Vonzalmak

A Svájcban élő jogász, történész nemrég jelentette meg A második világháború rejtett erővonalai című kötetét a Kairosz Kiadónál. Többek között arról beszélgettünk a szerzővel, hogy milyen szerepet játszottak az amerikai liberálisok Magyarország szovjet megszállásában.

Hogyan látta fiatalemberként Magyarország helyzetét a második világháborúban?
– Meg voltam győződve Hitler vereségéről, és arról is, hogy az angolszász hatalmak nem fogják megengedni a Szovjetuniónak, hogy hatalmi bázist építsen ki Kelet- és Közép-Európában. Szegény jó apám és baráti köre – beleértve Sigray Antalt, a legitimisták vezetőjét is – nemcsak arról volt meggyőződve, hogy az angolszász hatalmak fontos bázisnak tekintik a Kárpát-medencét, hanem arról is, hogy Roosevelt elnök az Osztrák–Magyar Monarchiát szeretné helyreállítani modernebb formában. Bíztunk benne, hogy átlátják: a Szovjetunió is imperialista politikát folytat, és ezt megakadályozzák. A magyar politikai vezető réteg jelentős részének nagy tévedése az volt, beleértve Kállay Miklóst is, hogy nem tudták, Amerikában az úgynevezett „liberál” – a szó magyar értelme szerint: szocialista – körök mennyire befolyásolják a Roosevelt-adminisztráció politikáját. Ehhez járult – amit szintén nem tudtunk Magyarországon – Roosevelt beteges vonzódása Sztálinhoz. Ez szinte orvosi kérdés: hogy érezhet ilyen rokonszenvet egy Amerikában arisztokratának számító államférfi egy kaukázusi bandita iránt?!
– Mikor ébredtek rá, hogy más fordulatot vesznek az események?
– Megértettem 1944 nyarán – és természetesen Románia átállása után –, hogy mindenképpen az oroszok jönnek be Magyarországra. Akkor úgy vélekedtem, nem is szabad az oroszoknak ellenállni, helyeseltem a kormányzó kiugrási kísérleteit, elítéltem és utólag is elítélem nemcsak a nyilasok, hanem az akkori vezérkar németbarátságát. Föláldozták a fővárost és sok tízezer ember életét egy reménytelen háborúban. Mert nem lehetett az oroszokat akkor feltartóztatni. Egyedül abban bíztunk, hogy az orosz ittlét csak rövid ideig tart, az angolszász hatalmak nyomást gyakorolnak a Szovjetunióra, hogy vonuljon ki innen. A Truman-adminisztráció gyenge volt ebben a kérdésben. Energikus abban volt, hogy Magyarországon szabad választások legyenek: angol–amerikai nyomás nélkül Vorosilov nem egyezett volna bele, hanem ragaszkodik a közös listához. Később azonban Truman az úgynevezett „Bring the boys home!” mozgalom („hozzátok haza a fiúkat!”) hatása alá került. Az amerikai katonák ugyanis haza akartak térni, és mivel az amerikai propaganda négy éven keresztül a sztálingrádi orosz hősöket dicsőítette, pszichológiailag is lehetetlen lett volna Amerikát belevinni egy szovjetellenes háborúba. Ezt egyébként egy tábornok, Patton javasolta, aki nemsokára gépkocsibaleset áldozata lett.
– Igaz-e az a szóbeszéd, hogy az amerikaiak szándékosan visszafogták katonáikat, amikor a német síkságon gyorsan haladhattak volna kelet felé, hogy minél több terület jusson az oroszoknak?
