Ecce homo! (Íme az ember!) – ezt a címet adta a Wall Street Journalban megjelent cikkének az elvesztett világbajnoki döntő eseményeit értékelve a francia sztárfilozófus, Bernard-Henry Lévy. Való igaz, a franciák szemében félisten Zinedine Zidane angyal leszállt közénk, és igencsak emberi érzelmekről tett tanúbizonyságot. A franciák és a világ közvéleménye is kiéhezetten várta, hogy Zidane magyarázatot adjon tettére. A nagyközönség elé lépés éppen arra a napra esett, amelyen száz évvel ezelőtt rehabilitáltak egy másik kapitányt, bizonyos Alfred Dreyfust. A minapi megszólalás előtti felfokozott várakozás szinte kisöpörte a hírek közül a száz évvel ezelőtti eseményekre való emlékezést, amelyeknek hatása mégiscsak jelentősebb volt Franciaország jelenkori történelmére, mint az ominózus döntőbeli mellbe fejelésnek.
De hát a futball száz év alatt valóban a nép ópiumává vált, kimeríthetetlen lehetőséget nyújt arra, hogy a tömegek – azaz mi – jobb híján elcsámcsogjanak rajta. Ám vannak e sportnak jeles és csapnivaló szereplői is. Yazid Zinedine Zidane-t a labdarúgás legnagyobbjai között tartják számon. Aimé Jacquet, a nyolc évvel ezelőtti francia világbajnok csapat edzője nyilatkozta róla: „Zidane különleges játékos. A játéklehetőségek felismerésében és technikailag is van egy parányi előnye az ellenféllel szemben, gyorsabban reagál, mégpedig úgy, hogy mindvégig hatásos és elegáns marad. A mozgása az egyszerűség csúcsa.” Ő volt az elmúlt évek Peléje, Cruyffja, Platinije, Maradonája. Mindent megnyert, amit ebben a sportban meg lehet nyerni. Harmincnégy évesen ezért is vonult vissza: nincs mi lelkesítse a folytatásra, és anyagi gondjai sincsenek.
De mi tette Zinedine Zidane-t a futball koronázatlan királyává, köztünk élő modern hőssé, akit a világ nagy részén még évek múltán is csodálnak tehetségéért? Marseille-ben, Észak-Algériából származó kabil családban született 1972-ben. A bevándorlók lakta Castellane északi külvárosában nőtt fel. 1986-ban fedezte fel „szellemi szülője”, Jean Varraud, aki a Cannes utánpótlás-nevelőjébe vitte. (Varraud épp a világbajnokság napjaiban halt meg.) Yazid, aki ekkor még ezt a nevét használta, nem volt tizenhét éves, amikor bemutatkozott az első osztályban. Ekkoriban nem sok tinédzser játszott Franciaországban sem az első ligában, be is jelentkeztek az érdeklődők a fiatal tehetségért. Több „nagy tudású futballszakember” állapította meg a lesújtó véleményt: lassú. Végül a Girondins de Bordeaux vette meg, ahol türelmesen elég időt adtak fejlődésének: Zidane a klubot a bajnokcsapatok európai fináléjába juttatta, amelyet elvesztettek. A válogatottban 1994 nyarán mutatkozott be, rögtön két gólt lőtt a cseheknek. Két év múlva az Európa-bajnokság után leigazolta a torinói Juventus, amellyel két egymás utáni Bajnokok Ligája-döntőben (’97-ben és ’98-ban) is vereséget szenvedtek.
Az 1998-as labdarúgó-világbajnokság fináléja mindent megváltoztatott: a döntőben Zidane két fejesével – és Petit szólójával – 3–0 arányban legyőzték Brazíliát. Majd jött a ráadás: 2000-ben Európa-bajnok lett a francia válogatottal. Hetvenötmillió euróért – ez azóta is az egyik legnagyobb összeg, amelyet játékosért fizettek – 2001-ben megszerezte a Real Madrid, amellyel megnyerte a hőn áhított Bajnokok Ligája trófeáját. A rá következő évben lezajlott ázsiai világbajnokság első két csoportmérkőzésén sérült volt, a harmadik meccsen ő sem tudott csodát tenni, emiatt a labdarúgó-világbajnok csapat rúgott gól nélkül volt kénytelen hazasündörögni Franciaországba. Zidane 2004-ben lemondta a válogatottságot, majd 2005 nyarán ismét magára húzta a trikolóros mezt. Bőven volt része dicsőségben, bukásban, feltámadásban, formahanyatlásban, és bizony nemegyszer elvesztette a fejét, durván szabálytalankodott, amiért vagy tizenötször ki is állították.
