Más állapot

Kukába dobta csecsemőjét egy győri lány, tíz éve történt gyermekgyilkosságot deríttek fel Monoron – adják hírül a bulvárújságok szalagcímei. Miért történnek meg újra és újra ezek a szörnyű esetek? Hiszen éppen tíz éve létezik már a babamentő program, amely a Schöpf-Merei Ágost Kórházban kezdődött a budapesti Bakáts téren. A dr. Garamvölgyi György igazgató főorvos által kezdeményezett program célja a krízishelyzetbe került nők támogatása, pszichikai kezelése és a titkolt terhességek gondozása, szakszerű orvosi ellátása.

Azt akarták, hogy az anyukák ne kriminális körülmények között váljanak meg a nemkívánatos gyermektől. Végső kétségbeesésükben se öljenek. A kitett inkubátor: jelzés, nem is akármilyen.
Ma már nemcsak Budapesten, hanem az ország számos nagyvárosában működik a kórház elé helyezett inkubátor. Így például Nagykanizsán, Egerben, Kistarcsán, Szekszárdon, Kecskeméten, Debrecenben, Békéscsabán. Csak a Schöpf-Mereiben havonta körülbelül tíz kismama jelentkezik titkolt terhességgel. Számukra az a legfontosabb, hogy megbeszélhessék valakivel a gondjukat. A szakemberek szerint a krízishelyzetet az idézi elő, hogy a kismamákat elhagyja a partnerük. Ezek a nők minden rossz okának a terhességüket tartják. A gondozás után az anyukák majdnem fele mégis hazaviszi a kisbabáját.
A babamentő program ellenére nem lett kevesebb a csecsemőgyilkosság. Vajna Virág jogász, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület vezetője szerint az inkubátorprogram tulajdonképpen nem segít senkinek.
– A gyermek úgy fog felnőni, hogy nem lesz lehetősége rá, hogy megismerje a vér szerinte anyját, és az anyja sem tudja meg, hova került a gyermeke, mi történt vele. Úgy gondolom, az inkubátorprogram nem alkalmas arra, hogy megelőzze a csecsemőgyilkosságokat. Ezt többéves tapasztalat mutatja: amióta kint vannak az inkubátorok a kórházak előtt, sajnos eggyel sem lett kevesebb a csecsemőgyilkosságok száma.
Vajna Virág úgy gondolja, inkább a védőnőket és a háziorvosokat kell megtanítani arra, hogy fölfedezzék az eltitkolt terhességeket.
Novák-Kovács Ágnes otthagyta angoltanári pályáját, hogy az ügynek éljen. Könyvet írt, amelyet saját kiadásában jelentetett meg, és létrehozta az Esélyt a Kibontakozásra Alapítványt.
– Érdekes, hogy Magyarországon csak akkor kezd el gondolkodni valaki egy problémáról, ha érintetté válik – mondja Novák-Kovács Ágnes. – Átestem egy nagyon súlyos műtéten 2003-ban. Eredetileg angol szakos tanár vagyok, dolgoztam középiskolában, egyetemen, majd minisztériumi alkalmazottakat tanítottam angolra. Aztán valami bekattant. A műtét utáni nyáron huszonnégy órából huszonnégyet átaludtam, majd rájöttem, új esélyt kaptam az életre, amelyet nem akartam elherdálni. Igen, mondtam magamban, nagyon jó, hogy élhetek a családomnak, a gyerekeimnek, a környezetemnek, de ennél többet akartam.
A hajdani tanárnő hangsúlyozza: családjában mindig fontos volt a példamutatás. Hatodik nemzedék óta pedagógus család az övék, a hetedik lesz a fia. Nagyapja, Papp István nyelvészprofesszor volt, a finn–magyar szótár megalkotója. Novák-Kovács Ágnes karitatív munkában foglalkozott már mozgássérültekkel is, riportkötetet akart megjelentetni az életükről, de senki nem akarta kiadni. Föladta. Műtétje után hallott a rádióban egy beszélgetést, amely egy háromgyermekes családanyáról szólt, aki a negyedik gyerekét megölte és az emésztőgödörbe dobta.
