Nándorfehérvár, 1456

Kereken ötszázötven évvel ezelőtt, 1456. július 22-én Magyarország déli kapujánál, Nándorfehérvárnál, a reggeli órákban mindent eldöntő ütközetre készültek II. Mehmed török szultán csapatai. Hangos zeneszóval, parádézva vonultak, az ostromlott várból, a romos falak mögül pedig ezerszeres ordítás, dübörgés, zajongás érkezett válaszul. Az előző napi támadást a vár védői visszavetették, s bár éjszaka a török már a piactéren járt, a keresztesek végül kiszorították őket a városból. Kora reggel valósággal lángolt a zimonyi síkság. Erejének felmutatására a szultán hatalmas tüzeket rakatott, amelyek kísérteties fénnyel világították meg táborát. A keresztesek lelkes toborzója, Kapisztrán János sem maradt adós, ő is máglyákat gyújtatott, ezért a döntő ütközet előtt valóságos lángtengerben állt a vár és környéke.
Majd megkezdődött a harc, hogy aztán minden idők legjelentősebb magyar katonai győzelmével érjen véget. A diadal elsősorban Kapisztrán János és bátor kereszteseinek érdeme. Néhány íjász váratlanul elfoglalt egy törökökhöz közel eső magaslatot, és miután egyre többen csatlakoztak hozzájuk, Kapisztrán felismerte a lehetőséget, rohamra vezette kereszteseit, és átkarolták a török balszárnyat. A többit elvégezték Hunyadi gyalogosai. A Gondviselés a keresztyének kezébe adta a győzelmet, a török hatvanöt évig nem vezetett hadjáratot hazánk ellen. Európa fellélegezhetett, Nándorfehérvárnál átmenetileg megálljt parancsoltak az oszmán terjeszkedésnek.
Még szakemberek, történészek, kutatók is gyakran elkövetik azt a hibát, hogy fél évezreddel ezelőtti történéseknek aktuális színezetet adnak, próbálnak valamifajta azonosságot, párhuzamot, a mai kornak szóló üzenetet kihámozni a históriás könyvek lapjairól. A nándorfehérvári diadal magától értetődően legelsősorban történelmi esemény. Néhány körülmény mindazonáltal figyelmre méltó korunk számára. Európában akkor és ma is léteztek közös ügyek. A nándorfehérvári győzelem kétségkívül az összefogás eredménye, hiszen a Magyar Királyság déli kapujánál németek, franciák, magyarok, délszlávok és mások vállvetve küzdöttek a török ellen. Nem valamifajta gazdasági kényszer, hanem Európa és a közös értékek védelme kovácsolta öszsze az embereket. Ötszáz évvel ezelőtt a keresztyénség volt az az eszmerendszer, amely Írország partjaitól Havasalföldig, Novgorodtól Aragóniáig egy táborban egyesítette az európaiakat. Ma bajosan találnánk effajta egységet a kontinensen. Pedig időközben bekövetkezett, ami Hunyadiék korában még teljességgel elképzelhetetlen volt: megszületett az európai szuperállam, eltűntek a határok, egyetlen pénznemmel fizetnek a legtöbb országban. A királyok helyett a nép kormányoz, vagy legalábbis a nemzet, a nemzetek gyűlése, ha a XV. századi ember számára szeretnénk lefordítani a jelenlegi helyzetet. Szívesen elmondanánk Kapisztránnak és Hunyadinak, hogy korunkban már nem szokás karddal szétloccsantani a másképp gondolkodók fejét (sőt egyesek érdemeiken felül rajonganak értük). Érdekes az is, hogy bár nevezett hősök következetesen küzdöttek az oszmán terjeszkedés ellen, megfelelő töröknyelv-tudással ma Berlinben is egészen jól boldogulnának.
Kétségtelen, Európa alaposan megváltozott. Az Új Zrínyiász főhőséhez hasonlóan Hunyadiék is meglehetősen értetlenül közlekednének világunkban. Ami viszont az ő örökségüket illeti, minden világos: a hősiesség, az önfeláldozás örök érték, Nándorfehérvár pedig kitörölhetetlenül az európai emlékezet része.