Ennek ellenére Franciaországban hihetetlen népszerűség övezte és övezi mind a mai napig. Ő a legnépszerűbb francia személyiség 1999-től. Az idei döntő előtt a The New York Times azt írta róla, hogy ő a föld „legcoolabb” (talán legkiegyensúlyozottabb) embere. Aztán alaposan rácáfolt e véleményre. Ellentmondásosnak tűnik, hogy a magán- és közéletben hallgatag, visszahúzódó Zizou milyen heves vérmérsékletű tud lenni a pályán, ha sérelem éri. Csordultig tele van érzelmekkel, amelyek talán ősei kabil gyökereihez, neveltetéséhez vagy azokhoz a castellane-i focimeccsekhez vezetnek vissza, amikor a mérkőzés maga volt az élet, maga volt a harc. Aki nem játszott tétre menő mérkőzést, az el sem tudja képzelni ezt az idegállapotot. Pedig a világbajnoki döntő igencsak tétre megy. Mindegy, hogy a labdarúgó-pályafutásodból már csak tíz perc van hátra, hiába volt a majd két évtizednyi profi múltad, amely arra tanított, hogy ne tégy ostobaságokat, te akkor sem engedheted el a füled mellett az ismétlődő, jól kigondolt, alantas, provokáló megjegyzéseket, tudva, őrültség, amire a véred hajt.
Bár nagy többségben megértik cselekedetét, Zinedine Zidane-t nem ezért szeretik Franciaországban. Egy felmérés szerint a pályán kívüli viselkedése sokkal többet nyom a latban, mint a zöld gyepen történtek. Valami olyasmit testesít meg, amire a franciák tudat alatt vágynak. A nem épp bőbeszédű Zizou-ra igencsak figyelni kell, ha megszólal, ugyanis mondandóját rendkívül halkan hallatja. Visszahúzódottságát a Canal+ tévécsatornán menő Paprikajancsik című aktuális bábműsorban azzal példázzák, hogy Zizou bábfigurája mindig előzetesen bocsánatot kér szerénységéért.
Családszeretetéről híres, 18 éves kora óta él boldog házasságban Véronique-kal, akitől négy fiúgyermeke van. Semmi zűr, semmi kicsapongás. Ha belőle kellene megélniük a bulvárlapoknak, igencsak téma híján lennének. Valóságos anti-Beckham. Mondják, hogy a Juventusban csapattársai között azért nem volt különösen népszerű, mert nem járt el edzés után a többiekkel tivornyázni, mindig sietett haza a családjához.
Megbecsülése azok iránt az emberek iránt, akik valaha segítették, nem halványul. Amikor tinédzserként Marseille-ből Cannes-ba költözött át, az Elineau házaspárnál lakott. Nicole, a feleség így emlékezik rá: „Az évek alatt vagy tíz fiú lakott nálunk, akik mind az utánpótlásképzőbe jártak. Ő az egyetlen, aki a mai napig ápolja a kapcsolatot velünk. Igaz, az ő karrierje összehasonlíthatatlan a többiekével.” Zidane 2000-ben az Európa-bajnokságon győztes francia csapat tagjaként tért haza Marseille-be, hogy rövid időre meglátogassa szüleit. Egy régi ismerőse telefonüzenetet hagyott a családnál számára, hogy az egyik első edzője, Robert Centenero a cannes-i kórházban valószínűleg még azon a napon meghal. Két óra elteltével egy Mercedes fékezett a kórház udvarán, amelyből Zidane ugrott ki. Elkésett. Csak egy főhajtással tudott adózni a halott mester emlékének.
A Psychologies Magazine-nak nyilatkozva a következőket mondta a válogatott futballista: „Tudom, hogy az emberek olyannak tartanak, aki karrierje ellenére normális maradt, és ez tetszik nekik.” Miben leli örömét? – tette fel a szakfolyóirat a kérdést. „Malika, az édesanyám által sütött kabiliai lepényt megosztani feleségemmel, négy fiammal, testvéreimmel és néhány castellane-i haverommal.” Miben látja a sikeres élet értelmét? „Hogy gyermekeim jó apának tartsanak.” Ambíciója? – kérdezte végül Zidane-t a magazin. „Jó embernek lenni.” Jacques Chirac, a francia államfő a Brazília ellen vívott idei meccs után rohant a franciák öltözőjébe, hogy személyesen gratuláljon a csapatnak. Mindenkivel kezet szorított, ölelte a fiúkat, csak épp azt nem találta, aki élete legkiválóbb játékát nyújtotta ezen a meccsen. Hol van Zidane? – kérdezte. „A másik öltözőben, a brazilban – válaszolták neki. – Ott vigasztalja két realos csapattársát, Roberto Carlost és Ronaldót.”