– Nagyon megdöbbentem. Talán épp abban a pillanatban lépett be a szobába Eszter, a kilencéves lányom. Lehet, hogy a kettő: a hír és Eszter belépése összekapcsolódott. Elgondolkodtam, mit tennék, ha akaratom ellenére teherbe esnék. És járt az agyam, járt. Közben önkéntelenül figyeltem a híradásokban a csecsemőgyilkosságokat. Van, ami még mindig megdöbbent. Mint a napokban olvasott hír, amelyet magamban mosópordobozos esetnek nevezek. Egy nyolcgyermekes családanya kihordta úgy a kilencedik gyermekét, hogy sem a férj, sem a nő anyja nem vette észre. Csak öt kilót hízott. Mind a nyolc gyermekével nagyon jól bánt. Aztán amikor eljött a szülés ideje, bement a fürdőszobába, megszülte a gyermekét, betette egy mosópordobozba és letakarta. Élve született a gyerek, de a nő nem tudta, mert nem sírt föl. Egy héttel később átment hozzájuk a nagymama, a nő anyja, és arrébb akarta tenni a dobozt. Megemelte, de valami nem stimmelt, kinyitotta, és majdnem elájult. Sírva kirohant, megkérdezte a lányát: szültél?! A lánya elismerte. Csak halva született a baba. Ami nem volt igaz, mert a gyerek élve született, csak megfulladt. Mi lesz a nővel? Nagy viták folynak róla a világhálón. Vagy május kilencedike, Oroszlány. Tizenhét éves lány megszülte, majd megölte gyermekét. A néhány mondat emberéleteket takar. Nemcsak a kisbabáét, hanem az anyáét is. Szintén a hetekben történt, hogy Budapesten a tizenegyedik kerületben egy ismeretlen anya egy fa alá tette a kisbabáját. A csecsemő sírt, a járókelők megtalálták, és kórházba vitték. Ez a gyermek megmaradt, de hajszálon függött az élete. A fenti esetekben a tájékozatlanságot érzem a legnagyobb gondnak. Amúgy meg tehetetlenség és düh van bennem. Miért nem kapok segítséget ahhoz, hogy segíteni tudjak?!
Ma Magyarországon évente huszonhárom-huszonnégy csecsemőt gyilkolnak meg. A szakemberek szerint ahhoz, hogy pontos számot kapjunk, a feltáratlan eseteket sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ami legalább ugyanennyi évente. Nemrég még büntethető volt a gyerekét inkubátorba helyező anya, ma már nem az. Ugyanakkor törvényeink nem tesznek különbséget a csecsemőgyilkosság és az emberölés között. Mindkettő nyolctól tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Novák-Kovács Ágnes szerint ezek a nők ugyanúgy áldozatok, mint azok, akiket megölnek. Az egész társadalom felelős az esetekért.
– Az anya és családjának az élete is tönkremegy – folytatja Ágnes. – Az anya a tett után rejtőzködik, még a börtönben sem tudják a többiek, hogy miért van ott. Ha megtudnák, nemcsak hogy kiközösítenék, de olykor meg is ölnék.
Hogy miért gyilkol egyik-másik anya? Ágnes úgy gondolja, tájékozatlanságból és pszichés sokk hatására. Sokan közülük nem tesznek különbséget magzat és élő gyermek között. Úgy értelmezik, mintha abortuszt követnének el. Ahogy világra jön a csecsemő, két másodperc múlva meg is fojtják.
