… [Hunyadi János] ott álló gyermekeit megcsókolta, megáldotta, körös-körül sírdogáló barátainak ajánlotta őket, megszorította mindegyikük jobbját, aztán megkérte őket, elsősorban Kapisztránt, hogy vigyék őt istentiszteletre az istenanya közeli templomába, mert magához akarta venni az oltáriszentséget, de nem engedte, hogy az úr jöjjön hozzá, a méltatlan szolgához, hanem maga kívánt a templomban az úr elé járulni. Miután átvitték a templomba, ahol lezajlott a mise, megáldozott, megengesztelte a szellemeket, majd kilehelte a lelkét, és a magyarok számára betölthetetlen űrt hagyott maga után. Életét tehát az üdvösség ezer fölötti négyszázötvenhatodik esztendejében fejezte be, szeptember negyedik idusán.
Testét, mint meghagyta, elvitték Erdélybe, és pompás temetéssel abban a templomban helyezték el, amelyet Gyulafehérvárott alapított. Középtermetű férfi volt, nagy fejű, göndör, gesztenyeszín hajú, nagy szemű, derűs tekintetű, pirospozsgás, igen kellemes arcú, csinos és kedves megjelenésű, úgyhogy különös szimpátiát ébresztett, és csendes tiszteletet parancsolt; tagjai olyan arányosak voltak, hogy elegánsabbat kívánni sem lehetett; testi és lelki adottságaival egyaránt kitűnt. Ó, boldog ember, akinek megadatott, hogy utánozhatatlan erényekkel éljen és a dicsőség teljében haljon! Míg élt, minden veszélyt távol tartott Pannóniától és a keresztény közösségtől, ezért halálhírét korra és nemre való tekintet nélkül okkal siratta sokáig mindenki nyilvánosan szerte Magyarországon. Némelyek a bátor harcost gyászolták jajongva, a katonák a győzhetetlen hadvezért és valamennyien a haza atyját.
Hogy mennyi sok felejthetetlen jótéteménnyel kötelezte le magának a magyarokat, és hogy viselt dolgainak dicsőségével mekkora szeretetet és hálát keltett maga iránt, azt a dolgok későbbi alakulása mutatta meg, az tudniillik, hogy László király halála után mindenki egyhangúlag fiát, a nem királyi nemzetségből született, kormányzásra még éretlen gyermek Mátyást kiáltotta királlyá.
Haldoklása közben Kapisztrán jajongott. Irigyellek – mondta –, Corvinus, halálodért, mert te megtettél mindent, ami egy kitűnő hadvezér dolga, megverted, elzavartad az ellenséget, melyet a földkerekség félelmének tartottak, és hogy boldogságod csorbát ne szenvedjen, máris röpülsz a mennybeliekhez, tiéd a földi és a túlvilági élet dicsősége. Jaj nekünk, nyomorultaknak, akik itt maradtunk, hiszen mi, túlélők, ha szereztünk is valami hírnevet magunknak az iménti győzelemmel, azt a szerencse állhatatlansága egykönnyen veszélybe sodorhatja. Bárcsak megadná nekem a végzet, hogy kövesselek, és ha már közösen szolgáltunk az égi vezér alatt, együtt ülnénk diadalt a mennyekben is!
Azt beszélik, hogy Mahomet Corvinus halálhírére a földre szögezte a tekintetét, könnyekre fakadt, és azt mondta, hogy a világ kezdete óta idegen fejedelemnek nem volt még egy olyan alattvalója, akit méltán és joggal kellett volna megsiratnia, mert az elszenvedett vereség gyalázatáért most már nincs kin bosszút állnia.
E férfi végzete egész Európát megríkatta. Calixtus a halálhírre nemcsak könnyekre fakadt, hanem a keresztény hit bajnokáért ünnepélyes gyászmisét is tartott az isteni Péter bazilikájában. Halálát számos előjel hirdette; először is június hónapban a tizenötödik fokon körülbelül harminc napon át egy üstökös volt látható; februárban a szabinok földjén kétfejű borjú született; említik, hogy Rómában Venus kapujánál vér, Liguriában hús hullott a felhőkből, Piceno vidékén hat foggal és szokatlanul nagy fejjel született egy csecsemő. E csodajelek nemcsak Corvinus végzetét jelezték, hanem sok más bajt is. Ez volt hát János vajda vége.
(Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei, 1494. Ford.: Kulcsár Péter)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
