Köznapló

Július 7., péntek
Évszázadokig egyszerű volt minden. Az ember fejszét fabrikált, kivágta az erdő fáit, az irtásföldet fölszántotta, beleszórt néhány magot, s amikor megérett a vetés, levágta, összeszedte, őrölte, sütötte, főzte és megette. Így volt egészen addig, míg színre nem léptek a Mindent Összezavarók. Titkos társaság volt, és furcsa helyen képezhették őket, mert másként vették még a levegőt is, mint a többiek.
A pionírok, akik hozzáfogtak a világ összezavarásához, gyomorbetegek lehettek, hisz nem kedvelték a búzalisztből kovásszal készült kenyeret, jobban ízlett nekik az ízfokozókkal teli, adalékanyagos ragacs. Nem itták a tehénből fejt tejet, inkább arra esküdtek, amit tejporból és klóros vízből üzemben állítanak elő, s mésszel fehérítenek. A Mindent Öszszezavarók egy nap titkos ülést tartottak, mert nincs az jól, hogy ők sápadtak, a többi meg pirospozsgás. Arról nem beszélve, hogy a természetes táplálkozás nem üzlet: aki akarja, a kertben és az istállóban is megtermelheti az ennivalót. Ideje változtatni. Rögtön munkához láttak.
Azzal kezdték, hogy föltalálták a műtrágyát: mennyivel egyszerűbb, mint gyűjtögetni a tehénpalacsintát vagy a lócitromot. A gyárban műanyag zsákba fejtik, a földre kiszórják, öröm nézni, mint serken tőle a növény. Később szorgos munkával hibrideket hoztak létre, nem kellett bajlódni a piacon, gülbaba-, ella- vagy rózsakrumplit vegyenek-e az asszonyok, holland hibrid volt mind, nem ez a demokrácia? A Mindent Összezavarók csapata ezután nekiállt, hogy kidolgozza, mint parancsoljon az ember a géneknek. Ültettek megdolgozott kukoricát, rárepült a lepke, a madár, s tán még a kétmotoros repülő is döglötten fordult le, ha rajta landolt, ez aztán a fantasztikus találmány! És mert a kitartás meghozza az eredményt, a titkos és névtelen zsenik csapata kiötlötte a madárinfluenzát, mert nem járja, hogy még mindig sokan esznek házi rántott csirkét otthon. Pedig a multinacionális cégek élelmiszerláncai grillcsirkével várják a népeket, állva lehet enni és zsíros kézzel – sikerült, megcsináltuk ezt is, ujjongtak a Mindent Összezavaró zsenik. Már csak a kecske maradt, de majd azt is elintézzük valahogy.
Komolytalan a hang? Csak azért, hogy enyhítsük a kínt, hiszen a névtelen, a titkos csapat halál komolyan csinálja.
A madárinfluenzánál tartottunk… Világszerte félszáz áldozata van – ennél háromszor többen fulladtak vízbe nálunk az idén, s mi ez a félszáz halott ahhoz képest, ahányan egyetlen nap meghalnak az utakon Európában. Miért akkor a pánik? Egyáltalán: hová tört be ez a rejtélyes vész? A feljövőben lévő ázsiai országokba, Európa középső és keleti részébe, viszont híre-nyoma sincs Észak-Amerikában. Arrafelé, úgy látszik, nem vándorolnak a madarak. Egyfolytában a fészkükön ülnek.
Mert mit állítanak a hisztériakeltéssel foglalkozó újságírók? Azt, hogy a kórt vadmadarak terjesztik. Különös a módja. A vándorok több ezer kilométert repülnek halálos betegen, hogy megfertőzzék a kendermagos tyúkot, a pekingi kacsát és a többi gyanútlan szárnyast Törökországban, Romániában vagy ha erre járnak: nálunk. Átköpik rájuk a kórt, s rögtön repülnek tovább, szálldosnak ide-oda ahelyett, hogy száz- és ezerszám döglenének ők is – itt valami nem stimmel. A történet gyanút keltő, nincs jól kigondolva.
A gyanút az táplálja, hogy Európában csupán egy angliai laboratórium hivatott ítélni elevenek és holtak fölött. Oda kell küldeni a corpus delictit: a tetemet, ott mondják meg, hogy attól a bűnös H5N1 vírustól vagy végelgyengülésben pusztult el a madár. E gyanút tovább erősíti, hogy a labor nevét és hollétét nem kötik a nyilvánosság orrára. Dr. Stefan Lanke német gyógyszer-analitikus szerint ez a hisztéria mindenekelőtt üzlet: „A nyugati nagyüzemek így szanálják magukat, hiszen a »járványban« elpusztult állatokat közpénzen, a lehető legmagasabb piaci áron térítik meg nekik. Ugyanakkor Ázsiában és más országokban, ahol sikeres baromfitartás folyik, az ENSZ élelmezésügyi szervezete, a FAO irányítása mellett szándékosan tönkreteszik a baromfiáruk piacát. […] Amit látunk, nem más, mint az állami támogatásokkal való csalás modern formája, olyan bénító félelemkeltéssel egybekötve, amely azt is garantálja, hogy senki se kérdezősködjön bizonyítékok után.”
Ha így megy tovább, magukat tudósnak álcázó szélhámosoknak fogják kiszolgáltatni a lakosságot, jósolja dr. Lanke, alávetve az embereket a kényszer-kemoterápiának, ami ha valóban megtörténik – Kökény doktor kamerák előtt már beoltatta magát valamivel –, a hagyományos orvoslás emberek millióit szolgáltatja ki azoknak a kormányoknak, amelyek meg akarják kerülni, félre akarják rúgni az emberi jogokat.
Hogy elkerülhető-e mindez? El. Talán. Olyanformán, mint a vegetáriánus indiaiak, a kóser konyhát vezető zsidók, a civilizáció „áldásait” megvető természeti népek próbálják, valamint azok a magyarok, akik képesek fölfedezni őseink tiszta ételeit, s hajlandók a mostaninál egyszerűbben, kimondom, ha tetszik, ha nem: szegényebben táplálkozva élni.