– Egy barátom megkérdezte: azok a nők, akik megölik a csecsemőjüket, kilenc hónapig arra készülnek? Szerintem egyikük sem. Amikor megszülnek, megijednek, sokkot kapnak, ösztönösen cselekszenek. Majd mélyre ássák tettüket a tudatalattijukban. Ma úgy tűnik, Magyarországon nem sokat ér az emberélet. Mindenki volt csecsemő, és mi, akik felnőttünk, esélyt kaptunk az életre. Imádom provokálni az embereket, ezért lett a könyvem címe is Megszüljelek, megöljelek? Három év alatt körülbelül tízezer emberrel kerültem kapcsolatba. Volt olyan éjszaka, amikor hatszáz polgármesternek írtam, egy másik éjszaka meg ugyanennyi iskolának. Három éve csak ennek az ügynek élek, azóta anyagilag padlóra tettem a családomat. Két évig üldöztem Magyar Bálintot, hogy segítsen abban: juthasson el a könyv a leginkább veszélyeztetettekhez, a kamaszokhoz. Személyesen adtam át neki a kéziratot, majd nyílt levélben is próbáltam elmagyarázni neki, hogy a gyerekeink, a magyarság jövőjéről van szó. Hiába. Szerinte az Oktatási Minisztérium mindent megtett a felvilágosítás, illetve a tragédiák számának csökkentése érdekében. Akkor miért van ennyi tragédia? Szerintem Bushhoz is előbb bejutottam volna, mint hozzá. Ez nagyon bánt. Az Oktatási Minisztérium segítségével ugyanis sokaknak segíthetnénk, valószínűleg életeket is menthetnénk. De legalábbis lelki traumákat kerülhetnénk el.
Novák-Kovács Ágnestől megkérdezte egy neves riporter, mi köze missziójának a politikához. Semmi, válaszolta. Akkor miért nem megy előre az ügy? Mert nem beszél róla a média. Jól illusztrálja a helyzetet az, mondja, ahogy bejutott Rácz Jenőhöz, az előző egészségügyi miniszterhez. Először mint magánember próbálkozott, utána mint kiadóvezető, végül mint egy alapítvány kuratóriumának az elnöke. Ekkor sikerült. Utolsó filléreiből egyedül alapította meg az Esélyt a Kibontakozásra Alapítványt, amire nagyon büszke.
– Sok lelki-szellemi barátságra tettem szert munkám során, és anyagi támogatókat is találtam, akik támogatást adtak kétszáztizenegy kötetre. Ebből kétszázat azoknak adtam, akik segítséget ígértek. Ezt már nagyon bánom, mert inkább a potenciálisan bajba kerülő lányoknak kellett volna ajándékoznom, mint annak a sok ígérgetőnek. Ígéretekből ugyanis már annyi van, hogy kitapétázhatom velük a vécé falát. Mindenki azzal kezdte, fantasztikus a könyve, nagyon jó, hogy ilyen missziót vállalt. Aztán – semmi. Az a baj, hogy a témát, mint egy pingponglabdát, ide-oda dobálta az Oktatási, az Egészségügyi, az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, valamint a belügy. Emlékszem, bejutottam Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter bizalmi emberéhez is. Az illető hölgy elolvasta a könyvet, és el volt ragadtatva. Segítenek hát mindenben? Kérdésem költőinek bizonyult. Bezzeg, ha a lombikbébikért, a prostituáltakért vagy a melegekért küzdenék… De én csak azért az iksz számú csecsemőért és családjukért harcolok. A nagyapám mondogatta nekünk, hogy ő bizony semmit nem tud. Mi, unokák csak néztünk, hogy mondhat ilyet a nagyapa, hiszen vendégprofesszorként tanít külföldön, illetve tanszékvezető tanár a debreceni egyetemen. Most értettem meg, mire gondolt. Ahogy az ember egyre többet tud, rájön, milyen sok mindent nem tud még. De azt már nagyjából tudom, hogy a megelőzésben a legfontosabb két terület: az oktatás és az egészségügy.
Nyugat-Európában minimális a csecsemőgyilkosságok száma, ami nyilván ezen a két területen kifejtett, koordinált munkának köszönhető. Ha mégis megtörténik a bűneset, Nagy-Britanniában például gyógykezelésre küldik a csecsemőjét megölő nőt. Magyarországon börtönbe. Diószegi Gábor rendőr alezredes, osztályvezető-helyettes, ifjúságvédelmi referens, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési osztályának munkatársa szerint ez így helyes, hiszen a csecsemőgyilkos nők előre megfontolt szándékkal ölnek.
