Konzultációval a meddővé tétel ellen

Köztudott, hogy Magyarország évtizedek óta nagyon rossz helyen van a különböző statisztikákban: az öngyilkosságoktól kezdve a szív-és érrendszeri betegségekig számtalan gond-baj sújtja a embereket. Vajon mitől függ például a várható élettartam?
– Nem hiszem, hogy egyetlen okra vezethetnénk vissza. Elsősorban életmódbeli kérdésről van szó: nagyon is fontos, hogyan táplálkozunk, milyen ételeket veszünk magunkhoz. Nem lehet eleget hangsúlyozni a mozgás szükségességét, az alkoholos italok mértékletes fogyasztását, a dohányzás mellőzését. A megelőzésre, a rendszeres vizsgálatra, a rákszűrésre is nagyobb gondot kell fordítani. Ugyanakkor roppant lényeges, hogy az adott országban milyen színvonalú az egészségügyi rendszer, azaz milyen hamar jutunk hozzá az ellátáshoz.
– Az ausztrál egészségügyi helyzet feltehetően mégiscsak különbözik a magyarországi állapotoktól.
– Ne higgye, hogy ott fenékig tejfel az élet. Ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, mint a magyarországi kollégák. Tudja, az emberek rendszerint mindig többet szeretnének, mint ami rendelkezésükre áll. Sajnos, az igények magasabbak, mint amit az egészségügyi rendszer képes biztosítani.
– Hazánkban nagy társadalmi vita dúl a mesterséges meddővé tételről. Mennyire szerencsés ez a jelenlegi szabályozás, és mi a helyzet Ausztráliában?
– A mesterséges meddővé tételhez száz éve joga van a nőknek Ausztráliában. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy amit szabad, azt meg is teszik. Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy Magyarországon – akárcsak más országokban – feltehetőleg nemigen választják majd ezt a lehetőséget a tizennyolc éves lányok, én magam sem találkoztam ilyen korú pácienssel. Ráadásul ideális esetben orvosi konzultációt is tartanak, ahol az ilyen korúakat valószínűleg lebeszélik majd elhatározásukról. Ausztráliában csak akkor kerül erre sor, ha az illető száztíz százalékig biztos a dolgában.
– Mi a véleménye a sterilizációról az ausztrál orvostársadalomnak?
– A szakma a pácienssel való konzultáció fontosságára hívja fel a figyelmet. Ebben tehát teljes az egyetértés. Leginkább a katolikus egyház ellenzi az eljárást.
– Ön általános emberi jognak tartja a mesterséges meddővé tétel lehetőségét?
– Igen, de a döntés komoly felelősséggel jár. Ha a példában szereplő tizennyolc éves lány meddővé akarja tetetni magát, akkor nyilvánvalóan mások véleményére, tanácsára is szüksége van. Ne feledjük, hogy például egy fiatalkorú páciens vakbelét sem szabad kivenni, ha a szülei nem egyeznek bele.
– Vannak, akik felhívták a figyelmet arra, hogy az egyes országok között hatalmas űr tátong, már ami az emberek döntési képességét illeti. Nem gondolja, hogy a tájékozatlan, felelőtlen ember akaratán kívül is hozzájárul a népességcsökkenéshez?
– Minden országban, még Kínában is félnek a társadalom elöregedésétől. Teljesen normális, hogy amikor megöregszünk, a fiatalok dolgozzanak értünk. Ami egyébként Kínát illeti, a sterilizálás már régóta, több mint húsz éve bevezetett eljárás arrafelé. Gyakran előfordul, hogy az új kínai családmodellnek megfelelően az első gyermek után a szülők sterilizáltatják magukat. Magától értetődően léteznek más fogamzásgátlási módszerek is, de Kínában például az óvszerhasználat nem olyan elterjedt, mint Ausztráliában. Persze, a kérdésnek létezik társadalmi vetülete is. Az Európába, Ausztráliába a harmadik világból érkező tömegek másfajta családmodellt hoznak, és eszük ágában sincs sterilizáltatni magukat. Csakhogy a második nemzedéktől felgyorsul az asszimilációs folyamat, és a tegnapi jövevények előbb-utóbb átveszik a befogadók társadalmi, életmódbeli szokásait. Másfelől az emberek – bárhol éljenek is – egyre jobban hasonlítanak életvitelükben, szokásaikban. Egész környezetünk egy világfaluhoz hasonlatos, ezt tudomásul kell vennünk.
– Ön a melbourne-i Monash egyetemen számtalan programban, újításban részt vett. Valóban önöknél született meg az első lombikbébi?
– Az úttörők között voltunk, de az első gyermek nem nálunk született meg. A lombikbébiprogramon a 70-es években kezdtünk dolgozni, s bár az első gyerek 1978-ban Angliában látta meg a napvilágot, mi már 1973-ban kísérleteztünk, igaz, sikertelenül. Az angliai hír után újrakezdtük a programot, s a harmadiktól a tizennegyedik gyerekig sikerrel jártunk.
– Érdekes, hogy miközben a lombikbébiprogramot teljesen bevett, normális eljárásnak tartjuk, ösztönösen viszolygunk a mostanság gyakran emlegetett klónozástól. Egyáltalán létezik-e valamifajta erkölcsi szempont a gyógyítás és a fejlődő tudomány viszonyában?
– Fontosnak tartom, hogy a jelzett erkölcsi határokat bizottságok vizsgálják meg, hiszen az orvosok érdeklődése szakmai természetű, magától értetődően csak az eredmény érdekli őket. Ami a klónozást illeti, határozott különbséget kell tennünk a célrendszert illetően. Ha azért alkalmazzuk az eljárást, hogy segítsünk valakin, akkor a gyógyítást tűztük ki célul. Ha azonban huszonöt új Andre Agassit szeretnénk teremteni, akkor a kérdés orvosi és erkölcsi szempontból meglehetősen aggályos.