– Ez igaz. Nemcsak szóbeszéd, hanem érdekes módon Churchill, aki viszonylag későn ébredt rá – sokkal később, mint ahogy mi hittük – az orosz veszélyre, sürgette Eisenhowernél, hogy az amerikaiak által elfoglalt területeket ne adják át addig az oroszoknak, amíg nem rendeznek bizonyos kérdéseket a jaltai háromhatalmi nyilatkozattal kapcsolatban. Mert időközben megtörtént a romániai szovjet beavatkozás, a kommunista hatalomátvétel, a bulgáriai hatalomátvétel, és nagyon kétes magatartást tanúsítottak már Lengyelországban is a londoni emigráns kormánnyal szemben. Az amerikaiak tartották magukat az 1944. szeptember 12-i megállapodáshoz, amelyben előre meghúzták a megszállók demarkációs vonalait. Ez hiba volt, amint az is, hogy nem vonultak be Berlinbe: óriási lélektani hatása lett volna annak, ha az angolszász csapatok szabadítják föl a német fővárost. Túlságosan szigorúan ragaszkodtak a nemzetközi joghoz olyan hatalommal szemben, amelynek egész külpolitikai tevékenysége a nemzetközi jog sorozatos megsértéséből állt.
– Mikor vált egyértelművé, hogy hiába a magyar nép vágya a demokrácia iránt – amelyet kinyilvánított az 1945-ös, majd az 1947-es választásokon –, hazánkban diktatúra lesz?
– Bennem 1947-ben, még inkább 1948-ban tudatosodott. Megdöbbentő volt Kovács Béla parlamenti képviselő, pártvezető elhurcolása. Ugyancsak megdöbbentő volt az egyébként gyenge Nagy Ferenc megbuktatása és Dinnyés hatalomra juttatása. Valójában az 1947-es kék cédulás választásokon sikert elért pártok felszámolása volt a fordulópont – a Pfeiffer-pártot brutálisan likvidálták, a Barankovics-pártot simább módon.
– Édesapja a börtönben halt meg. Ön 1968-ban elhagyta az országot.
– Akkor már nem fizikai munkát végeztem, hanem először a Remix rádiótechnikai vállalatnál a nemzetközi kapcsolatok és műszaki dokumentációk osztályán voltam előadó. Főleg három KGST-ország tartozott a hatáskörömbe: Kelet-Németország, Csehszlovákia és Lengyelország. Onnan áthelyeztek az Elektromodul külkereskedelmi joggal felruházott vállalatához, amelyben már „vonalasabb” volt a légkör. Egy licencet akartunk venni a Texas Instrumentstől. A vállalat egyik képviselője jött Magyarországra tárgyalni, és én fordítottam az igényeket angolra. Az üzletember – egy nappal azután, hogy Brezsnyev és Dubcek Ágcsernyőn tárgyalt a csehszlovák probléma megoldásáról – azt kérdezte tőlem: mit gondolok, győztek-e a csehek. Nem hiszem, mondtam neki, egy totalitárius rendszerű nagyhatalom nem fogja sokáig eltűrni ezt a fricskát, a szovjet csapatok valószínűleg bevonulnak Csehszlovákiába. Aztán az amerikai elment a Külkereskedelmi Minisztériumba, és azt mondta: az Elektromodulnál van egy „very clever man” („nagyon okos ember”), aki neki előre megjósolta, mi fog történni. Ez a mi pártszervezetünk tudomására jutott. A személyzeti főnök próbált nyomást gyakorolni rám, hogy faggassam ki a nyugatiakat. Az igazgatónk ragaszkodott hozzá, hogy menjek ki egy bécsi kiállításra tolmácsnak. Amikor megkaptam a szolgálati útlevelet, egy egyébként hozzám jóindulatú sztálinista nő azt mondta: „Az isten szerelmére, máskor vigyázzon, miket beszél amerikai vagy más nyugati emberekkel.” Máris veszélyben volt az útlevelem, az utolsó percben majdnem visszavonták. Ez váltotta ki bennem azt az elhatározást Bécsben, hogy nem térek vissza Magyarországra.
– A Jalta-kérdéskörről önnek az általános elképzelésektől eltérő véleménye van.