– Kétezer-kettőben módosult a 166-os paragrafus – mondja. – Most a második bekezdés i pontja foglalkozik a tizennégy évet be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberöléssel. A büntetőjog ismeri a csecsemőgyilkosságot, és az emberölés súlyosbító körülményeként kezeli. Én ezzel nem teljesen értek egyet, mert ezt teljesen speciális bűnelkövető magatartásnak gondolom. A pszichológusok azt mondják, hogy a szülést követő állapotban az anya sokkot is kaphat, és ebben a megváltozott tudatállapotban nem tudja felmérni tette következményét. Én meg azt gondolom, hogy nem lehet azt mondani: spontán, hirtelen felindulásból elkövetett tettről van szó, hiszen az anya pontosan tudja, gyermeke fog születni. Kilenc hónapja van rá, hogy eldöntse, mit akar. Az a nő, aki titkolja a terhességét, nem jár terhesgondozásra, védőnőhöz, nem választ orvost, valószínűleg készül valamire. Úgy tűnik, előre megfontolt szándékkal öl. Érdekes, hogy néhány asszony a sokadik gyermekével végez. Amit végképp nem értek. Hiszen ha már van otthon három, miért nem fér el a negyedik csemete? Vagy egészen fiatal korúak az elkövetők, akik nem tudják vállalni a gyermeket. Emberölést megelőzni nem nagyon lehet, ugyanis a legtöbb emberölés hirtelen felindulásból, családon belül történik. Az indulatokat azonban meg lehet tanulni kezelni, léteznek erre különböző konfliktuskezelési technikák. A csecsemőgyilkosságokat talán meg lehetne előzni, ha a védőnői hálózat jobban működne.
Orosházi Józsefné kriminálpszichológus, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság kriminálpszichológiai laboratóriumának vezetője úgy véli, ezek a nők nem készülnek gyilkosságra, csupán gyenge a személyiségük.
– Az elkövetők valamiért titkolják a terhességüket, mindenféle praktikát kipróbálnak, hogy elmenjen a gyerekük – mondja Orosháziné. – Nem mernek konfrontálódni a környezetükkel. Nem bíznak önmagukban, nem bíznak a partnerükben. Csodavárás, struccpolitika jellemzi a kilenc hónapot. Mással is előfordul, hogy azt gondolja egy kellemetlen helyzetről, vele ez nem történhet meg. Ezek a nők is ugyanezt gondolják. Az a furcsa, hogy jó intellektuális képességgel rendelkező emberek is élnek a hárításnak ezzel a fajtájával. Valójában csak akkor szembesülnek az állapotukkal, amikor elkezdődik a szülés. Az elkövetés pillanatában pedig annyi véletlen jöhet össze, hogy elszakadhat a húr. Ha csak két-három dologgal kevesebb történik, biztos vagyok benne, hogy nem mindig következne be a tragédia. Nem készülnek ezek a nők gyilkosságra. Csak túl sokáig halogatták, hogy felkeressenek egy orvost. Végül kicsúsztak az időből. A várandósság állapotában bizonyos pontig visszafordíthatóvá tehető a történet. A csecsemőgyilkosságot azért is nehéz elfogadnia a külvilágnak, mert szinte genetikailag belénk van kódolva a csecsemő védelme. Ha a három legnagyobb bűnt meg kellene nevezni, a legtöbb ember az első három közé sorolná a gyermekek megölését. Mindenki azt gondolja, ő biztosan nem tudna ilyet tenni. Ezt érzik az elkövető nők, és főleg emiatt titkolják tettüket, amelyet ezért is különösen nehéz később földolgozniuk. Minél fejlettebb egy személyiség, annál nehezebben néz szembe azzal, amit tett. Annál nehezebben bocsát meg magának.
A szakember szerint a megelőzés egyáltalán nem könnyű. Nyilván fontos a felvilágosítás, akárcsak az inkubátorprogram. De biztos, hogy teljesen soha nem fogjuk tudni kivédeni a csecsemőgyilkosságokat. Hiszen a pillanatnyi lelkiállapot újra meg újra befolyásolja a bajba jutott személyiséget.