Magyar Nemzet: A katolikus egyház közelmúltjának feltárására létrejött Lénárd Ödön Alapítvány első kiadványa meglehetősen különös szervezet történetével, egy belső titkosszolgálati rezidentúráéval foglalkozik. Ez a „debütálás” a kutatási irányt is jelzi?
Szabó Csaba: Nem, az alapítvány céljai világosak: szeretnénk feltárni a katolikus egyház múltját, és őszintén szembenézni vele az egyház megalkuvóival, ügynökeivel, a katolikus egyház és a kommunista hatalom kapcsolatával, a mártírokkal együtt. Szinte véletlen, hogy éppen ez a kötet készült el elsőnek, amelyik a Világosság rezidentúra működésével foglalkozik. De az alapítvány az egész feltárására törekszik a rendszer működésétől, a vezetéstől kezdve a társadalom legalsó szintjéig. Az egész kép sok kis apró részletből fog összeállni. Ha éppen egy mártír vagy éppen egy ügynök története kerül elő, akkor az alapítvány azt fogja feldolgozni, de a teljes történetet. De ha az alapítvány működni tud, akkor is csak évek múlva tehetjük oda a pontot a teljes feltárómunka végére. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány munkatársai végzik el ezt a hatalmas munkát. Természetesen ők is közreműködnek az egyház közelmúltjának feltárásában, de inkább koordinálni, segíteni szeretnék a jelenleg teljesen széttagolt, néhány kutató egyéni érdeklődésétől függő feldolgozást.
Magyar Nemzet: Meg tudja őrizni függetlenségét az alapítvány?
Szabó Csaba: Meggyőződésünk, hogy igen. Öt kuratóriumi tagja van, ebből kettő, Kahler Frigyes és jómagam „világi”. Tudományos munkát akar végezni, és ennek fontos kritériuma a függetlenség. A magam részéről addig veszek részt az alapítvány működésében, amíg nincs akadálya a független tudományos munkának.
Magyar Nemzet: Milyen más kutatókkal, műhelyekkel tudnak együttműködni?
Szabó Csaba: A kuratórium egy adatbázis összeállításán dolgozik, amely a rendszerváltás óta megjelent egyháztörténeti publikációkat tartalmazza, s így az is kiderül belőle, hogy kik foglalkoznak a korszakkal és a témával. Ennek az adatbázisnak az alapja az Országos Széchényi Könyvtár adatbázisából származik, csaknem háromszáz tétel. A listát folyamatosan bővítjük, és szeretnénk egy összejövetelt szervezni a kutatók számára, hogy összehangolhassuk a munkát. Egyes területeket sokan kutatnak, sokszor kérik ki és másoltatják le ugyanazokat az iratokat. Ugyanakkor vannak fehér foltok is, amelyekkel senki sem foglalkozik. A munka koordinálása tehát az anyagi és emberi erőforrások szempontjából egyaránt fontos. Előbb-utóbb szeretnénk más szervezetekkel, intézetekkel, levéltárakkal is együttműködni.
Magyar Nemzet: Csak írásos dokumentumokat gyűjtenek, vagy tervezik szóbeli közlések rögzítését is, hogy létrejöhessen egy „oral history” archívum?
Szabó Csaba: Egyre kevesebb a visszaemlékező, ezért rendkívül fontos lenne minél több érintettet rövid időn belül megkeresni, és rögzíteni a történetüket. Informálisan felvettük a kapcsolatot más intézetekkel, hogy használhassuk a gyűjteményüket, és ők is használhassák majd a miénket.
Magyar Nemzet: A közelmúlttal való szembenézés – illetve ennek elmaradása – nem kizárólag a történelmi egyházak problémája, hanem az egész társadalomé.
