeletnél – priuszom iránt érdeklődött. Miután aláírtam a feljelentési jegyzőkönyvet, a vízi rendőrök (igazi hősök) hatalmas gumimotorosukkal elhúztak. Húsz percet foglalkoztak velem. Mire kiértem a partra, kitört a vihar. Később értesültem róla, hogy több vitorlás felborult. A személyzetüket nem az én rendőreim mentették ki. Ők engem szolgáltak és védtek…”
„Egyedi eset” – mondta Tárnoki néni. „Még három ilyenről tudok. Egy nyugdíjast, mivel délelőtt nem volt nála elemlámpa, hétezer forintra büntettek. Egy szintén nyugdíjas tűzoltó, akit ugyancsak megszívattak ezek a derék fiúk, azt mondta, azóta undorodik a horgászattól. Én is. Mit gondol, kedves Tárnoki néni, kit és mit szolgálnak ezek a derék fiúk? Tán csupán a költségvetést?” Az öreg hölgy elmosolyodott, és így szólt: „Én nem tudom…”