Július 9., vasárnap
Százötven éve született Wlislocki Henrik néprajzkutató. A tizenkilencedik század végén a cigányok nyomába eredt, és velük vándorolva kezdett foglalkozni nyelvükkel, kultúrájukkal, életmódjukkal. Kerestem a nyomát megemlékezésnek a politikai lapokban, cigány lapokban, a kisebbségek sorsát látványosan lelkükön viselő könyvkiadók portékái közt – hiába.
Mesebeszéd, hogy a kormányt, a szociológusokat és a „kirakatrendező” szakma egyéb tényezőit őszintén érdekelné, mire jut nálunk a cigány ember. Pedig ha nem veszik komolyan, beérik „díszcigányok” szerepeltetésével, és erkölcsileg méltatlan figurák magas kitüntetésével, csak idő kérdése, és színre fog lépni közülük egy olyan tehetség, akinek küldetése van, akit követni fog sok-sok ezer nincstelen, mint követték annak idején Amerikában a négerek Malcolm X-et vagy Martin Luther Kinget. És akkor bizony dűl-borul majd minden.
Nem kéne lefordítani és végre magyarul is kiadni Wlislocki könyvét? Aus dem inneren Leben der Zigeuner a címe, hátha felkelti a haza sorsáért anynyira aggódó magyar értelmiség érdeklődését: milyen volt a cigányság „belső” élete 1890 körül? Ha elolvassák, talán kíváncsiak lesznek arra is, milyen az életük ma. Hiszen semmit nem tudnak róluk – de valószínű, hogy a hatalmon lévő pártok háza táján épp ez a cél.

Július 10., hétfő
Történt valami Németországban a futball-világbajnokság alatt. Mint Tina Mendelsohn fogalmazott a 3sat tévécsatorna Kulturzeit című műsorában: ez a Németország már nem ugyanaz, mint volt a vébé előtt. De hát miért az aggodalom? Sajnos vannak, akik elvitatják a németektől annak a jogát, ami másoknak természetes osztályrészük – mondta egy riportban a Le Figaro berlini tudósítója arra célozva, hogy a házigazdák, összegezve a világbajnokság eredményét, nem csupán azt tartják nagyszerűnek, hogy Klinsmann az esélytelen társaságból stílusosan játszó csapatot faragott, mely végül harmadik lett. Más is történt, amit Köhler államelnök s Franz Beckenbauer egyként szóba hozott. Végre anélkül lengették zászlóikat a németek, hogy nem éreztek lelkifurdalást, s mostantól újra egy népnek tekintik magukat.
A műsorvezető hölgyben ez megütközést keltett, és kerített valakit, hogy igazolja aggodalmait. Detlev Claussent választotta, a szociológust, s azt kérdezte tőle, nem veszélyes-e ez a hirtelen jött német patriotizmus, hisz még olyan valaki is észrevette és örült neki, mint Günter Grass, a Nobel-díjas író. Quatsch, csattant fel a halvérű Claussen, s a néző csak ámult: a hazaszeretet hülyeség egy német egyetemi oktató szemében?
És még nincs vége.
Pár perc múlva egy másik csatornán bemondják: jó lesz, ha Németország polgárai a nemzeti himnuszt továbbra is csak a nemzeti ünnepeken énekelik, és a zászlókat is csak akkor tűzik ki az épületekre. De mert sokat vásároltak, gyűjtőhelyeket létesítenek, ahol leadhatják, mert majd összevarrják őket egy óriás zászlóvá, így emlékezve a jól sikerült világbajnokságra…
Eszerint be akarják gyűjteni a zászlókat? A franciák begyűjtötték 1998-ban? S az ünneplő olaszokkal is közölték, hogy mostantól csak nemzeti ünnepeken énekeljék himnuszukat? De hát aki járt Amerikában, láthatta, hogy a nemzeti lobogó ott van mindenütt: a házakon, az iskolatermekben, a hivatalok homlokzatán; a kosárlabda- vagy jéghokibajnokság meccsei előtt mindig elénekli a helyi énekes a himnuszt. Frau Mendelsohn mégis aggódik, ha azt hallja egy berlini diáklánytól: ezután végre úgy lehetek német, hogy nem kell szégyenkeznem miatta, és boldog vagyok, hogy hazám ismét magára talált.
Nem véletlenül hoztam szóba mindezt, hiszen hátha mi rendezzük a labdarúgó-Európa-bajnokságot 2012-ben? Arra pedig készülni fognak nemcsak a stadionépítők, a futballisták, de a zászlót lengető, himnuszt éneklő csupa szív diáklányok is, no meg az évtizedek óta aggodalomból élő magyar Claussenek és Frau Mendelsohnok: az örök ellendrukkerek.