Szabó Csaba: Timothy Garton Ash 1997-es cikke útmutató, ebben a szerző sorra vette azokat a lehetőségeket, amelyek a kelet-európai posztszocialista államok számára adottak voltak ahhoz, hogy feldolgozzák saját múltjukat. Ash – különféle rendszerváltások történetét tanulmányozva – arra a következtetésre jutott, hogy alapvetően négy lehetséges út van. A magyar gyakorlat, a közszereplők egy részének átvilágítása erősen megkérdőjelezhető, hiszen az adatgyűjtés még e nagyon keveseket érintő átvilágításnál sem teljes, tehát a puszta szerencsén múlik, hogy egy volt ügynök fennakad-e a hálón, vagy sem. Mi, magyarok felemás utat választottunk, és mind a mai napig viaskodunk saját múltunkkal. Személy szerint szégyenletesnek tartom, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után még mindig nem tudtuk feltárni és ezzel lezárni a múltat, még mindig csak a felszínt karcolgatjuk, ügynökökre vadászunk ahelyett, hogy a rendszer egészét próbálnánk megérteni. S mindez annak ellenére így van, hogy többféle intézet is létrejött a múlt feltárására.
Magyar Nemzet: Tudományos viták mégis alig vannak, a nagy ügynökleleplezések, a közelmúlt feltárására tett kísérletek sem szakmai folyóiratokban kapnak teret elsősorban.
Szabó Csaba: Ez így van. Bár működnek tudományos intézetek, jóllehet nem mindig egyenletes színvonalon, de valódi viták nincsenek, legföljebb etikai kérdésekről polemizálnak.
Magyar Nemzet: Ennek talán az is oka lehet, hogy sokkal egyszerűbb leleplezni egy ügynököt, mint feltérképezni a létezett szocializmus valódi természetét. Ráadásul a rendelkezésre álló források is hézagosak.
Szabó Csaba: A Világosság rezidentúra irategyüttese kiváló lehetőséget adott arra, hogy feltérképezzük a titkosszolgálatok működésének egy érdekes, az Állami Egyházügyi Hivatallal kapcsolatba került részét. Az anyag tudományos szempontból teljesen újdonság, és igyekeztünk sine ira et studio feldolgozni az iratokat. A Külügyminisztériumba és a külszolgálatokhoz beépült hírszerzőkről, akik valamilyen kulturális, katonai vagy egyéb fedőtevékenységgel működtek, lehetett hallani már korábban is néha. Arra azonban kevesen gondoltak, hogy a magyar állam határain belül is épített a titkosszolgálat ilyen „bástyákat”, elsősorban olyan szervezeteknél, amelyeknek számottevő külföldi, főleg nyugati kapcsolatuk volt. A Technoimpex Külkereskedelmi Vállalatot, a Kulturális Kapcsolatok Intézetét illetően persze lehetett sejtésünk. A meglepetést az okozhatja, hogy az egyház annyira fontos volt a hatalom számára, hogy egy rezidentúrát az Állami Egyházügyi Hivatalba is telepítettek. A rezidentúra hírszerző tisztjeinek feladata saját kollégáik megfigyelése volt, valamint hírszerző csatornák kiépítése, elsősorban a Vatikán irányába, de a protestáns és az izraelita világszervezetek felé is.
Magyar Nemzet: Ki határozta el a rezidentúra felállítását?
Soós Viktor Attila: Személyesen Benkey belügyminiszter, aki magához hívatta az ÁEH vezetőjét, Prantner Józsefet, és tájékoztatta a rezidentúra felállításáról. A szervezet annyira titkosan működött, hogy a minisztertanács tagjait is csak szóban értesítették, és általában nagyon kevés írásos nyomot hagytak. A hírszerzés emberei ekkor kerültek az ÁEH-hoz, korábban valószínűleg nem foglalkoztak egyházi ügyekkel. Ezt azonban nem lehet pontosan kideríteni, mert fedett személyek voltak, és költött életrajzot adtak be az ÁEH-hoz, legendájuk volt, amelyben csak az évszámok stimmeltek.
Magyar Nemzet: A rezidentúra egészen a rendszerváltásig működött?
Soós Viktor Attila: Igen. Bár az egyik rezidensnek igen kellemetlen kalandja volt, mégsem távolították el, hanem végig szolgálatban maradhatott. Az illető 1970-ben két másik ÁEH-s kollégájával együtt látogatást tett a Balatonon, és a sofőr hazafelé jövet a szolgálati autó tetején felejtette a hírszerzőtiszt aktatáskáját összes iratával, igazolványával együtt. Csak Budapesten derült ki, hogy elveszett a fontos táska. A papírok nem kerültek elő. A rezidens két héttel később írt egy jelentést az esetről, de komolyabb baja nem lett belőle, nem távolították el.