– Szerintem a tárgyalásokon nem „adtak el” minket, mert azok a döntések, amelyek révén a Szovjetunió erőteljesebb szerepet kapott Közép- és Kelet-Európában, mint amennyit talán az angolszászok maguk is gondoltak, a rossz stratégiának volt köszönhető. És itt nem csak az úgynevezett balkáni partraszállás tervére gondolok, mert mindez már az olaszországi fordulatnál megmutatkozott. Mussolini bukása után az amerikai liberális és szovjetbarát elemek hetekig nyomást gyakoroltak az adminisztrációra, hogy Badoglióval és a királlyal nem lehet tárgyalni, mert húsz évig együttműködtek a fasisztákkal. Ha valaki elolvassa Sherwoodnak, Hopkins titkárának a könyvét – Roosevelt and Hopkins a címe –, ezt világosan átlátja. Sherwood – Hopkins véleményét tükrözve – írja: „nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy Viktor Emánuel és Badoglio valóban demokratikus emberek, amikor húsz évig együttműködtek a fasizmussal. És különben is, Sztálin mit szólna egy ilyen egyezményhez?” Tehát ebből arra következtetek, hogy Sherwood és Hopkins demokratának tartotta Sztálint, Viktor Emánuelt és Badogliót viszont nem. A hosszas habozás idején a németek kihasználták előnyüket, megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, és amikor Eisenhower váratlanul, az olasz kormány megkérdezése nélkül kihirdette a fegyverszünetet, már a németek birtokában volt jóformán egész Észak- és Közép-Olaszország. Rómából pánikszerűen menekült a király, az udvar, Badoglio és a kormány. Hadihajóra szálltak, és Dél-Olaszországba mentek. Az egész salernói partraszállás is majdnem kudarccal végződött, mert a lehető legrosszabb helyen választották ki a helyszínt. Robert Murphy, aki az egyik legkiválóbb amerikai diplomata volt, valamint Eisenhower és Marc Clark tábornok is azon a véleményen volt, hogy most megnyílt az út Olaszországon keresztül az Adria felé, így Budapesten és Bécsen keresztül le tudják győzni a harmadik birodalmat. Ez azért képtelenség, mert amerikai utasításra az Algériában állomásozó angolszász erők négyötödét nem volt szabad fölhasználni az olaszországi és a földközi-tengeri hadműveletekben, mivel azokat tartalékolták a következő évre esedékes normandiai partraszállásra. Itt történt egy végzetes stratégiai hiba. Sir Basil Liddell Hart, a legkiválóbb angol hadtörténész is azon a véleményen van, hogy a szovjetek a kurszki csata után óriási lendülettel kezdték meg a Wehrmacht üldözését és felszámolását. Tehát a jaltai konferencia idején Közép- és Kelet-Európa jelentős része már a Szovjetunió birtokában volt. Jaltai egyezmény mint olyan nem volt. Egyetlen titkos megállapodás létezett: a Szovjetunió megígérte, hogy részt vesz a Japán elleni háborúban. Kiadtak egy nyilatkozatot a felszabadított Európáról, amelyről a nyugati hatalmak azt hitték, hogy ez az ő győzelmük. Amikor a potsdami konferencián a nyugati hatalmak követelték a jaltai megállapodások betartását, a szovjetek a saját szemantikájuk szerint értelmezték ezeket a megállapodásokat. A szavak fölötti uralom megszerzése az emberek fölötti uralomhoz vezető úton megtett fontos lépés.
– Mi az oka annak, hogy az angolszász diplomácia nem figyelt fel a kelepcére?
– Nem volt tapasztalatuk, hogy miképp kell tárgyalni egy totalitárius diktatúrával. Néhány tisztán látó amerikai diplomata – például William Bullitt, aki több memorandumban figyelmeztette Roosevelt elnököt a fenyegető szovjet imperialista veszélyre – kegyvesztett lett, mert az akkor uralkodó áramlattal nem egyező nézetet vallott. Érdekes, hogy mindennek ellenére a jaltai egyezmény homályosan megfogalmazott háromhatalmi megállapodás volt. Később Reagan elnök követelte a szovjetektől a Jaltában elfogadott határozatok betartását. De a csehszlovákiai bevonulás után De Gaulle mondta azt, hogy Jaltában kettéosztották Európát. Mint láttuk, ez ebben a formában nem állja meg a helyét.