Érdekesség, hogy a pályán irányító szerepkört játszó focista sohasem akart „vezető” lenni a csapatban. Az első válogatottsága előtt tartott játékosértekezletre nem ment le, mert úgy gondolta, hogy neki úgysincs szava a nagy öregekhez, azok meg nem ismerik őt. Eric Cantona, a csapat akkori vezéregyénisége, akinek szerepkörét Zizou később átvette, felhívta, és finoman szólva kérdőre vonta, hogy miért nincs jelen. Zidane négyesével vette a lépcsőket, hogy mielőbb megérkezzen a megbeszélésre.
Később sem állt a csapat középpontjában, az 1998-as vébé alatt mindig utoljára szállt le a buszról régi bordeaux-i klubjának csapattársaival, barátaival, Bixente Lizarazuval és Christophe Dugarryval. Ez utóbbi mondta még korábban, amikor csak a francia futballban igen jól értesültek tudtak valamit Zidane-ról: „Van egy csapattársam, aki éveken belül a világ legjobb focistája lesz.” Az lett. Talán csak az idei vébén vált egyértelműen a csapat kapitányává, hiszen ez volt az utolsó fellépése, amelyről ő is és társai is jó emlékekkel akartak távozni.
A Zidane-éké egy családi vállalkozás, úgy is mondhatnánk, hogy kabil klánt alkotnak. Szinte minden családtag részt vesz a tőke megforgatásában. A Zidane Diffusion ellenőrzi a médiamegjelenést, a különböző jogokat, folytat tárgyalásokat a reklámcégekkel. A három fiútestvér közül kettő, Farid és Nordine dolgozik a cég marseille-i központjában. Van még két testvére, Lila nevű nővére és Djamel. Zinedine Zidane tavalyi bevétele majd 15 millió euró (4,2 milliárd forint) volt. Ennek az összegnek mintegy 6 millió eurós része származott a Real Madridtól, több mint 8 milliót pedig a reklám hozott. Olyan cégek áruit reklámozza a karakteres arcú, zöld szemű Zidane, mint a Volvic ásványvíz, az Audi, az Orange mobilszolgáltató, a CanalSat tévécsatornák, az Adidas, a Danone és a Generali biztosító. Nem egy nagyvállalat a jövő évtized közepéig „bérelte ki” Zidane fizimiskáját, úgyhogy a két héttel ezelőtti affér nem érinti reklámszerződéseit, sőt egyes szakemberek szerint még nőtt is a hitelessége.
De hogyhogy nem próbálja magához édesgetni a francia politika egyik vagy másik oldala ezt a hallatlanul népszerű embert? Persze hogy próbálják jobbról és balról is behálózni, ám ő egy ügyes köténnyel már tovább is áll. Pedig a politikusok álma ő: példája a megvalósult beilleszkedésnek, a sikeres integrációnak, a tehetség jutalmának. A francia fiatalok szobái falán majd mindenhol ott lóg labdát szelídítő fotója. Ám Zidane olyan kérdésekben nem hajlandó nyilatkozni, amelyek megosztják a társadalmat. Ilyen volt például tavaly ősszel a külvárosi fiatalok lázadása, pedig Zidane bevándorlók iránti kötődése miatt érintett volt a kérdésben – egy szó nem sok, annyi sem hagyta el száját. Bezzeg egykori juventusos csapattársa, Liliam Thuram egyenesen Sarkozy belügyminiszternek esett neki. Csak 2002-ben volt Zizou-nak egy politikai megnyilvánulása, állítólag ekkor „a mezénél fogva rángatták el” válogatott csapattársai egy Le Pen-ellenes elnökválasztási klip felvételére. Pedig a nyolc évvel ezelőtti vébésiker után rajongók tízezrei vonultak fel „Zidane-t elnöknek!” jelszavat skandálva. Valószínűleg tisztában van képességeivel, és nem fog egyetlen politikai hívó szóra sem elcsábulni. „Teniszező, az például lehettem volna” – jelentette ki egyszer.
Zidane vallását, a muzulmán hitet is csendben, diszkréten gyakorolja. Az idei vébé felfedezettje, a francia Franck Ribéry, aki a közelmúltban választotta az iszlám vallást, úgy tartja: „Zidane-nak a muzulmán hit adja az erőt a pályán és azon túl is”. Ám erről az érintett nem beszél. A múlt évben hangzott el egyetlen mondata, amelyből érezni lehetett kapcsolatát a hittel: „Egy hang szólt hozzám, hogy még egyszer húzzam magamra a válogatott mezét. Hát ezért vagyok újra itt.” És velünk marad mindörökké zseniális alakításaival és emberi hibáival is – kitörölhetetlenné tette magát a futball történetében.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