Magyar Nemzet: Voltaképpen miért tartották ennyire fontosnak az egyházat?
Szabó Csaba: Ennek több oka is lehetett. A hírszerzés primitív sémákban gondolkodott, és úgy vélték, hogy minél közelebb érnek az egyház fejéhez, annál könnyebben tudnak adott esetben hatást gyakorolni rá vagy fontos információkhoz jutni adott döntésekkel kapcsolatban. De más irányú hírek vonatkozásában is fontos lehetett, hiszen a katolikus egyház a világ legnagyobb szervezete, és rajta keresztül mindenhonnan információkhoz lehetett jutni a bomló gyarmatbirodalomtól kezdve az Egyesült Államokig. És ezeken a csatornákon keresztül ugyancsak el lehetett helyezni dezinformációkat is, félrevezetve az ellenséges hírszerzést.
Magyar Nemzet: A hatvanas–hetvenes évek hírszerzői közül sokan élhetnek még, akik esetleg relevánsabb információval rendelkezhetnek a szervezet működéséről.
Szabó Csaba: Ez igaz. Eljuttattuk a könyv kéziratát egy magát felfedni nem kívánó egykori hírszerzőnek, aki egyetlen helyen pontosított bennünket. Azt feltételeztük ugyanis, hogy a magyar hírszerzés vatikáni információi a KGB-t is érdekelhették. A hajdani tiszt viszont elmondta, hogy a szovjet titkosszolgálat nem bízott meg semmilyen más szervezetben, elsősorban a módszer érdekelte. Nem az, amit a magyar titkosszolgálat megtudhatott a Vatikánról, hanem hogy hogyan sikerült a beépülés és a hírszerzés.
Magyar Nemzet: Hogyan került elő a Világosság iratkötege?
Soós Viktor Attila: 2003-ban, Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának lelepleződése után született egy törvény, amelynek értelmében a szakszolgálatok újabb iratanyaggal gyarapították az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát. Így váltak kutathatóvá a Világosság rezidentúra iratai is, mintegy kétezer oldal. A rezidentúrát 1967-ben állították fel, ekkor keletkeztek azok az iratok, amelyek a működésével, pénzelszámolási módjával stb. foglalkoznak.
Magyar Nemzet: A többi titkosszolgálati rezidentúrának nincs nyoma?
Soós Viktor Attila: De van. A hatvanas években négy rezidentúrát állítottak fel, az egyik a Világosság volt, ezenkívül a Kulturális Kapcsolatok Intézetében működött egy, valamint a sajtó és a tudományos élet külföldi, nyugati megfigyelésére is létrehoztak egyet-egyet. Azonban a Világosságon kívül egyelőre nem sikerült a többi nyomára bukkannunk. Az is lehet, hogy ezek az iratok még a szakszolgálatoknál vannak. Az ÁEH hírszerzőinek nemcsak a titkosszolgálati tevékenységük során keletkezett iratai maradtak fenn, hanem az ÁEH hivatali működésére vonatkozóak is. Ezek a rezidensek ugyanis jelentést készítettek azokról az iratokról, amelyekkel az egyházi ügyek intézése során foglalkoztak.
Magyar Nemzet: Adatvédelmi problémák nem merültek fel?
Szabó Csaba: Meggyőződésünk, hogy ebben az esetben nem abból kell kiindulni, hogy az érintettek közszereplők-e vagy sem, hanem abból az alkotmánybírósági határozatból, miszerint a tudományos igényű múltfeltárásnak van olyan szintje, amely esetben indokolt a személyes adatok nyilvánosságra hozatala is.
Magyar Nemzet: De még élhetnek a rezidentúra hajdani tagjai.
Soós Viktor Attila: Igen, egyikükről biztosan tudjuk, hogy él, és hogy hol dolgozik. Egy újságíró meg is kereste, hogy beszélne-e a múltjáról, de ő nem kívánt élni a lehetőséggel.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