– Véleménye szerint tehát semmi esély nem volt nálunk 1945 után a demokratikus kibontakozásra…
– Nem volt, de ezt 1945-ben még nem lehetett világosan látni. Mert a potsdami konferencián a nyugati hatalmak képviselői – Truman és Churchill, majd Truman és Attlee – határozottan leszögezték, hogy nem óhajtják a romániai és bulgáriai fordulat megismétlődését, magyar kormányt csak akkor ismernek el, ha az szabad választások útján alakul meg. Az amerikai politikában fordulatot hozó „konzervatív forradalom” megváltoztatta a liberális irányzatot, amelynek a második világháborút lezáró, ránk nézve szomorú eseményeket köszönhetjük. A Roosevelt- és a Kennedy-kormány óta még fokozottabban eluralkodott az amerikai egyetemek nagy részén, főleg az élvonalbeli intézményekben: a Harvardon, a Yale-en, a Stanfordon a liberális diktatúra. Az amerikai liberális nem azonos az európai liberálissal, az SZDSZ-féle liberalizmus viszont közelebb áll az amerikai „liberal” szó értelméhez. Én az Eötvös Józseftől Tisza Kálmánon át Rassay Károlyig ívelő sort tartom liberálisnak, de az amerikai „liberal” inkább szocialista vagy pedig „new dealer”. A Kennedytől balra álló körök az amerikai liberálisok, a nemrég elhuny John Kenneth Galbraith például liberális közgazdász volt. De minden akciót reakció követ, így ez is ellenhatást váltott ki. Már Reagan megválasztása, sőt Goldwater megjelenése – ő Johnson ellenfele volt az 1964-es elnökválasztáson – a konzervatív forradalom előszelét jelentette. Az ő választási kampányát Reagan szervezte, aki később Kalifornia kormányzója és a konzervatív irányzat egyik képviselője lett. Ez a tábor támogatást kapott a neokonzervatívoktól, akiknek a nagy része balról indult, és onnan állt át a konzervatív vonalra. Ilyen Richard Perle, Richard Pipe, Wolfowitz és a többiek. Lassan az egyetemeken is kezdett felülkerekedni a konzervatív szellem. Ha megnézzük a legutóbbi választások után megjelent, a szavazatok eloszlását mutató térképet, látható, hogy az úgynevezett Middle America vagy a Bible Belt, a Biblia-övezet, Arizona, Oklahoma, a Közép-Nyugat és az Allegheny-hegységtől nyugatra elterülő területek lakossága a republikánus pártra szavazott. Nagyon érdekes, hogy az amerikai katolikus püspöki kar körlevélben szólította föl híveit: a protestáns Bushra szavazzanak, ne a katolikus Kerryre. Mert Kerry nem volt hajlandó elítélni a homoszexuálisok házasságát és a magzatelhajtást. Ezzel szemben Bush ebből jelentős belpolitikai programot kovácsolt. Reagan óta zajlik ez a konzervatív forradalom, még a Clinton-adminisztráció alatt is erősödött, amikor – jóllehet Clinton közelebb állt a liberális körökhöz – a Newt Gingrich vezette republikánus szárny uralta bizonyos fokig a kongresszust. A legutóbbi választások érdekessége – Magyarországon sajnos erről nem tudósított a sajtó –, hogy míg valamikor Amerikában dicsekedni lehetett azzal, hogy valaki liberális, most Bush éppen azzal támadta Kerryt, hogy liberális, Kerry pedig védekezett ellene. Mindez jól mutatja az amerikai közhangulat megváltozását.