Napló az unokáknak

Úgy tűnik (föl) – hogy legalább nyelvemben (még) éljek… (mint – még – a nemzet.) Úgy látszik, hogy a korábban már kipróbált és bevált módszerrel lassan akár indexre is kerülhetne egyre több „kellemetlen”, „lázító”, „ébresztő”, „destruktív”, „túl radikális” -nak bélyegezhető vers a múltból. Mivel a maiak – emberek és művek – már alig-alig születnek… (terhelnek egy-egy íróasztalfiókot meg). Ma már (még) csak a felszín fecseg, az „avatottabb”, „megmondó”, „véleményformáló oldal” egyelőre elmélyült hallgatásba burkolózik… rendezetlen közös dolgainkra való reagálásai háborgás nélkül, morajtalanul hullámzanak csak erre felé(nk). De honnan is? És kiknek? És hova? – Na hát ez az „irányultság” most a legfőbb visszatartó erő (oda-vissza), vesszőfutásos paripa. A pénzt és a fegyvert hagyjuk ma… (Maximum fegyverletétel jöhet szóba.) Több székfoglaló – el- és lefoglalt szék – között kerültünk mélyen a pad alá… (de legalább apadna). Kotyogunk csupán Kompországunkban, mint elhagyott csolnak miközben a nép küzd, fárad és télen is izzad, (de inkább vacog majd).
Még didaktikusabban: vállalja-e még (már) a ma értelmisége, „elitje” például Adyt? Szőröstül-bőröstül? – Mert jó, hogy gyakran kikezdhető a magát a nemzet egyedüli képviselőjének, azzal magát „kizárólag” azonosnak mondó úgynevezett „nemzeti oldal”. És az sem szerencsés, ha minduntalan „lebolsevikozza” ezeket a szegény (???) szerencsétlen lovagokat (?), vadítja az amúgy is vadulásra hajlamos Capitali játékszabályokat is elvét-o-kat (vétőket). Persze a türelemnek és a türelmetlenségnek is megvan a maga dialektikája. Addig nem érdemes „lépni” (lépre csalni) senkit (engem se), amíg nem tudható pontosan, mi lesz – még – itt. Vélik az örök kivárók, taktikusok, amíg nem alakulnak ki az új (?) asztaltársaságok. Persze hallgatni – eleve – arany… Egyelőre legalábbis… De ki néma netán, vagy csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölik, akár a pestisest. Jó, nem „oly korban élünk” …, de aki korba közé keveredik… (elevenen). (Rossz az, aki előbb az asztaltársaságnál a rossz páholyokra is gondolt.)
Nem moralizálok tovább (humorom rovás-írására…), bár a jövőnek íródó napló hiteles „arányain” még töprengenem kellene, öncenzúra-mentesen… de vajon ezeket az általunk még ismert és tisztelt verssorokat a későbbi utódok egyáltalán felismerik-e? Az ő lelküknek is kapaszkodni való utolsó fűszálak lesznek? (Várom a jövőből a mába visszaérkező, a leendő dédunokák által írt olvasói leveleket… m i n d e n szerkesztőségbe.) Nyilván ki lehet játszani ide (és oda is) nagy prófétáink látnoki, jajkiáltásos verssorait… De nem kellene tovább már a „lerágotton” csámcsogni… A véleményformálás ürügyén újabb és újabb hűségnyilatkozatokat tenni, ugyanazokkal a patronokkal „operálni”, mert így csak a műtét sikerülhet… (és valódibb a tét!) – ezt remélhetőleg egyre többen azért érzik. A „mi” és „ők” majd csak elmosódik, ahogy a „jobb” és „bal” egykori tartalma is lassan teljesen elavulttá válik.
Még leskelődünk (ki? kik?), hogy „egymáson” a fogásokat megtaláljuk… de e helyett inkább valami közös minimumban kellene megállapodni (nem a létbe… beletőrödni). A kihegyezés helyett végre ki, de egyezni, és például a már említett Adyn (nem a pénznemen) minden kellemetlen-félelmetes „áthallásával” együtt elgondolkodni. Jó, egyelőre még nem szóvá tenni, beüvölteni, tiszta szívvel betörni (a fiatal J. A. is utánozta egy ideig a költőzsenit. Nem a Horger Antalságban, ebben kellene versenyezni). Ideje, hogy – tankönyvkiadó-jog -jogtalanság ide-oda – már most szeptemberre megjelenjen az új (régi) történelemkönyv, tanulságos, de megoldható leckékkel a fiúknak (lányoknak). Úgy, ahogy az le van – meg van – írva. Mert hódították ez országot derék, lelkes, úri szitytyák, jótevői szegény népnek iskolában – legalábbis – így tanítják. De nem így volt ezer évig, munkás embert ág is húzta, egy-két ezer úr kötötte millió jobbágyát gúzsba. Magyarország dús ország v o l t, van termése, kincse, vadja (főleg az utóbbiak), de amit a bús nép szerzett, víg uraság zsebre rakja. Csak a gazdag, csak a zsarnok élt föl minden földi jókat, megláncolták, butították a dolgozó milliókat. – Ma már a szívek bátrabbak (?!) (Ha összeszakad Ég és Föld, mégis más lesz Magyarország?!!)
Föl, föl ti rabjai a földnek…! – bocsánat. Föl, gyermekek, tanulásra, háborúra (???), egészségre (!). Ti lesztek majd e rab ország megváltott és boldog népe.

P. S. Meglehet, otromba stílustalanságra és nagyfokú szerénytelenségre vall Ady után most bármit is még ideírni…, de valami „egyénit” is kell hétről hétre itt produkálni, ha már az embernek a neve olyan túlzottan öles betűkkel e hasáb felett ott virít. Majd’ negyven éve írtam le és mondom a felnövő – és aztán engem is el- lehagyó– generációknak:
Kisdobosok, úttörőszeletek!
Tiétek a jövő!