Szorongva várt őszi választás

Először fordult elő a rendszerváltozás óta, hogy néhány hónappal a választások után nem a győztes párt vezeti a közvélemény-kutató intézetek népszerűségi listáit. A katasztrofális méretű költségvetési hiány leküzdésére kidolgozott Gyurcsány-csomagnak már az előszele is elegendő volt ahhoz, hogy elsöpörje a szocialisták euforikus hangulatát. Május eleje óta tapasztalható az MSZP-ből való tömeges kiábrándulás jelensége, aminek legfőbb haszonélvezője a Fidesz. Ez a viharos gyorsaságú változás azonban csalóka jelenség.
A Fidesz támogatottsága ugyanis egyáltalán nem növekedett. Nagyjából ugyanaz a 2,2 millió ember szavazna rájuk, akik ezt tavaszszal is megtették. Nem sikerült megoldást találni a párt mind érezhetőbb vezetési válságára sem. Ezért talán nem is annyira örvendetes, hogy ilyen gyorsan megfordultak az erőviszonyok, mert ezek könynyen hamis illúziókba ringathatják a Szövetség támogatóit. Nincs számottevő jele annak, hogy érezhetően erősödtek volna a vezető polgári erő pozíciói a politikai centrumban, és sikerült volna leküzdeni azt az ellenszenvet, ami az előző években velük szemben itt kialakult. Ez a Fidesz-, illetve Orbán Viktor-ellenes protesthangulat juttatta a vártnál jobb parlamenti pozícióba az SZDSZ-t és az MDF-et, és ennek köszönhető, hogy az áprilisi választásokon a második fordulóra nem maradtak mozgósítható tartalékai a jobboldal vezető erejének.
Tény, hogy a politikai centrum két kisebb pártja se nagyon dicsekedhet a választások óta mért népszerűségi mutatókkal. Miután azonban nekik nem a kormányváltás volt a céljuk, hanem a parlamenti lét megőrzése, őket egyelőre nem érintik olyan súlyosan azok az adatok, amelyek szerint újra az ötszázalékos küszöb alá kerültek. A legnagyobb teher most az MSZP vállán nyugszik. A kevés híján abszolút többséget szerző párt teljes egészében a Gyurcsány Ferenc vezette média- és üzleti érdekcsoport protektorátusa alá került. Bármilyen hatásos volt a szocialistáknak a választásokon látványos győzelmet eredményező kampánya, könnyen lehet, hogy drága árat kell majd fizetniük azért, amiért egy látszat-Magyarország ígéretével becsapták a híveiket. A magasabb jövedelmi sávba tartozó, elsősorban a nagyvárosi támogatói bázisra építő SZDSZ-t közel sem rendíthetik meg olyan mértékben a megszorító intézkedések, mint az MSZP-t, amelynek népszerűsége jelentős részben az állami juttatásokra hagyományosan rászoruló kisegzisztenciák támogatásán nyugszik. Amennyiben nem sikerül – legalább az önkormányzati választásokig – lefékezni a párt törzsszavazóinak csalódottsága miatt bekövetkezett népszerűségvesztést, akkor a szocialisták könnyen beleszaladhatnak egy nagyarányú vereségbe, aminek a koalíció jövőjére vonatkozó következményeit ma még nehéz lenne felmérni.
Áttekintve tehát a belpolitikai játéktér szereplőinek pozícióit, egyértelműnek tűnik: mindenkinek komoly oka van arra, hogy szorongó idegességgel várja az őszi megméretést. A rendszerváltozás óta lebonyolított önkormányzati választások eddig minden esetben jelentősen befolyásolták a kormánypártok és az ellenzék közötti erőviszonyok alakulását. 1990-ben egyértelmű volt a liberális ellenzék győzelme, ami olyan súlyos bizalmi válságba taszította az MDF vezette koalíciót, amelyet rövid idővel később a taxisblokád során az egész ország megtapasztalhatott. 1994-ben aztán a hetvenkét százalékos többségben lévő balliberális koalíciónak kellett szembenéznie a ténnyel, hogy a látszólag szétaprózódott jobboldali ellenzék lényegesen nagyobb támogatottsággal bír a társadalom körében, mint ahogyan azt a parlamenti erőviszonyok sugallták. A Horn-kormány bukása részben azért következett be négy esztendővel később, mert nem szólaltak meg idejében a riasztócsengők a Köztársaság téren, és nem jelezték, hogy a Fidesz által megszervezett polgári szövetség valós alternatívát fog jelenteni. Folytassuk a sort 1998-cal. Ekkor ugyan a vidéki településeken kiválóan szerepeltek a fiatal demokraták, de túl könnyen siklottak el amellett, hogy Budapesten egyértelműen vereséget szenvedtek a Demszky Gábor mögé felsorakozott baloldali ellenzéktől.
Ha Orbán Viktor még idejében kideríti a fővárosban elszenvedett kudarc tényleges okait, talán 2002 őszén is sok minden másként alakul. Többek között nem szenvedte volna el gyűjtőpárti történetének legmegalázóbb vereségét a párt. Tudjuk, hogy a kétszer száz napos osztogatással a Medgyessy-kormány – háttérben a miniszterelnök egyik legbizalmasabb tanácsadójával, Gyurcsány Ferenccel – gyakorlatilag megvásárolta a helyhatósági választások megnyerésének lehetőségét. Önbecsapás lenne azonban nem elismerni, hogy a baloldal akkori kiütéses győzelmét nemcsak a költségvetés szétverését eredményező „jóléti rendszerváltás” okozta, hanem a Fidesz elhibázott stratégiája is. Ha egy párt nem dolgozza fel a parlamenti választásokon elszenvedett vereségének okait, és az ellenfél (bal)lépéseinek folyamatos kritizálásán túl nem képes következetes és kiszámítható alternatívát állítani, akkor nincs valós esélye arra, hogy elnyerje a választók többségének bizalmát.
Még ma sem késő a fentiek ismeretében levonni néhány alapvető tanulságot. Először is el kell hinni, hogy a baloldali elemzők mostanában kakukkos óraként ismételgetett állításával szemben igenis nevesíthető az önkormányzati választások győztes pártja vagy politikai tömbje. A megyei közgyűlések esetében kimondottan egyszerű az országos eredmény megállapítása, mert itt közvetlenül pártlistákra szavaznak az emberek. Az itteni fejlemények akkor is egyértelműen jelezhetik az országos méretű protesthangulatot, ha tudjuk, hogy a megyék jelentősége elhanyagolhatónak mondható. Egyértelmű lehet a győztesek személye a tízezernél népesebb településeken összességének áttekintése után is, mivel – bár közel sem olyan mértékben, mint a parlamenti választásokon – itt is a pártszempontok dominálnak a szavazóurnák előtt. A fővárosban némileg bonyolultabb a helyzet: bár a koalíciós pártok közös jelöltjeként induló Demszky Gábort nehéz, de korántsem reménytelen feladat felállítani a főpolgármesteri székből, a közgyűlésben borítékolható a kormánypárti többség (bár korántsem mindegy, hogy ez milyen arányú lesz). Ezt viszont ellensúlyozni lehetne a kerületekben elért sikeres eredményekkel. Igaz, ennek kiharcolásához elsősorban az kellene, hogy a Fidesszel kapcsolatos hírek végre ne a személyi torzsalkodásokról és az egyes érdekcsoportok rivalizálásáról szóljanak, hanem arról, mit tennének sikeres szereplés esetén a párt helyi politikusai a kerületükért.
Kifejezetten kedvező lenne lélektani szempontból, ha a lehető legmagasabb részvételi arány mellett zajlanának le az őszi önkormányzati választások. Bár a Fidesznek voltak már sikerélményei a szocialistákkal szemben (az 1998-as parlamenti és a 2004-es EP-választásokra gondolhatunk elsősorban), ezek azért következtek be, mert az MSZP-szavazók egy része – csalódottságból, tiltakozásból vagy egyszerűen az elbizakodottság miatt – otthon maradt. Most őszszel sem zárható ki egy ilyen lehetőség, azonban félő – feltételezve az ellenzéki győzelmet –, hogy a Fideszt újra abba a téves következtetéseken alapuló elbizakodottságba vinné, ami már eddig is annyi bajt okozott.